Rég nem látott áttörést ért el 2019. október 13-án, a parlamenti választásokon egy új lengyel baloldali pártszövetség, a Lewica. A három párt által alkotott választási együttműködés sokféle politikai erőből áll ugyan, mégis legszervesebb és legkarakteresebb tagja a Lewica Razem (Baloldal együtt) nevű, rendszerkritikus, demokratikus szocialista párt. Marta Tycner történész, a párt tagja és szakpolitikusa a választás előtt írt elemzést a helyzetről a Mércére, most a lengyel és a kelet-európai baloldal taktikájáról, elképzeléseiről és esélyeiről beszéltünk vele Varsóban.

Mérce: Az október 13-i választáson a különböző balos pártok által alkotott Lewica a lengyel viszonyokhoz képest igazi politikai sikert ért el, 12 százaléka után 49 képviselőt küldhet a Szejm alsóházába. Főleg arra vagyok kíváncsi, hogyan született ez a siker?

Marta Tycner: A fő ok rajtunk kívül álló ok volt, hiszen a nagy, liberális ellenzék az idei választás előtt úgy döntött, nem fog össze mindenkivel. Ez a nagy blokkos összefogás volt a stratégiájuk az elmúlt néhány választáson, és ebbe a választási blokkba minden ellenzéki pártot meghívtak, még a posztkommunista pártot (SLD – Sojusz Lewicy Demokratycznej – Demokratikus Baloldali Szövetség, amely az állampárt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt – LEMP – lényegi utódpártjaként funkcionál 1993 óta – a szerk.), és az erősen jobboldali Parasztpártot is (Polskie Stronnictwo Ludowe – PSL, avagy Lengyel Parasztpárt, az 1945 előtti, jobboldali plebejus mozgalom szellemi és jogi utóda, amely 1993 és 1997 között az SLD-vel közösen kormányozta az országot – a szerk.), no meg a Zöldeket. Mindig együtt álltak ki választáson a Jog és Igazságosság (PiS) ellen, és a recept sohasem működött.

A Razem ehhez sohasem csatlakozott, ahogyan egy új, balos párt, a Wiosna sem, de ez azt is jelentette, hogy ez a két párt a lengyel politikai színtéren az extrém polarizáció áldozatává vált. Két óriási politikai gépezet uralta eddig a közéletet, amelyek a nagy médiákhoz is be vannak kötve, ezzel két, hasonló méretű részre szakítva szét a társadalmat. Ebben a helyzetben pedig semmiféle harmadik erő nem járhatott ellenük sikerrel.

Miután a liberálisok folyton-folyvást elveszítették a választásokat, végül elhatározták, hogy többé nem hozzák össze ezt a nagy választási blokkot. Először a Parasztpárt vált le, majd a posztkommunistáknak maga a liberális pártszövetség mutatott ajtót.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor a baloldalon valami új tudott kiemelkedni. Hiszen már eleve volt két párt, a Razem és a Wiosna, amelyek a blokk felbomlására készültek, és amikor a harmadik partner, a posztkommunista szociáldemokraták is kikerültek, megkezdhettük a tárgyalásokat. Ugyanakkor óriási nyomás is volt a választóink részéről arra nézve, hogy azonnal üljünk le mind tárgyalni. Tehát volt egy nagy elvárás is, hogy egy új, baloldali politikai erőnek ki kell most már emelkednie.

Ugyanakkor ez mindnyájunknak nagyon szokatlan helyzet volt. Ma már mindenkinek, nekem is jóval inkább kézenfekvőnek tűnik az egész, mint például májusban vagy júniusban volt. Főleg azért, mert a három résztvevő pártnak nagyon más a története, vezetési struktúrája, de ugyanakkor nagyon más volt a programunk is. Viszont mindezek a tulajdonságok egymást segítő, kiegészítő tulajdonságoknak bizonyultak, az együttműködés volt a szavazóink akarata is, így végül elég nyilvánvaló szingergiák jelentek meg a Lewicában.

Őszintén szólva pedig a kampányban az együttműködés sokkal jobbnak, és hatékonyabbnak bizonyult, mint azt vártuk.

Az elsődleges félelmünk a posztkommunistákhoz kötődött, hiszen róluk köztudott volt, hogy a múltban „piszkos módszerekkel” is éltek: kihasználták, átverték a koalíciós partnereiket, „kannibalizáltak” kisebb pártokat. Tehát nem ideológiai okokból, csak politikai hatalmi játszmából kiindulva cselekedtek. Ezért hosszú évekig az újbaloldal semmit sem akart kezdeni a posztkommunista párttal. Ez a félelem most is jelen volt. A Razem ezenkívül még nagyon tartott attól, hogy a szociálliberálisok (Wiosna) nagy befolyással lesznek ránk. Nemcsak a liberális ízű nyilatkozatoktól, hanem az SLD körül is megforduló kétes alakoktól is tartanunk kellett.

