Szíriában 2011-ben tört ki a polgárháború, amelynek résztvevői az év első felében még csak reformokat, a vagyon igazságosabb elosztását követelték az ország autoriter és korrupt elnökétől, ám a cél végül Basár el-Aszad, a tüntetéshullám ellen egyre erőszakosabban fellépő vezető megbuktatása lett. A mindkét oldalról eddig mintegy 100 ezer életet követelő összecsapásoknak még mindig nincsen vége.

A Verzió filmfesztiválon bemutatott Még mindig forog című film egyik rendezője, a mozirajongóként felnövő Szaíd al-Batal ebben a politikai klímában először csak dokumentumfilm-készítést oktatott a Damaszkusz külvárosában összegyűlt lázadóknak, majd később úgy döntött, hogy sajátos módon segít a rezsim megdöntésében: a kormány seregei ellen harcoló gerillacsapatok mellé szegődve egy kézikamerával dokumentálta a mindennapokat. Reményről, a hatóságok kicselezéséről, valamint arról beszélgettünk, hogyan segíthet a művészet diktatúrák, esetleg a kapitalizmus megdöntésében. 

Mérce: A filmed egyik első jelenetében foglalkozást tartasz egy csoportnak; filmjeleneteket elemeztek és úgy tűnik, hogy mindez egy pincében történik. Honnan jött ezeknek a foglalkozásoknak az ötlete, hol tartottátok őket, hogyan tudtad egyáltalán megszervezni?

Szaíd al-Batal: A forradalom kezdetén Szíriában minden városban létrejött egy úgynevezett koordinátorcsoport. A filmben látható pince Dumában található, az első városok egyikében, ahol szervezett ellenállás alakult ki.  

M: Duma Damaszkusz egyik külvárosa, igaz?

Sz. a.B: Duma a Kelet-Gúta-i övezet egyik főbb városa, nagyjából 17 kilométerre Damaszkusztól, igen, amolyan külváros. A felkelés előtt mintegy 150 ezer ember élt itt, szóval nem is túl kicsi.

Visszatérve a felkelőket összefogó koordinátorcsapatokra: ezeket az alkalmakat is ők szervezték egy titkos pincébe, ahonnan egyébként híreket is gyártottunk arról, mi történik körülöttünk. Emellett órákat tartottunk egymásnak, ahol mindenki arról adott elő, amihez ért: voltak alkalmak vágásról, fotózásról, filmelemzésről. De szó esett egészségügyi segítségnyújtásról is.

Ezek az alkalmak egy idő után eléggé szervezették váltak, az óra, amit a film elején látsz, még 2011-ből való, az első ilyen volt, amelyet tartottam. Bár nincsen benne a filmben, de ezek után még egészen 2015-ig vezettem ilyen alkalmakat, nem csak Dumaban, hanem Kelet-Gúta más városaiban is. Egyébként a filmben látható óra konkrétan arról szólt, hogyan működik a narratíva a videózásban, aztán arról is szó esett, hogyan kell dokumentumfilmezni.

Amikor elkezdtünk ezen a filmen dolgozni a barátaimmal, alapvetően pozitív hangulatúra akartuk. Úgy gondoltuk, ez a felszabadítási hullám megkezdődik Dumaban, innen pedig átterjed majd egészen a főváros szívéig; kétféle nézőpontot mutatunk majd be, a Dumában élő civilekét és a lázadó csoportokét a külvárosban. De hát a dolgok nem a terveink szerint alakultak.

M: Ha jól vettem ki, Damaszkusz-szerte úgynevezett ellenőrző pontok választották el a rezsim által felügyelt területeket és a külvárosi, lázadók által irányított területeket. Nem volt veszélyes folyamatosan ezek között a részek között ingázni, nem lettetek gyanúsak a kormány számára? Pláne, hogy egy-egy látogatás után simán feltöltöttétek YouTube-ra azokat a videókat, amin utcai összecsapások, akár légitámadások utáni állapotok láthatóak.

