Október 13. nem várt tanulságokkal szolgált a 9 éve egyre izmosodó orbáni hibrid rendszer üzemkészségével és hatékonyságával kapcsolatban, amiket talán a sokat tapasztalt kutatók és elemzők sem láttak a választás előtt. Nevezhetjük a pillanatnyi kormányzattal szembeni közhangulat felélénkülésének, vagy a plafonon működő propaganda társadalmi mozgósítási csúcsának, de egy biztos: a szavazók ezen az önkormányzati választáson büntették az ellenséggyártást.
Többféle magyarázat látott napvilágot az elmúlt egy hétről a magyar nyilvánosságban. A cserje- és bokortüzek szakértője, Kósa Lajos szerint a centrális erőteret felváltotta a duális verseny. Ez szép és igaz lenne, ha az ellenzéki pártok is hasonló feltételekkel, erőforrásokkal és tőkével rendelkeztek volna a Fidesszel szemben, ami előfeltétele a politikai váltógazdaságnak. A valóság viszont az, hogy még most is erősen aszimmetrikus a magyar politikai dimenzió, természetesen a kormánypárt irányában lejtve. Ennek ellenére az ellenzék sikere kétségtelen, ami átrendezi a magyar belpolitikát.
Orbánnak eddig választási vereséggel nem volt dolga, hiszen ne feledjük, 2010 óta minden választás csak egyre erősebb politikai legitimációt biztosított számára. Ezzel szemben most az ellenzék mögött jelent meg egy jelentős bázis, ami a kormány stabilitására is hatással lehet. Ha Orbánnak nem lesz új közpolitikai paradigmaváltása, akkor elutasítottsága növekedni fog. A vereséget még a saját szavazóbázisának is nehéz elfogadhatóra áthangolnia, és ehhez saját állami propagandája is kevésnek fognak bizonyulni. (Talán túl sok időt, pénzt, energiát szántak a Fideszben az ellenzéki politikusok karaktergyilkosságaira. Ezek helyett talán jobb lett volna választási programmal vitázni a kampány során, de már régóta nem divat ez a kormánypárti politikában.)
Mindezekből kifolyólag mindenképpen másként kell gondolkoznunk a hazai politikai élet dinamizmusáról.
Jómagam is megmérettettem az önkormányzati választásokon. A szabolcs megyei Hodászon indultam a Demokratikus Koalíció támogatásával polgármesterjelöltként. Hodász az országban a második település, ahol a legtöbb önkormányzati képviselőjelölt sorakozott fel a 6 fős testületi mandátumért. Számszerűen 47-en. Mindemellett 7 polgármesterjelölt is ringbe szállt. Több mint 2400 szavazóképes ember 66,67%-os részvételi arányával 370 szavazattal meg is lett a falu első embere. Én 53 szavazattal végeztem. Úgy érzem ez olyan csata volt, amit érdemes volt elbukni, hiszen megmutattam fiatalként, hogy változást csak úgy lehet generálni, ha kilépünk a komfortzónánkból. Reménykedem benne, hogy egyre többen a fiatalabb generáció tagjai között vállalnak közéleti szereplést.
Az elmúlt két hónapban tudatosan figyeltem az urbánus-népi törésvonal kikristályosodását több 5000 fő alatti vidéki településen. Elég meredek kijelentés, de azokon a borsodi és szabolcsi kistelepüléseken, ahol a szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi és gazdasági mutatók „Európa harmadik világát” teremtik meg, nem beszélhetünk demokráciáról.
A nyomorba züllesztett vidéki mindennapokban a politikai szabadság nem tud autonóm módon érvényesülni, mert az egzisztenciális félelem és az önkormányzattól való gazdasági függés a közmunkán keresztül gátat szab a szabad választásnak.