Mérce: Ez a Wiosna elég új formáció…

M. T.: Igen, új formáció, ráadásul nagyon erősen a vezető köré szerveződik, nem a programjuk köré, Robert Biedroń mozgalma az egész. Ugyanakkor folyamatosan pénzhiányban szenvednek, ezért könnyen befogadnak pénzes embereket, támogatókat. Ezzel együtt nincs világos politikai programjuk, hogy enyhén fogalmazzak.

Ezek a félelmek tehát ott voltak bennünk, a Razemen belül, amikor a Lewicába belementünk, de eddig egyik sem igazolódott be. Legalábbis nem olyan mértékben, amely eltérítené a mozgalmat céljaitól.

Amennyire én ezekre az egyeztetésekre ráláttam, ennek az az oka, hogy az SLD immár csak árnyéka önmagának. Például a varsói pártlista körül eredetileg nagy harc volt, egy csomó posztkommunista politikus nagyon szeretett volna arra felkerülni. A többi partner azonban nem szerette volna őket ott látni és ezt ki is nyilvánították. Végül ez az SLD-n belül okozott belső harcot, és megszabadultunk jó pár kínos névtől. A program-egyeztetéseken pedig hamar kiderült, hogy sem nekik, sem pedig a Wiosnának nem voltak valami erős elképzeléseik, és a Razem volt az egyetlen, amelyik egyáltalán felkészült erre.

A Wiosnának február óta nem sikerült programot alkotni, és elég esetlegesen ígértek dolgokat a szavazóiknak. Az SLD pedig már minden lehetséges irányzattal megpróbálkozott a múltban, így mostanra kifogytak az ötletekből. Így tehát bármire nyitottak voltak.

Mi a Razemnél a választásokon rendre óriási kudarcokat vallottunk egyedül, de nekünk volt programjavaslatunk. A programpontok is ki voltak dolgozva, részletesen, írásban.

Ilyenek voltak a közoktatással, tömegközlekedéssel, lakhatással, és az állami egészségügy feltőkésítésével kapcsolatos javaslataink, volt egy programpontunk, amely szerint például egyetlen egy receptre felírt gyógyszer sem kerülhet többe 5 zlotynál (400 forint), és hogy az állam hozzon létre központi bérlakásépítő vállalatot és programot.

Ugyanakkor például a mi adórendszerre vonatkozó javaslataink sokkal szigorúbbak lennének, mint a Wiosnáéi, ezeket még el kellene velük fogadtatni.

Mérce: Mitől működött a kampányotok?

M. T.: Ami a kampány során végül meglepett minket, és amit szerintem eddig a Razem alábecsült, az az, hogy az SLD rengeteg „rossz hagyomány” mellett a „jó hagyományokat” is hitelesen képviselte: ismert, idősebb, bejáratott arcaik voltak, akik még ha sok időre távol is kerültek a kormányzástól, akkor is kormányoztak már, hozzászoktak a tévészerepléshez, és a szavazók eszébe juttatták az 1999 előtti „régi szép” időket is. Ennek a hagyománynak, a jó értelemben vett nosztalgiának egy klasszikus jóléti rendszer felé szerintem nagy szerepe volt, és a posztkommunisták hozták is a dolgot.

A Wiosna hozta a fiatalos „marketingszemléletet”, a politikai reklámokban a szükséges könnyedséget, és az emberekkel való laza kommunikációt. Mi pedig egy erős, baloldali programot hoztunk ebbe a frigybe, és egy eszme súlyát, jelentőségét. Így tehát végül ez remekül működött, és ez meglepett minket.

Mérce: Kik a Lewica választói? Milyen társadalmi csoportokból kerülnek ki, milyen idősek?

