2003. december 5-én hunyt el Szalai Pál közíró, a demokratikus ellenzék tagja, a magyarországi szamizdat sajtó kiemelkedő fontosságú és intenzitású szerzője, aki 1989 előtt és után is a bibói ihletettségű demokratikus szocializmus híve volt és maradt. Fehér Renátó tanulmányának első része Szalai 1989-es politikai pozíciójának kontextusát vizsgálja, miközben közössége vitáira, azok emlékezetére is kitér, a rendszerváltás 30. évfordulóján.

Laczó Ferencnek, köszönettel

„Amikor a demokratikus ellenzékhez csatlakoztam, leszögeztem: a totalitárius „szocializmust” a demokratikus szocializmus eszméje jegyében bírálom. Ha valaki a liberális kapitalizmus nevében bírálja, szövetségesemnek tekintem addig, amíg a totalitárius „szocializmus” fennáll, de ellenfelemnek tekinteném, ha a totalitárius „szocializmus” összeomlana, és ő a maga eszményeit kívánná megvalósítani.” – írta 1998-ban Szalai Pál a Chile – 1973 című cikkében^[1].

Ebben az alapállásban a rendszerváltás hónapjai során nem osztoztak sokan, hiszen a demokratikus ellenzék pártjának is tartott SZDSZ, legkésőbb az 1989. áprilisi programviták idején, már liberális pártként identifikálta magát. Ekkor született A rendszerváltás programja című SZDSZ-dokumentum is^[2]. Az eddig az öndefinícióig elvezető út részletes analízisére, az erőviszonyok alakulására ehelyütt nem vállalkozhatok, ugyanakkor mégis érdemes lehet – ezúttal az 1935-ben született és 2003. december 5-én elhunyt Szalai Pál személyén és írásain keresztül – ránézni erre az útelágazásra (©Szalai Erzsébet), rövid terep- és seregszemlét tartani.

„[A] programíráskor a párt határozottan liberális meggyőződésű közgazdászai (mindenekelőtt Bauer Tamás, Tardos Márton, Köllő János és Kertesi Gábor) markánsabban és szakmailag erőteljesebben érvényesítették világnézetüket, mint a szociálisan érzékenyebb szárny (a visszaemlékezések szerint Havas Gábor, Solt Ottilia, Szalai Júlia és Kőszeg Ferenc tartoztak ide). A Rendszerváltás Programja tehát vízválasztót jelentett, és egyértelművé tette a párt identitását: a nyilvánvaló liberális politikai és kulturális krédó liberális gazdaságfilozófiával párosult” – írja elemzésében Pogátsa Zoltán, de, részben csupán egy bal-jobb dichotómiát mozgósítva, így érvel Tamás Gáspár Miklós^[3]és Ripp Zoltán^[4] is.

Gagyi Ágnes globális kontextust mozgósító vizsgálatában arra jut, hogy „a demokratikus ellenzék liberális frakciója kezdettől fogva a demokratizálás elsőrendű képviselőjeként lépett fel, demokráciakoncepciójuk azonban nem tartalmazta a széles körű részvétel és intézményes ellenőrzés követelményét, a rendszerváltás folyamatában pedig a demokrácia gazdasági vonatkozásaira tett javaslatok a strukturális kényszereknek megfelelően kikoptak a liberális frakció szótárából”.

*

„A Szabad Demokraták Szövetsége 1989. áprilisi „fordulatát” ki-ki ítélje meg felfogása szerint”, írta Szalai Pál 1991-ben a Beszélőben, és, noha alapító tagja volt az SZDSZ-nek, 1989 márciusában máris kilépett a pártból: „1989 márciusa óta nem vagyok a tagja [az SZDSZ-nek] (hogy a botrány teljes legyen: azért léptem ki a pártból, mert nem tartottam eléggé baloldalinak)”^[5]. Ebben a döntésében, s az ebből adódó légüres térben meglehetősen társtalan volt ugyan, kételyeivel ugyanakkor közel sem maradt egyedül. Mielőtt azonban kitérnénk a Szalai is „alkotta” szkeptikusok „közösségére”, egy rövid appendix erejéig tanulságos lehet felidézni azt az 1989–90 fordulóján zajló – ám ma és ehelyütt sem ismeretlen – magánylicitet, amelyet Tamás Gáspár Miklós Búcsú a baloldaltól című (a szamizdat Beszélő 26. száma után a Kritikában is újraközölt) cikke nyitott meg, s amely ebben a vonatkozásában túl is lépett a demokratikus ellenzék vagy az SZDSZ holdudvarán. Tamás Gáspár Miklós szerint „az 1988-89-ben színre lépett új demokratikus csoportok egytől egyig baloldaliak.