Sz. a.B: Igazság szerint már az első tüntetés után lecsuktak, amin részt vettem, 2011 márciusában, 10 nappal a forradalom kezdete után. Amikor bevittek a titkosszolgálati börtönbe, realizáltam, hogy a bent lévők többsége azért van ott, mert valamilyen videót készített az eseményekről, feltöltött vagy letöltötte. Elég egyértelmű volt, hogy a rezsim a médiát első számú ellenségének tekinti. Ettől egyébként csak még jobban felbátorodtunk. Miután kitört a forradalom, nagyon sok időt töltöttünk azzal, hogy kitanuljuk, hogyan kell megvédenünk magunkat, akár az interneten is. Az Onion-féle TOR böngészőt használtuk kizárólag, hamis neveket adtunk meg mindenhol, műholdas internetet használtunk, nem vezetékeset, mert azt mindig lelőtte a kormány.

A területek közötti közlekedésről pedig: van egy jelenet a filmben, amikor a barátaim házában vagyunk Damaszkuszban, vágás, aztán pedig egy lázadóval beszélgetek, aki azt kérdezi tőlem: a te neved még nincs tiltólistán? Ha őszinte leszek, ez csak a szerencsének volt köszönhető, valamint annak, hogy Tartúszból származom – ennek köszönhetően könnyebben átjutok az ellenőrzőpontokon, mert úgy vannak vele, hogy oké, Tartúsz nem egy „veszélyes” hely, menjél. Ezt a lehetőséget maximálisan kihasználtam, ki-be járkáltam egyik zónából a másikba, egészen addig, amíg Dumat az ostrom miatt teljesen el nem zárták, akkor ott ragadtam.

Ezek a „kiruccanások” azért nem voltak veszélytelenek: több barátunk is életét vesztette az utak során. Ráadásul ha engem elkapnak, akkor nálam lett volna a kamera, merevlemezek, annyi bizonyítékkal, hogy nagyjából életem végéig nem engednek ki a börtönből. Elég rizikós vállalkozás volt, de úgy voltam vele, hogy megéri. A 2018-as gáztámadásig tudtuk így csinálni, azután teljesen elbarrikádozták a várost.

M: Mit éreztél, mikor kint voltál az utcán a felkelőkkel? Miközben a filmet néztem, végig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezt az egészet ép ésszel kibírni, milyen lehetett a mentális állapotod, miközben a kameráddal kézben mindenhová követted őket, úgy, hogy az sem tűnt ritkának, hogy a fejed mellett húzzon el egy golyó.

Sz. a.B: Pont a kamera volt az egyik dolog, amely segített ezt a mentális terhelést túlélni. Az elején még csak egy eszközként tekintettem rá, amivel leleplezhetem a rezsimet, aztán a későbbiekben, amikor az első nagy mészárlásnak voltam tanúja, amely a film elején is látható (Aszad emberei egy egész háztömbnyi embert gyilkoltak meg – szerk.), szóval… amikor megérkeztem a helyszínre, iszonyatosan le voltam sokkolva. Nézegettem körbe-körbe, fogalmam sem volt, mit kellene tennem, nem tudtam fókuszálni.

Aztán lenéztem a kezemben lévő kamerára, ránéztem a képernyőre és úgy voltam vele, hogy „Ó, mi lenne, ha azt képzelném, hogy ez az egész nem körülöttem történik, hanem csak ezen a képernyőn át figyelem?” Ettől egy kicsit lenyugodtam, tudtam koncentrálni a részletekre. Nagyjából így vált lassanként a kamera egy leleplező-eszközből egyfajta pajzzsá, ami megvédett attól, hogy megbolonduljak.

Egy egyszerű válasz volt arra a bonyolult kérdésre, hogy „mit tudok tenni ebben a helyzetben?” „Le tudom filmezni.”

Később megint megváltozott a funkciója a szememben, egy háborúellenes géppé vált; a háború célja ugyanis az, hogy mindent eltöröljön, míg a kameráé ezzel szemben, hogy megörökítsen.

M: Mesélted, hogy egy tüntetés után kis időre börtönbe kerültél, de amiatt, hogy ennyi mindent megörökítettél, nem vittek be? A film miatt?

