Vasárnap este, közvetlenül urnazárás után a Digi24 jobboldali-liberális hírtelevízió egyik meghívott elemzője a „kommunizmus örökségének” végérvényes legyőzéseként ünnepelte Klaus Iohannis győzelmét és a második helyezett szociáldemokrata-utódpárti jelölt, Viorica Dăncilă gyenge szereplését a vasárnapi román elnökválasztás első fordulójában. Ez a fajta értékelés többet mond el a nyugatos román középosztály rendszerváltás óta felépített politikai fantáziáiról, mint a társadalom valóságáról, ám az tagadhatatlan tény, hogy a román szocdemek potenciálisan végzetes zuhanásban vannak.

A párt, amely a szavazatszámok alapján szinte minden választási fordulóban az első helyen végzett az elmúlt harminc évben, már a májusi EP-választáson jelentősen alulmúlta korábbi önmagát, november 10-re valamennyire stabilizálta támogatottságát, ám ha a korábbi megmérettetések számait nézzük, akkor a zsugorodás mértéke óriási.

Öt évvel ezelőtt, a 2014-es elnökválasztás első fordulójában a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje, Victor Ponta az első helyen végzett, összesen 3,8 millió szavazatot szerezve. A mostani fordulóban Dăncilă ennek alig felét kapta meg, 2 millió voksot. Ez éppen egymillióval kevesebb, mint amit pártjának eddigi történelmi mélypontján, a 2009-es elnökválasztás első fordulójában sikerült abszolválni.

Egészen mostanáig a PSD pályaíve jelentősen eltért a posztszocialista régió legtöbb balközépnek mondott utódpártjáétól, utóbbiak ugyanis már hosszú ideje épülnek le és válnak egyre jelentéktelenebbé. A vasárnapi eredmények fényében tehát érdemes feltenni a kérdést, vajon Bukarestbe is megérkezett-e ez a tendencia. Másképp megfogalmazva: visszafordítható-e még a román szocdemek mélyrepülése?

Bűnben fogant

A román Szociáldemokrata Párt születése a Ceaușescu megbuktatását közvetlenül követő kaotikus időkre vezethető vissza, amikor is a Román Kommunista Párt másod-harmadvonalába tartozó politikusok vezetőjük, Ion Iliescu köré átmeneti kormányzatot hoztak létre Nemzeti Megmentési Front (FSN) néven. Mint egy rendes átmeneti kormányzat ilyen kontextusban, a Front is magába foglalta az ellenzéki szereplők, így a frissen újjáalakult történelmi pártok, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Nemzeti Parasztpárt képviselőit is.

Ahogy közeledtek az 1990 májusi első szabad választások, az átmeneti kormányzatból sorra szorultak ki az Iliescu körén kívüli szereplők, a Front pedig májusra politikai párttá alakult, anélkül azonban, hogy feladta volna az államigazgatás fölötti teljes ellenőrzését. Ilyen erősen egyenlőtlen körülmények között nem meglepő, hogy az FSN toronymagasan megnyerte a választásokat. A törvényhozásban 9 millió szavazattal a mandátumok kétharmadát szerezte meg, Iliescu pedig 12,2 millió vokssal a zsebében már az első fordulóban behúzta az államfői pozíciót.

Ebben az időszakban alakult ki az a minta, amely máig a PSD egyik legfontosabb erőforrását jelenti: a közigazgatásban elfoglalt pozíciók pártpolitikai tőkére váltása.

Az utódpárt ebben a formájában még egy igen heterogén politikai tömb volt, politikusainak jelentős része valóban a kommunista pártból és közigazgatásból érkezett, de szocializációjában, habitusában és érdekeiben sem volt egységes. Az első választásokat követő zavaros két évben a Front kettészakadt, a diplomáciai-külkereskedelmi apparátusból érkezők egy jelentős része kivált belőle, létrehozva azt a Demokrata Pártot, amely ’96-ra lehetővé tette Iliescu félautoritárius rendszerének lebontását, hogy majd jobbra pozícionálva magát a kétezres évek domináns elnöki pártjává váljon, majd a 2010-es években beolvadjon a Nemzeti Liberális Pártba (PNL).

A szakadás mindenesetre nem veszélyeztette Iliescuék győzelmét a ’92-es választásokon, igaz, egyedül már nem tudtak kormányt alakítani: a parlamenti többséghez a szintén ceaușescui gyökerekkel rendelkező vadnacionalista szélsőjobb támogatására is szükség volt. Nagyjából ekkortól stabilizálódott az a 3 milliós szavazói bázis is, amelyet az évek múltával a párt rendre el tudott vinni az urnákhoz – függetlenül a körülményektől. Ha ezt az alapvonalat sikerült felülteljesíteni, akkor általában a kormányzati pozíció is biztosított volt, olyankor pedig, amikor csak a kötelezőt tudta hozni a párt, az ellenzéki pártok változó konfigurációkban történő szövetségkötése általában  meg tudta akadályozni ezt.