Egyikük sem mentes – minden bírálatuk ellenére – a szocialista eszmék jelentős maradékától. (…) Azt kell hinnünk, hogy a baloldal szellemi egyeduralma – a nyugat-európai szociáldemokrácia és a marxizmus csúfos bukásának zajától kísérve – csak a kelet-európai elmaradottság és leszakadás konzerválását jelentheti. Mi mindig mindenről elkésünk”. Minderre Krausz Tamás azzal felelt, hogy „a hetvenes évek ellenzéki csoportocskái, „disszidens” elemei ma már nem érezhetik egyedül magukat. Megkezdődött az értelmiség átállása az új kurzusra”, illetve „amikor a tőkés gazdálkodás visszaállításának, kiépítésének kísérlete folyik, egy antikapitalista és antietatista eredeti baloldali gondolkodás csakis marginális pozícióba kerülhet”^[6] (kiemelések tőlem, F. R.).

Tamás Gáspár Miklós Méla üzenet a baloldalnak című vitát záró válaszában még hozzáteszi, hogy a magyarországi ellenzéket egészében meghatározó baloldali gettóból „én egyszer s mindenkorra elmenekültem, bár lehet, hogy egyedül”^[7] (kiemelés tőlem, F. R.).

De térjünk vissza máris oda, hogy kik is voltak Szalai Pál „társai” a szkeptikusok „közösségében”. Krassó György például azon a politikai és erkölcsi alapon bírálta a rendszerváltást (s benne a számára is otthont jelentő demokratikus ellenzéket, korábban annak korai működését^[8] éppúgy, mint utóéletét), hogy az nem a társadalom széles rétegeinek részvételével, hanem elitek egyezkedéseként zajlott; kifogásai között közjogiak (választási törvény, választási rendszer) és társadalompolitikaiak (társadalmi részvétel, önigazgatás) egyaránt voltak. 1991-ben Krassót ezzel a sokatmondó párhuzammal búcsúztatta Kőszeg Ferenc a Beszélőben: „Kasszandrának nem az a tragédiája, hogy nem hisznek neki. Kasszandrának az a tragédiája, hogy tudják róla, ő Kasszandra, akinek mindig igaza van, és akinek mégsem lehet hinni. És úgy tesznek, mintha tényleg nem hinnének. Mert azzal, amit ő jósol, azzal az igazsággal, amit egyedül ő mond ki, nem lehet élni.”

Krassót és Szalait kívülállásuk/kisodródásuk, státuszuk hasonlósága mellett közös „platformot” azonban csak részben alkottak: „Nézeteink, ízlésünk sokban igen alapvetően különbözött. (…) Nem áll azonban, hogy Krassó György „kapitalizmust” kívánt volna Magyarországon intézményesíteni. 1956 „munkástanácsos” programjához mindvégig ragaszkodott, ez pedig kapitalista programnak aligha nevezhető”^[9]. Míg Szalai a hetvenes évek végéről származó, a „lengyel példán” alapuló radikális reformizmus pártján, demokratikus szocialista alapokon állt, addig Krassó György a (közelebbről nem meghatározott) forradalom pártján. Két Krassó-szövegre^[10] alapozva, hasonló következtetésre jut Kerpel-Fronius Gábor is:

„Krassó forradalmi átmenetre készült, amely elsöpri az 1956 utáni politikai berendezkedést, és valami újat hoz létre a helyén. Ebben a koncepcióban nincs tárgyalás, nincs egyezkedés és nincs megbékélés – vagy ha van, az nem az átmenet során történik, és semmiképpen nem akkor, amikor a Kádár-rendszer és örökösei még hatalmi pozícióban vannak. Ez az írás [Két választás Magyarországon] a nyolcvanas évek közepén született, tehát akkor, amikor a rendszerváltásra remény sem látszott. Ebből még csak az a következtetés adódik, hogy Krassó a forradalmi megoldáson kívül akkor nem látott más esélyt az átmenet kikényszerítésére. Ugyanezt a motívumot megtalálhatjuk azonban az 1989. október 23-án a Parlament előtt elmondott emlékbeszédében is – amely pedig már a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások lezárását követő időpontban hangzik el. Azaz: Krassó nem pusztán lehetségesnek, de kívánatosnak sem tartotta az átmenet kompromisszumos forgatókönyvét, éspedig nemcsak a ténylegesen zajló átmenettel kapcsolatos gyakorlati fenntartásai miatt, hanem elvi okokból sem.”

Szalaihoz (és Krassóhoz) hasonló kételyekkel küzdött akkoriban Eörsi István is, aki 1989 tavaszán felvetette az SZDSZ-ből való kilépésének lehetőségét is, ha annak programjából hiányozni fognak a szocialista gondolatvilág elemei (Szalaival ellentétben, aki tehát 1989 márciusában lépett ki az SZDSZ-ből, Eörsi István végül 2004 nyaráig a párt tagja maradt). Harmadik út vagy harmadik helyzet? című írásában épp az SZDSZ-programmal kapcsolatos fenntartásainak ad hangot: „Ha a szocializmus nagy ígérete utópia, márpedig a programban ez áll^[11], akkor nem vallhatjuk elődünknek Nagy Imrét, Donáth Ferencet, de Bibó Istvánt és Kéthly Annát sem.