Sz. a.B: Amikor készítettük magát a filmet, már nem tartózkodtam Szíriában, 2015 augusztusa után Bejrútba (Libanon fővárosába) költöztem, nagyjából két évet eltöltve egy vágószobában. Egy héttel a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál előtt lettünk vele készen.

Amikor Velencébe utazva átléptem a libanoni országhatárt, olyan pecsétet kaptam az útlevelembe, ami azt jelentette, hogy soha nem térhetek vissza. Egy hátizsákkal indultam neki az útnak, azt gondolva, hogy a fesztivál után visszatérhetek a bejrúti otthonomba, de a kormány gyanús személynek minősített, nyilvánvalóan politikai okokból. Velence után végül Németországban kötöttem ki. Szóval a film miatt nem zártak börtönbe, de mielőtt letelepedtem, az elsőről, a tüntetést követő elzárásomról már beszéltem; második alkalommal csak két napra csuktak be, ugyanis ezek után, valami hibából kifolyólag, véletlenül elengedtek.

Nyolcan kezdtünk el egyébként dolgozni ezen a filmen, hárman közülünk meghaltak; emellett rengeteg családtagot is elvesztettünk. Szíriában mind úgy gondoljuk, hogy a börtönnél még a halál is jobb, mert a rezsim börtöneiben elképzelhetetlen dolgok történnek.

M: Akkor ezek után gondolom már Szíriába sem mehetsz vissza.

Sz. a.B: Nem, ugyanis egyrészt a titkosszolgálat köröz engem, másrészt ott van az is, hogy nem teljesítettem a kötelező katonai szolgálatomat. Meg persze a sima hatóságok is üldöznének. 2013 után ugyanis nagyon sokat dolgoztam nyugati hírügynökségeknek, például a BBC-nek, a New York Timesnak, már önmagában ez elég magasra helyezett a rezsim körözési listáján. Ráadásul két hónappal a film megjelenése előtt a kormány kiadott egy listát, rajta száz ember nevével, akiktől politikai okok miatt elkobozzák az összes szíriai tulajdonukat. Az én nevem is ott volt. Szóval nem, nem igazán mehetnék vissza, maximum Törökországon keresztül, a rezsim uralma alól kieső részekre. De eddig Törökországot sem közelíthettem volna meg, viszont nemrég megkaptam a politikai menedékjogom Németországtól, útlevelem is van már. 

M: Ha lehetséges lenne, visszamennél?

Sz. a.B: Ez az egyik álmom. Nem azért vagyok Európában, mert itt akarok lenni. Azt se bánnám, ha nem lennék száz százalékosan biztonságban – ha az idő negyven százalékában biztonságban lennék, már rég Szíriában lennék. De erre most ennél sokkal kevesebb esély van, szóval kétlem, hogy a rezsim bukása előtt visszatérhetek Tartúszba. Sehol sem tudom elképzelni magamat, csak Szíriában – és ezt nem azért mondom, mert annyira hinnék a nemzetállamok koncepciójában – hanem mert úgy érzem, hogy ott rendkívül hasznos dolgokat tudnék véghezvinni. Az enyém nem egy ilyen egyéni sorstörténet, úgy érzem, kötelességem tenni azokért is, akik otthon szenvednek. 

M: És mik a terveid, továbbra is dokumentumfilmezéssel szeretnél foglalkozni?

Sz. a.B: Ez a film sem úgy született meg, hogy azt mondtuk, oké, akarunk egy filmet csinálni, aztán mentünk és kerestük az eseményeket. Sokkal inkább az ötlethez kerestük az eszközöket, és nem fordítva; amihez nem értettünk, azt magunktól kitanultuk. Nem csak filmezni, vágni, rendezni tanultunk meg, hanem zenélni, graffitit készíteni; az módszer számomra tényleg csak egy eszköz. Most éppen az első játékfilmemet írom, szeretnék egy kicsit experimentálisabb irányba is elmenni. 

M: Dumában milyen most a helyzet?