M. T.: Ez olyasvalami, ami engem eléggé aggaszt. Ami sikerült egyelőre, az a liberális szavazók egy részének elhódítása és a progresszív választók teljes egészének megtartása. Ők jellemzően nagyvárosi, tipikus esetben diplomás lengyelek, akik között a nők felülreprezentáltak. Ami nem sikerült eddig, az a jobboldali választók közötti térnyerés. A Jog és Igazságosság támogatottsága viszont folyamatosan nő. Ugyanannyi képviselői helyet szereztek ugyanis, mint 2015-ben, viszont jóval több rájuk leadott szavazattal. Én személyesen ezt érzem a következő négy évre a Lewica feladatának. A kétoldali polarizáció ugyanis nem tűnt el teljesen, talán okoztunk benne most egy repedést. Ami most történt az igazából csak annyi, hogy egy nagy blokkunk van a kormányoldalon, és talán két szilárd blokkunk az ellenzéki oldalon – a Lewica tehát csak az utóbbit szeletelte tovább, anélkül, hogy az előbbibe beleharapott volna.

Ez azt jelenti, hogy főleg a liberális Koalíció szavazói egy részének politikai képzeletére tudtunk hatni.

Még ha nagyon boldog és optimista vagyok is az eredmény után, az továbbra is igaz, hogy egyetlenegy baloldali párt számára sem ideális helyzet, ha csak a liberális szavazókra hat.

Ahhoz, hogy baloldali irányba valóban megváltoztassuk a társadalmat, és igazi szocialista párttá váljunk, jóval többre van szükség.

Mérce: Mit gondolsz, hogyan lehet ezt a jobboldali blokkot kikezdeni balról? Németországban Oskar Lafontaine és Sahra Wagenknecht Aufstehenje erre azt a választ adta, hogy a baloldalnak jobboldalibbnak kell lennie, de próbálkozásuk nyilvánvalóan egy méretes kudarc. Te mit gondolsz, mit lehet tenni ilyen mobilizált, jobboldali szavazók elhódításához?

M. T.: Nem hiszem, hogy van egy, vagy két dolog, amit ha megteszel, akkor minden megváltozik. Az én optimista forgatókönyvem a helyzettel kapcsolatban nem elsősorban a baloldalon múlik. A forgatókönyv a következő: a mi jobboldalunk egy szociálpolitikára nagyon odafigyelő jobboldal.

Mérce: Erről mostanában egyre többet lehet hallani, tehát a mi, neokonzervatív Fideszünkkel szemben, itt valódi társadalmi transzferek, társadalompolitika kötődik Kaczynskyék nevéhez…

M. T.: Igen. Hogy így fogalmazzak, a mi államunk egy nagyon konzervatív jóléti állam. Nem is igazán jóléti állam ez, a jóléti állam egy kis csírája.

Ennek a nagyon szerény jóléti váltásnak a hatására az emberek rájöttek, hogy az állam az emberekért van: ez az elképzelés lassan visszatér.

Az az elgondolás, hogy az állam azért van itt, hogy foglalkozzon a gazdasággal. A korábban nálunk is létező hozzáállás, a neoliberális „nincs alternatíva” doktrínája ezért eltűnőben van. A jóléti transzferek, és főleg a gyermekek után járó kormányzat által bevezetett segélyek emberek millióit érik már el, ők pedig talán először életükben érzik azt, hogy kaphatnak többet az államtól, és ez azt is jelenti, hogy követelhetnek is dolgokat az államtól. Ez az a társadalmi dinamika, ami szerintem középtávon elvezet majd egy baloldali fellendüléshez. De emlékeztetnék, ez az optimista verzió.

Azonban ezt az is alátámaszthatja, hogy a PiS társadalompolitikája sok tekintetben siralmas. Katasztrofális volt például az, amit a közoktatásban műveltek: valamiféle homályos nosztalgiából ugyanis megszüntették az 6-3-3 rendszerű iskolákat, és visszavezették a szovjet időkből ismerős 8-4-et. Azzal, hogy a nálunk a kilencvenes években bevezetett, és jól működő „előkészítő gimnáziumokat”, amelyekbe mindenki 13 éves korától 16 éves koráig jár, eltörölték, iszonyatos mértékűre duzzasztották a régi-új nyolcosztályos általános iskolákat. Ehhez azonban ma sincsen elég tanár, reggeli és délutáni „műszakokban” cserélik az osztályokat. A nemrégi, országos tanársztrájk is megmutatta, mindenki látja, hogy ez egy óriási katasztrófa volt. A tanárok pedig menekülnek a szakmából, a reform és az alulfizetettség miatt. A kormány tehát bedobott és végigvert egy ilyen mély strukturális reformot, amelyre fel se készült, és amellyel máig kezeletlen problémákat okozott. A PISA-teszteken azelőtt Lengyelország magasan teljesített, mostanra visszacsúszott a kelet-európai átlagba.

