Válasz Sarkadi Zsolt cikkére.
„It Can’t Happen Here” vagyis „Itt ilyen nem történhet meg” — ez a címe Sinclair Lewis Amerika elfasizálódásáról szóló, nyolcvan éves könyvének, amely Trump hatalomra jutása óta újra az érdeklődés középpontjába került. Az, hogy mi történhet meg egy konszolidált nyugati demokratikus rezsimben, a politikai fantázia középpontjába került: reális jövőképnek tűnik a Nagy-Britannia fasizmusba sodródásáról szólók Évek alatt című sorozat, és nem véletlenül lettek tele az angol nyelvű könyvesboltok politikatudomány szekciói sem a demokráciák haláláról szóló munkákkal.
Ez persze nem annyira meglepő, amikor Boris Johnson (és csapata) éppen azzal fenyegeti a Parlamentet, hogy ő akkor sem hajlandó távozni, ha amúgy elbukna egy bizalmatlansági indítványt, ha azt szeretnék, hogy távozzon, rúgassák ki a királynővel. Egyéb esetben ugyan új választást köteles lesz kiírni, de azt már a megegyezés nélküli Brexit utánra, vagyis a bizalmatlansági indítványt mint politikai eszközt ennek megakadályozására el kívánja venni a Parlamenttől.
Most azonban a Pond túlsó oldalára fogunk koncentrálni, ahol Trump megválasztása óta szintén komoly kérdés, hogy mi történhet meg ott, és mi az, amit az alkotmányos rendszer még meg tud akadályozni, hogy Trump és republikánus emberei meddig tudnak elmenni az autoriter kormányzás és az embertelenség útján — illetve az is, hogy vajon tényleg Amerika-e a szabadság és demokrácia fáklyavivője. Így talán nem is olyan meglepő, hogy oly nagy port tudott kavarni Alexandra Ocasio-Cortez kongresszusi képviselőnő, amikor a mexikói határon felállított idegenrendészeti létesítményeket „koncentrációs táboroknak” hívta, és azt mondta, hogy ha komolyan vesszük, hogy „soha többé” nem történhet meg olyasmi mint a Soá, akkor a Trump-kormány létesítményei nem létezhetnek.
Hogy ez mennyire történetileg pontos megnevezés, az felvet kérdéseket, mint ahogy az is, hogy mennyire elfogadható a mexikói határon történő – mint látni fogjuk igen borzalmas – események a Soához hasonlítása, vagy egyáltalán, mennyiben hasonlította AOC a Soához a mexikói határon történteket. Hiszen, érvel például Timothy Snyder történész (aki szerint egyébként AOC téved), a koncentrációs táborok egyáltalán nem voltak a náci rezsim exkluzív termékei, vagy akár csak találmányai, koncentrációs táborokat találhatunk a sztálini Szovjetunióban is, vagy a kilencvenes évek Boszniájában és még sok helyen a világban. A muszlim ujgurok „átnevelésére” létrehozott kínai létesítményeket éppen az amerikai kormány egy magas rangú tisztviselője hívta nemrégiben „koncentrációs táboroknak”. (Snyder tovább is megy ennél: szerinte fogalmi tévedés a halálgyárakat „koncentrációs táboroknak” hívni.)
Ha AOC történelmi ismeretei és analógiái pontatlanok, tévesek vagy elhamarkodottak is, önmagában az is sokat elárul, hogy kevés komolyan vehető kritikusa tagadja, hogy a mexikói-amerikai határon valódi humanitárius krízis van – és attól még nem lesz kisebb a humanitárius krízis, hogy valaki közben túlzásnak, vagy esetleg tiszteletlennek tartja azt a Soához hasonlítani.
A mexikói határon ugyanis, a Demokrata képviselők beszámolója alapján, embertelen körülmények között tartanak embereket kis cellákban, adott esetben folyóvíz nélkül, sőt, a beszámolók szerint van, akinek a wc-csészéből kell innia.
Egy oda látogató orvos az intézmények működését kínzáshoz hasonlította. Kísérő nélkül érkezett gyerekeket tartanak fogva egy már eleve túlterhelt rendszerben, és a Trump-kormányzat (mára már elvileg felülvizsgált) gyakorlata lett a családok szétválasztása is. Közben a ProPublica riportja szerint a határőrök a szabaidejükben rasszista-bevándorlóellenes és szexista vicceket osztanak meg titkos Facebook-csoportokban, valószínűsítve, hogy milyen bánásmódra is számíthat egy határon felbukkanó menedékkérő. Egy idegenrendészeti intézmény dolgozója néhány napja belehajtott autóval egy embertelen bánásmód ellen tiltakozó zsidó szervezet tüntetésébe.
Néhány hete jelent meg a 444-en Sarkadi Zsolt nagy port kiváltott cikke Beszorultunk címen. Ebben Sarkadi amellett érvelt, hogy a Trump-jelenség vagy a Brexit (amely ugyebár még meg sem történt), a felhajtás ellenére, valójában nem hozott semmilyen következményeket (illetve a Sarkadi által elismert következmények, mint a brit pártrendszer szétesése, is elmismásolódnak a cikkben). De, mint látjuk, ez egyáltalán nem igaz. Túl azon, hogy a két jelenség komoly politikai válságokat váltott ki, ami önmagában is valami (főleg két, a stabil politikai rendszeréről ismert országban), ezeknek a jelenségeknek komoly következménye van egy rakás ember életére.
Ha valaki, példának okáért, egy jobb életre vágyó guatemalai menekült, akkor ma lényegesen rosszabb körülmények várják az Egyesült Államokba érve, mint Obama alatt, pedig hát akkor sem volt éppen méznyalás az amerikai bevándorlási rendszer. Hasonlóképpen, bár a Brexit kifutása még várat magára, ha tényleg bekövetkezik a megállapodás nélküli kilépés (és remélhetőleg nem kerül majd rá sor), akkor jó eséllyel élelmiszer- és gyógyszerhiány vár majd a világ egyik legfejlettebb országára.
A nyugati világ szélsőjobbos áttörése nem egy politikai délibáb, hanem egy valódi probléma, valódi következményekkel – elsősorban a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak életére.
Ha valakinek ezt van lehetősége elkerülni, az örvendetes (bár sajnos nem mondanám, hogy éppen egy magyar médiamunkásnak kellene arra panaszkodni, hogy unja az élethelyzetének stagnálását, az elmúlt évek gyalázatos fejleményeit most nem listázom), de bezárkóznia az elefántcsonttoronyba nem szabad. Azzal csak a szélsőjobbnak tesz egy szívességet.