A jelen vidéki közösségek állapotát nem érthetjük meg a közmunka hatásainak ismerete nélkül. Hiába csökkent 2014-2017 között közel tíz százalékkal a gyermekszegénységi arányszám, bármennyire is növekszenek a bruttó átlagfizetések, a gazdaság javaiból, előnyeiből több nagy társadalmi csoport kimarad. Ők azok, akik a rossz oktatásuk eredményeképpen és a lakhatási válság miatt még a munkaerőhiányt sem tudják kihasználni. Így a 22.600 forintos álláskeresési járandóság helyett a relatíve magasabb közmunkabér jelenti számukra az egyetlen munkalehetőséget.
Pár mondat erejéig nézzünk vissza néhány kormányzati szociálpolitikai intézkedésre a közelmúltból, amikről az ellenzéki pártok szakpolitikusainak határozottabban kellett volna a közvéleményt informálniuk. Az utóbbi időkben a kormány, hogy a piaci munkák felé terelje az embereket, szándékosan igyekezett növelni a jövedelmi különbségeket a közmunkások és a társadalom többi tagja között. 2011 óta 63%-kal emelkedett a bruttó minimálbér, míg a közmunkásoké csak 15%-kal. Az még szomorúbbá és elfogadhatatlanabbá teszi a helyzetet, hogy ha a jövedelmek vásárlóerejét nézzük, 2011-2018 között 17,7%-kal növekedtek az árak, így hiába emelték 15%-al a közmunkások fizetését, az jelenleg kevesebbet ér.
A civil alapon, alulról szerveződő 1Magyaroszág Kezdeményezésben végzett kérdőíves vizsgálatban több száz embert kérdeztünk meg a helyi problémákról.
Az 1Magyarország Kezdeményezés egy alulról építkező, politikai ideológiák fölött helyezkedő társadalmi egyeztetést és párbeszédet hirdető közösségfejlesztői kezdeményezés. Próbálva kilépni a klasszikusan roma problémaspecifikusságból -persze ezek fontososságát nem vitatva – , inkább településspecifikus problémák felvállalását tűzte ki célul. Az eszköztelen, érdekaggregációra képtelen helyi közösségeket támogatja, hirdetve mindvégig, hogy Magyarország jelenének és jövőjének jobbátétele közös felelősségünk.
A válaszokból a vidék jól konstruált társadalmi-politikai tájképét láthattuk. A kérdőíveink többségében a már korábban említett problémákra mutattak rá: a közmunkások méltatlan munkajogaira, a szegényebb társadalmi csoportok és a roma gyerekek oktatásának rossz minőségére, illetve a dizájner drogok pusztító hatására.
Az 5000 fő alatti településeken nincsenek jól artikulált ideológiák, amelyekre megfelelő szervezési elvet lehetne felépíteni. A leszakadt gazdasági státuszú vidéki családoknál az egyetlen közélettel kapcsolatos információforrás az állami propaganda, amely erősen hozzájárul a kormányzati manipuláció eredményességéhez.
Választásnál inkább felszínes érzelmi és a szegénység logikáját követő döntési preferenciák mutatkoznak meg a választásokon. A szavazatvásárlás egyszerűen azért működik a vidék Magyarországán, mert a kormány által extrém szociális egyenlőtlenségben tartott közmunkás, vagy mélyszegénységben élő szavazónál speciális status quo alakult ki.
A kulturálisan alvó településeken, ahol a közösségi élményeknek vagy nincs helye, vagy ahol az évek során a kormány kulturális mutyizása tudatosan értékmentesítette a közösségi tereket, ott a részvételi arányokból is kiderül, hogy az emberek többsége nem vesz részt a közös döntésekben.
Az ilyen települések lakói hallgatólagos beleegyezésükkel elfogadják a másodrangúságot, a közügyekből való kimaradást, a lokális javak elosztásából való kizárást. A politikai szabadságjogok ismeretének hiányossága, az erőforrásokhoz való hozzájutás ellehetetlenítése, az oktatás egyre rosszabb és szegregatív természete sarkalatos problémák a mobilizáció szempontjából.