Szóval a lényeg, hogy rengeteg dolgot nem csinál jól a kormány és korrupt is. Miért nem szavaznak akkor az emberek a liberális Koalícióra? Hát azért, mert nyíltan azt emlegetik, hogy a segélyeket visszaveszik, és privatizálni fognak.

Mérce: 2010 és 2015 között itt volt egy tisztán neoliberális rezsim, és ez közeli tapasztalat a lengyeleknek. 

M. T.: A baloldal számára szerintem fontos, hogy éles határvonalat húzzunk köztünk és a liberális koalíció között. Az embereknek meg kellene tanulniuk, hogy mi tényleg nem a Polgári Platform és a Modernek vagyunk.

Ez igazi veszély, hogy nem létezik ilyen éles határvonal a liberálisok és köztünk, és most sokan vannak a két tábor határvonalán. Az adórendszer kérdéseit fel sem vetettük még, és az emberek első látásra azt mondják, hát persze, kevesebb adót kéne fizetni, mi ezzel a baj?

Attól is lehet félni, hogy ez elmélyülhet, de amint említettem, senkinek sem lehet igazi képe arról, mi fog történni a következő években, a rendszerellenes, a szocálliberális vagy éppen a posztkommunista profil fog győzni a Lewicában.

Az alsóházban most a Wiosna és az SLD össze is fognak olvadni, főleg mivel a Wiosna lényegében egy bukott projekt, nincs is több pénzük, kevés a tagjuk, szervezeti szempontból saját pártjuk már meg is szűnt, így tehát nincsen is más választásuk. Mi a Razemmel ebben biztosan nem veszünk részt, ugyanakkor kérdés, hogy csatlakozunk-e majd a két másik párt alkotta „parlamenti klubhoz”. Ha ugyanis a Szejm alsóházában 15-nél több képviselőd van, formálhatsz „parlamenti klubot” amelynek jóval több joga van, mint egy átlag frakciónak. Ha pedig 3 és 15 közötti képviselőd van, akkor még mindig formálhatsz frakciót, amelynek vannak jogai, de egy klubnál kevesebb. Bárhogyan is döntünk, annak vannak előnyei és hátrányai is.

Mérce: A Razem az 1990 utáni lengyel politika egyetlen valóban rendszerkritikus ereje. Mekkora előnyt jelent majd a valódi politikai ideológia és program a parlamenti munkában?

M. T.: Őszintén, nem tudom, még sohasem próbálkoztunk ilyesmivel. Van 6 saját képviselőnk a 49 fős csoportban a parlamentben, és minden egyes képviselőnk komoly és hiteles politikus. Ők a mi igazi előnyünk, egyikük sem a szokványos lengyel politikai kaszt tagja, és ez jelenti a reményt. Jövőre jönnek például az elnökválasztások, és máris majdnem biztos, hogy a Lewicának egyetlen elnökjelöltje lesz.

Amikor belekezdtünk, én valahogy így képzeltem el: először belépünk a politikába, majd 4 évvel később már bekerülünk a parlamentbe, és kis lépésekben valódi, komoly politikai erővé váltunk. És mostanra kimondhatom, hogy ezt megcsináltuk.

Mérce: Melyek a Razem legfontosabb tervei a Szejmben?

M. T.: Van pár projektünk, amit azonnal el fogunk indítani.

Az egyiket október 28-án jelentettük be, és ez a munkaidő kötelező, és általános, heti 35 órára való csökkentésére vonatkozó törvényjavaslatunk.

Pár éve már megpróbáltuk ezt állampolgári kezdeményezésként beadni, de ez nem sikerült, ugyanis egy ilyenhez Lengyelországban 100.000 aláírásra lenne szükség. Most a Szejmben ebből a szempontból legalább be tudjuk adni a javaslatot enélkül is.

És hamarosan ugyancsak benyújtunk egy új abortusz-törvénytervezetet. Talán még emlékeztek a legutóbbi szigorítás utáni Feketeruhás tüntetésekre (Czarny Protest), amelyek az abortusz szigorítása ellen vonultak. Ebben az ügyben a hivatalosan az Európai Néppártban politizáló jobboldali-liberális ellenzék sem támogatta a beterjesztéseinket. Ezek a pártok ugyanis gazdaságilag liberálisak, de emberi jogok szempontjából elég konzervatívak. Csak anekdotikus szinten: a tengeri embermentésre vonatkozó, október 24-i EP-határozattervezetet például a lengyel liberális ellenzék is leszavazta.

Így tehát nagyon fontos, hogy mi, a Lewicában próbáljuk az ezekről az értékekről való komoly párbeszédet újraindítani a politikai életben.