Sz. a.B: Mikor a film befejezésén dolgoztunk, 2018-ban, a rezsim az oroszok segítségével újabb gáztámadást intézett a város ellen. Az ott lakó emberek hetven százalékát evakuálták; a szituációt talán úgy lehetne a legjobban leírni, hogy mielőtt a város a rezsim fennhatósága alá került, minden nap legalább száz kép jutott ki onnan a nyugati hírügynökségekhez: most nagyjából nulla megbízható forrásból érkező hírünk van arról, mi történik ott. 

A barátaim nagy része már vagy Észak-Szíriában, vagy Törökországban van, néhányuk, aki a médiában dolgozott, Európába tudott menekülni. A helyzet Kelet-Gútában nagyon rossz, a térség ötven százalékát lerombolták, Duma épületeinek például a nyolcvan százalékát semmisítették meg. A rezsim ráadásul most egy új szabályt is bevezetett: ha egy épületről nem tudod bizonyítani, hogy a te tulajdonod, az állam kezébe kerül. Emiatt a terület elég komoly demográfiai változásokon megy keresztül, a hatalom a saját támogatóit, szíreket és irakiakat költözteti be a helyünkre. A film készítésének utolsó félévére ez elég nagy hatással volt – ugyanis úgy gondolom, hogy ezek nélkül a felvételek nélkül lehet, hogy Duma, ahogyan mi ismertük, örökké elveszik. 

Szerintem a fizikai síkon történő harc mindig csak a letükröződése annak, ami elméleti szinten történik: és igaz, hogy fizikailag a rezsim erősebb nálunk, hiszen más országok is támogatják, vannak hadseregei.

De a csatatér elméleti részén a rezsim buta, ötlettelen és gyenge – pont ezért próbáljuk ezt támadni. Úgy gondolom, hogy egy idő után ennek a hatását nem fogják tudni figyelmen kívül hagyni. Ezért is az a film címe, hogy Mindig forog: valamilyen kamera ugyanis mindig ott lesz és felvételt fog készíteni arról, mi történik pontosan.

Hiába gondolják magukat érinthetetlennek, a politikai helyzet nem marad változatlan örökké: és akkor ezek a bizonyítékok, ezek a dokumentumok ott lesznek, hogy igazságot szolgáltassanak. Igazság nélkül nincsen továbblépés. Azért nem a remény szót használom, mert az nagyon becsapós; nem is hiszek túlzottan a reményben. 

Az emberiség nagyon rossz helyzetben van éppen, egy olyan világrendszerben élünk, amely nem működik.  Szíriában mindig azt mondtuk: ha valaki elveszi a házadat, akkor a tolvajjal lesz bajod.. Elmehetsz a rendőrséghez, de ők nem fognak semmit csinálni, így már nem a tolvajjal lesz problémád, hanem a rendőrséggel. Ezután elmehetsz valamelyik minisztériumba: de ott sem történik semmi. Mert végső soron nem velük van problémád, hanem úgy alapvetően a hatalommal. 

A szírek számára elég egyértelmű, hogyan működik ez az abszurd rendszer, amely miatt reménytelennek tűnik minden. De nincsen meg az a luxusunk, hogy megadjuk magunkat a reménytelenségnek és annak az illúziónak, hogy semmit sem tehetünk, már csak azoknak is tartozunk, akik életüket vesztették a rezsim elleni harcban. Úgy érzem, számomra a cselekvés az egyetlen módja annak, hogy megőrizzem az ép eszemet.

M: Van valami, amit még el szeretnél mondani?

Sz. a.B: Igen. Szeretném, ha az emberek tudnák: a független művészetnek a támogatásukra van szüksége, azon belül is legfőképp a független filmnek. Remélem, még megérem azt, amikor a mozi újra élvezet lesz és nem árucikk; amikor nem a piac befolyásolja majd a filmkészítést. A producerek többsége ugyanis csak a profittal törődik, a profit pedig nem hoz változást a világunkba. A független művészet lehet az első lépés egy szabadabb életszemlélet felé: a szabadabb életszemlélet pedig a szabadabb rendszerek felé. És csak ez húzhat ki minket abból az összevisszaságból, amibe a kapitalizmus lökött bennünket.