Az 1992-es választásokra beállt az ország regionális politikai megosztottsága is, amely értelmében Erdély, Partium és a Bánság inkább a nyugatos-jobboldali erőket támogatja, a szocdemek bázisa pedig a Kárpátokon kívüli területeken helyezkedik el.

Ugyancsak ebből a rendszerváltás utáni első időszakból származik a párt szövetsége a társadalmilag konzervatív, nativista szegmensekkel, szélsőjobboldali, nacionalista és vallásos-ortodox erőkkel – ez egy olyan erős affinitás, amelyet a párt egymás utáni ideológiai ráncfelvarrásai sem voltak képesek felülírni mind a mai napig.

Márpedig ilyen több-kevesebb sikerrel járó ráncfelvarrással többször próbálkoztak az idők során. A hatalom 1996-os elvesztése alkalmat adott a pártnak, hogy tekintélyelvű-posztkommunista brandjét megpróbálja egy harmadik utas (pro-)európai szociáldemokrata párt képére cserélni, a kétezres évek végén pedig a Băsescu-éra megszorítópolitikáiba belefáradt szociális elégedetlenség szószólójaként próbáljon fellépni.

Az időszakos hangsúlyeltolódások mélyén néhány dolog azonban állandó maradt:

• ideológiai értelemben a párt mind a mai napig a konzervatív-nacionalista társadalom- és kultúrpolitikát vegyíti a szociális-jóléti szempontokkal;
• a párt gerincét továbbra is a közigazgatásban elfoglalt pozíciója révén kialakított járadékvadász vidéki burzsoázia és a szociális juttatások révén klienshálózatokba szervezett vidéki munkás- és nyugdíjas rétegek adják;
• a kétezres évektől kezdődően az euro-atlanti orientáció (még ha a párt perifériáin mindig is maradtak Moszkvába bekötött obskúrus szereplők) és az alapvetően tőke- és befektetőbarát gazdaságpolitika tekintetében a többi román pártétól nem igazán megkülönböztethető a kormányzati tevékenysége.

A korrupt párt

Van még egy állandó tényező: a korrupció stigmája. A közigazgatási erőforrások és a párt működésének már a születéstől jelen lévő bensőséges összefonódása, a rendszerváltás utáni „komakapitalizmus” (a kifejezés Iliescutól származik) sajátosságai, illetve a jobboldali tábor retorikai hadjáratai hatására a „korrupt” a román szociáldemokraták lemoshatatlan eposzi jelzőjévé vált. Az, hogy a PSD egy velejéig korrupt párt, persze ténykérdés, viszont az is ténykérdés, hogy a rendszeres hullámokban érkező jobboldali, korrupcióellenes Hófehérkékről is mindig kiderül, hogy maguk is ugyanazon korrupt paraméterek között mozognak, rajtuk mégsem fog ez a stigma. Ennek pedig már több köze van a jobboldal mögött álló középosztály kommunikációs-médiareprezentációs fölényéhez, mint ahhoz, hogy valójában ki mennyire is korrupt.

Persze az ilyen típusú politikai bélyegek nem jelentenek végzetes hátrányt a demokratikus politikai váltógazdaság körülményei között – erre a PSD elegendő bizonyítékot is szolgáltatott az évek során. Van viszont a dolognak egy járulékos költsége, amely sokkal keményebb csapást mért az alakulatra.

A kétezres évek jobboldali kormányzatai által európai uniós és amerikai hátszéllel létrehozott korrupcióellenes intézményhálózata jelentősen megnyirbálta a párt politikusi állományát és gazdasági holdudvarát mind helyi, mind pedig országos szinten. Arról nincsenek pontos kimutatások, hogy vajon hány szocdem politikust, köztisztviselőt temetett maga alá a korrupcióellenes úthenger. Azt viszont tudjuk, hogy főként a kezdeti időkben elsődlegesen a szocdemek voltak célkeresztben, tehát az évi többezer vádemelés és többszáz jogerősen elmarasztaló ítélet révén a Korrupcióellenes Ügyészség ezrével iktathatta ki a párt megbízható kádereit, országos és helyi vezetőit, köztisztviselőit és üzletembereit. 2018-ra alig maradtak a párt élvonalában olyan politikusok, akik elég szerencsésnek mondhatják magukat ahhoz, hogy öt-tíz éve is az élvonalban lettek volna.

Ez a folyamat egyrészt komoly káderhiányt eredményezett, ezzel összefüggésben pedig azoknak a kliens- és szolgáltatóhálózatoknak a leépülését, amelyek egyben tartották a szavazótábort és anyagilag fenntartották a választók mozgósításához szükséges gigantikus politikai gépezetet.