Életük legfontosabb periódusában mind a négyüket a demokrácia és a szocializmus értékeinek összeegyeztetésére irányuló vágy vezette”^[12]; egy hónappal később pedig így fogalmaz: „ha a szocialista gondolatkincs egészét eleve utópiának minősítjük, akkor először is le kell mondanunk azokról a dolgozó tömegekről, amelyeket nem lelkesít a magánkapitalizmus mint egyedüli perspektíva.”^[13] Ez a konfliktus, feszültség, törésvonal tematizálva is volt a párt fórumain, a párt demokratikus ellenzéki genealógiájának függvényében is. „Elvek tekintetében a demokratikus ellenzék vezető képviselői mindig is különböztek egymástól, bár ilyen-amolyan formában mind a demokratikus szocializmus eszméi felől érkeztek a radikalizmushoz és a liberalizmushoz, illetve ezek különféle válfajaihoz” (kiemelés tőlem, F. R.) – írta 1989-ben Tamás Gáspár Miklós az Irányzatok az SZDSZ-ben című cikkében^[14].

A fentiek alapján kijelenthető, hogy sem Szalai Pál, sem Eörsi István nem ahhoz az irányzathoz tartozott, amely ekkor és ezután az SZDSZ arculatát dominálta. Összességében mindkettejük észrevételei (ha személyük nem is) perifériára szorultak, Szalai esetében olyannyira, hogy a pártot is elhagyta.

*

„Az én világnézetem 1953 és 1973, 18 és 38 éves korom, Nagy Imre fellépése és Allende meggyilkolása között alakult ki”, írja a már idézett Chile-cikkben Szalai, és hozzáteszi, hogy 1973 santiagói szeptembere nem más, mint 1968 prágai augusztusának tükörképe. Míg utóbbi esetben az derült ki, hogy „a Szovjetunió vezetőivel nem lehet vitatkozni, mert ők mindenfajta szabadságot „polgárinak” bélyegeznek, és az elnyomást a „szocializmus” szükségszerű velejárójának tartják”, addig előbbi esetben az vált világossá, hogy „az USA által képviselt polgári liberalizmussal sem lehet vitatkozni, mert csak addig tartja tiszteletben a szabadságjogokat, amíg valaki a >>Szent Magántulajdonhoz<< nem nyúl”. Ennek a kettős, politikai-szocializációs csalódás is tehát jogosan vezethette el Szalait a demokratikus szocializmushoz, s bármilyen (mindkét) rendszer ellenzékiségéhez 1989 előtt és után.

„A 80-as évek ellenzéki mozgalmaiban – legyenek akár „urbánusak”, akár „népiesek” – még szóba sem került a kapitalizmus. Demokratikus szocializmusról volt szó, mely a szabadságjogokat a köztulajdon túlnyomó jellegével próbálja egyesíteni^[15].”, írja 1993-ban, és noha az ellenzéki közeg egészének gondolkodására természetesen ez az általánosítás sem ráilleszthető, az mégsem tagadható, hogy Szalai Pál a maga demokratikus szocializmusát a nyolcvanas években sokkal közelebb érezhette az ellenzéki gondolkodás centrumához, mint azt akár maga az ellenzéki emlékezet megőrizte a rendszerváltás után. Szamizdatkötetének (Magyarország – 1984?) fájóan elmulasztott első nyilvánosságbeli újrakiadása szimptomatikus (ahogy 1989 utáni, főleg Eszméletbeli tanulmányai sem olvashatók kötetbe gyűjtve). Szimptomatikus abban az értelemben, hogy az az árnyalat, amelyet ez a hagyomány (Szalai Bibó mellett Jászi Oszkárnak és Csécsy Imrének ihletett olvasója, értelmezője és aktualizálója volt) és ethosz megtestesít, mennyiben rendezné újra a demokratikus ellenzéki közeg eszmei útjáról gondoltakat, s helyezne más életműveket is új fénytörésbe.

Szalai Pál a demokratikus ellenzék „utolsó radikálisaként” (©Tamás Gáspár Miklós) olyan kérdésekre irányíthatja a figyelmünket, amelyek talán azért is felejtődtek el (hasonlóan szerzőjükhöz), mert körülötte egyre többen hitték, ki melankolikus vívódással és beletörődéssel, ki kiküzdött és alapos megfontoltsággal, ki neofita, öngyarmatosító buzgalommal, ki fölényes evidenciaként, hogy nincs más alternatíva.

(Folytatása következik.)