Ahol pedig nem működik a társadalmi mobilitás, ott a demokráciához való egyéni igény nem tud megerősödni. Ez a jelenség is jól mutatja, hogy a rendszerváltozás társadalmi és kulturális változása mennyivel lassabb és komplexebb, mint a gazdasági, vagy akár a politikai átalakulás. Többféle demokráciafelfogás ismeretes, valamint használatos, amelyek eltérő módon helyezik el az értékhangsúlyokat, viszont minden felfogásnak a szociális biztonság és a viszonylagos jólét részei.
Tehát ahol nincs társadalmi mobilitás, ott nem létezhet demokrácia. Nem a demokrácia külsőségeire kell elsősorban gondolni, hiszen szerveznek választásokat, sőt a választás politikai legitimációját senki sem vitatja az aktorok között. Nem a jog utasításainak gyűjteménye a demokrácia, hanem a társadalom helyesen működő morális önszerveződése. A vidéki közösségeket leszoktatta az autokrata klíma a döntés szabadságáról, amelyet a kormány 9 éve csak tetőz a félelem- és gyűlöletkeltéssel. Személy szerint nagy veszélyt látok abban, hogy az évek óta intenzíven működtetett gyűlöletpropaganda a társadalmi szolidaritás finom szálait tüntette el.
Általános a bizalmatlanság a demokratikus intézményrendszerekkel szemben, sok helyen nincsenek tisztában az emberek a demokrácia alapszabályaival. Ezért az ellenzéki, magukat demokratáknak valló pártoknak hatalmas a felelősségük abban, hogy a vidék Magyarországán megismertessék az Orbánon túli világot.
Csak egy apró érdekességet hadd írjak. Ha az ellenzéki összefogás-együttműködés érdemben elindítaná a magyarországi roma szervezetekkel a szakmai és elvi megállapodását, akkor ez a félmillió roma szavazóval számolva 14-16 országgyűlési mandátumot jelenthetne a jelenleg is működő többségi választási rendszerben 2022-ben.
Ehhez viszont olyan politikai paradigmaváltásra van szükség, ami kútba dobja a 30 éve beidegződött közpolitika sémáit, mint például a társadalmi-politikai kiskorúsítást, paternalizmust és a gettópolitizálást a kisebbségi önkormányzatoknál, főleg a romáknál.
Azt tapasztalhatjuk, hogy az ország politikai vízfejűségéből adódóan a budapesti történések többnyire késve és meggyengülve éreztetik hatásukat a vidék Magyarországán. A megyei közgyűlésekben, amik a kistelepülések listás szavazatai alapján álltak össze, most is a Fidesz nyert többséget. Ennek oka, hogy az ellenzéki pártoknak – kivéve az MSZP-t pár vidéki városban – nincs társadalmi beágyazottsága a kistelepüléseken.
A vidék nélkül 2022-ben nem lehetséges kormányt váltani.
Az ellenzéknek a vidék társadalmi és szociális egyenlőtlenségeire kell politikai üzeneteket megfogalmaznia, illetve a most a fővárosban felszabaduló erőforrások adta mozgásteret kihasználva vidéki bázisépítést kell meghirdetnie. Idézhetnék egy klasszikust a csillagok állásának kedvezőségéről, de most az ellenzéken a sor. Új morális önszerveződésen politizál-e 2022-ig? Fontos társadalmi, gazdasági és kulturális kérdésekben létrehoz szakmai kerekasztalokat? Tud-e vidéken bázist építeni? Lesz minderre pénz?
Már most látszik, hogy a következő országgyűlési választás fordulópontot fog jelenteni a magyar politikatörténet színpadán. Át tud-e lendülni a magyar demokrácia a kiépült állami autokrácián? A gyűlölet és a félelem korszaka után mely értékhangsúlyokra helyezve értelmezzük majd a szabadság fogalmát?