Ebből a szempontból a már említett regionális választói viselkedésminták festenek lesújtó képet. Miközben öt éve az első fordulóban Ponta még minden Kárpátokon kívüli megyét képes volt elhozni, addig most Dăncilă teljesen elveszítette Moldvát (a régió legszegényebb megyéjét leszámítva), miközben Munténiában is visszaszorult, egyedül Olténiában maradt valóban domináns pozícióban.

Az antikorrupciós offenzíva egy másik hatása, hogy a magabiztosan megnyert 2016-os választások után a PSD-kormányok (a belső konfliktusok hatására három kormányfőt is elfogyasztottak azóta) magasabb fokozatra kapcsolták az igazságszolgáltatással szembeni ellentámadást. Ez pedig tovább radikalizálta a jobboldal időközben megnövekvő középosztálybeli támogatóit és a jobboldal PSD-ellenes retorikáját is.

A román társadalomnak ez a fele az elmúlt öt évben kvázi a permanens mozgósítás állapotában van, amire válaszként a PSD megpróbálta egy Orbánéhoz és Kaczynskiéhez hasonló politika felépítésével saját bázisát is radikalizálni, ám ennek a műveletnek a következetes kivitelezéséhez híján volt mind a belső szervezeti koherenciának, mind az intellektuális és kommunikációs potenciálnak. A végeredmény egy következetlen és erőtlen populista ábrándozás lett csupán, az „álom” álmodóját pedig májusban hűvösre is tette a bíróság.

Se veled, se nélküled

Az ma még nem egy eldöntött kérdés, hogy van-e visszaút a PSD számára. A tény, hogy május óta nem zuhantak tovább és még mindig van 2 millió szavazójuk, azt jelenti, hogy a PSD még mindig nagypártnak tekinthető, a román politika kétosztatúságában pedig önálló pólusképző erő.

Ugyanakkor ennek a helyzetnek a fenntartásához a jövő évi önkormányzati, majd parlamenti választáson is hozni kellene minimum a mostani számokat. Erre esélyt adhat, hogy az elmúlt hetekben a nemzeti liberálisok nyakukba vették a kormányzás terhét az elkövetkezendő egy évre, így a PSD ellenzékből nagyobb eséllyel lehet képes megszólítani a választókat.

De a jelenleg fennálló összes probléma – a vezető- és káderhiány, a szervezeti káosz és ideológiai tunyaság – megoldására nem nagyon látszik gyors kiút a jövő évi választásokig.

És akkor még nem is említettük a párt számára rémisztő demográfiai trendeket.

Az IRES közvélemény-kutató által 23 ezer választó megkérdezésével készített exit-poll adatai szerint Dăncilă szavazóinak 43 százaléka 65 évnél idősebb, 55 százaléka pedig nyugdíjas. Ez nem egy vitalitással és perspektívákkal teli párt szavazóbázisának a korfája.

A PSD jövőjét érintő kérdés persze nem a párt önértéke miatt releváns, az ugyanis az eddigi leírásból is kiderült, hogy sok szempontból nem egy pozitív történelmi képződményről beszélünk.

A kérdésnek a román társadalom és politika szempontjából van igazán jelentősége. 

A román jobboldal (melynek jelenlegi képviselői a PNL és az újgenerációs Mentsétek meg Romániát Szövetség, az USR) retorikájának mindig is részét képezte a szegények „állami kitartottként”, „élősködőként”, a hátrányosabb helyzetű vidékek szegénységben élő lakóinak pedig kommunista mentalitásban ragadt ostobákként való megbélyegzése, és a korrupt PSD-vel való összekötése. Ehhez az utóbbi időben egy egyre erősebb nyugdíjasokat és időseket stigmatizáló diskurzus is kapcsolódik.

Ennek a fajta jobboldali-középosztálybeli arroganciának – melyet egyébként a fősodratú európai jobboldal jelentős szegmensei jó ideje meghaladtak már – az is a hatása, hogy egyre kisebb a politikai létjogosultsága annak a gondolatnak, hogy a politikai közösségnek, az államnak és társadalomnak kötelessége gondoskodni az igazságtalan társadalmi struktúrák veszteseiről, munkásokról, idősekről, szegényekről és romákról.

Az elmúlt harminc évben talán ma a legnagyobb a veszélye egy olyan politikai hegemónia kialakulásának az Unió egyik legszegényebb államában, amely élből lemond a társadalmi ranglétra legkiszolgáltatottabb csoportjairól.

Minden történelmi és politikai bűne, illetve belső ellentmondása és megalkuvása ellenére a román Szociáldemokrata Párt mégis életben tartotta legalább annak a gondolatát, hogy ezen csoportok felkarolása az állam feladata.

Az a román és nemzetközi baloldal tragédiája, hogy pillanatnyilag nincs a PSD-nél tisztességesebb és hitelesebb szereplő, aki ezt az ideált képviselni tudná. A romániaiak milliói számára pedig az jelentene tragédiát, ha ezt senki sem képviselné.