Új jobboldal

Az elmúlt időszakban egyfajta belső szakadás zajlott le a magyarországi jobboldali értelmiség köreiben: a magukat konzervatívnak (nemzeti szabadelvűnek, mérsékelt jobboldalinak) mondók kritikával illetik a magukat „új jobboldalinak” (és 110%-ban Orbán-hűnek) nevező politikai irányvonal képviselőit. A jobboldalon belüli törésvonal – vagy inkább hajszálrepedés – létét persze sikeresen teszi láthatatlanná az „új jobboldal” országos (de az erdélyi magyar médiában is megszilárdulóban lévő) médiafölénye, illetve a szélesebb, a nem értelmiségi népréteg számára talán elenyésző jelentőségűnek látszó, de a konzervatív (és persze bármilyen politikai állásponton lévő) értelmiség, sőt a nemzeti kultúra fontos eszmei-szimbolikus bázisát képező intézmények, archívumok, kutatóműhelyek „új jobboldal” általi kisajátítása, átalakítása, romba döntése (Magyar Tudományos Akadémia, Országos Széchenyi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum stb.).

Nem is olyan régen még az „új jobboldali” támadások az általuk balliberálisnak mondott értelmiség és kultúra intézményei, bázisai ellen irányultak (a Népszabadság megszüntetése, a Közép-Európai Egyetem/CEU elüldözése stb.).

Mára azonban az „új jobboldal” fő célpontjai nem (csak) a politikai riválisok (liberálisok, baloldaliak), hanem a jobboldali konzervatívok, tehát a politikai eszmetársak is.

A politikai vezetés ideológiáját 110 %-ban igenlő „új jobboldali” militáns figurák (Demeter Szilárd, Békés Márton stb.), úgy tűnik, a jobboldal megosztó dinamizálására törekednek, amikor saját jobboldali táboruk militáns avantgárdjaként tekintenek magukra.

Békés Márton, az „új jobboldal” egyik főideológusa, e kör egyik fórumának, a Kommentár folyóiratnak a főszerkesztője például burkoltan a konzervatívok árulásáról, liberálisokhoz való hasonulásukról beszél programadónak szánt írásában. Mivel szerinte a konzervatívok észrevétlenül a nyugat-európai liberális mainstream (bármit is jelentsen ez) bábjaivá váltak, ezért szükség van szerinte a konzervatív gondolkodás dekolonializációjára:

„Ez az önkéntes szellemi kolonizáció a konzervatív gondolkodás elbizonytalanodásával és dezertálásával párhuzamosan zajlott – például a progresszív szókészlet elfogadásával, a „liberális minimum” meg nem kérdőjelezésével és egy ki sem kényszerített megfelelési kényszer kialakításával (ennek örök hazai emlékműve marad a Heti Válasz). Ezzel szemben hosszú, de sikeres forradalommal ér fel a konzervatív szellem önfelszabadítása, a jobboldali tudat dekolonizációja.”  (Békés Márton: Az új jobboldal, Kommentár, 2019. január, 3-9, 5.)

A „liberális minimumnak” való önkéntes megfelelési kényszer „emlékműve”, a Heti Válasz, nem maradt adós a replikával. Több cikkben próbálták tisztázni, miben tér el a konzervatívok politikai álláspontja a militáns jobboldaliakétól. Körösényi András és Mándi Tibor közösen jegyzett cikke (Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”?, Válasz Online, 2019. május 6.) szerint a konzervatívokat és az „új jobboldaliakat” összeköti a „progresszív liberálisok” elutasítása, mivel szerintük utóbbiak beolvadtak a baloldalba:

„A klasszikus liberalizmus módszertani és normatív individualizmusa helyett a progresszív liberalizmus a csoportidentitások mindent felülmúló fontosságában hisz, és a társadalmi elnyomás rejtett struktúráinak leleplezésére összpontosít, ami egyes kritikusait – nem teljesen indokolatlanul – a marxizmus alapvetéseire emlékezteti.”

(Itt most nem ez a fő kérdés, de nem mellékes, hogy a konzervatívok egyetértenek az „új jobboldallal” a határkerítés fenntartásában is, amit egészen meglepő módon a nemzeti határ védelmét szolgáló eszköznek tartanak, dacára minden arra vonatkozó elemzésnek, amelyek szerint a „bevándorlók” számára Magyarország nem volt és most sem cél-, pusztán tranzitország.)

Az új jobboldalt illető konzervatív kritikában számos megfontolásra érdemes pont található. De most nem ezekkel foglalkozom, ezekkel törődjenek a konzervatívok, hanem a fogalomzavarokkal és ellentmondásokkal. Mint amilyen például az, hogy szerintük Orbán és a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) a „népakaratra”, a „démosz mindenekfelettiségére” és az „egyenlőségre” építi hatalmát.

Hiszen az orbánista demagógia valóban állít ilyesmit is magáról, de mennyiben hihető mindez, amennyiben figyelembe vesszük a kétharmados többség bebetonozását a Fidesz által módosított választási törvénybe kódolva, a masszív médiafölény és propagandagépezet révén manipulált „népakaratot”, vagy a NER által kitermelt gazdasági oligarchiát?

Túl sok egyenlőség

A „túl sok egyenlőség”-től való ódzkodás a konzervatív (mérsékelt jobboldali, nemzeti szabadelvű) kritika egyik sarokpontjának tűnik. Hányszor olvastam, hallottam (vágták a fejemhez!) magukat politikailag konzervatívnak valló emberektől, hogy a „túl sok egyenlőség” bizony káros. A konzervatívok szerint a radikális egyenlőség olykor a liberálisok, olykor a baloldaliak veszélyes ideája, de nem derül ki, hogy akkor végül is melyiké, mivel konzervatív nézőpontból összemosódik a baloldali és a liberális nézőpont. Nos, amennyire én látom, a kérdés nem olyan bonyolult, mint amekkora a körüle keltett eufemizáló homály.

A liberalizmus szótárában az egyenlőség többnyire jogegyenlőséget, tehát törvény előtti egyenlőséget, illetőleg legföljebb esélyegyenlőséget jelent. A jogegyenlőség a modern jogrendszer egyik alapelve, s ahogyan Kapelner Zsolt Körösényiék cikkére reagálva helyesen megjegyzi, egyáltalán nincs ellentmondásban a szabadsággal:

„A szabadság előfeltételezi az egyenlőséget és az egyenlőség megköveteli a szabadságot. Csakis a társadalmi együttműködésben egymással egyenlő felekként részt venni képes emberek lehetnek szabadok nem csak az állam, de a többi ember és a közvélemény szabadságkorlátozó uralmától.” (Kapelner Zsolt: Konzervativizmus és új jobboldal a 21. században, Mérce, 2019, június 10.)

Amennyiben tehát az egyenlőséget a liberális hagyomány vonatkozásban vesszük figyelembe, akkor a konzervatívok a „túl sok egyenlőség” hangsúlyozásával föltehetően a jogkiterjesztés elve ellen akarnak állást foglalni, vagyis az etnikai, vallási, szexuális, táplálkozási stb. kisebbségek egyenjogúsítása ellen vannak. Föltehetően (bár nem biztos, hiszen ezeket az eufemizmusokat nem fejtik ki) e kisebbségekre gondolnak a szerzők, amikor azt mondják, hogy a „progresszív liberalizmus” a „csoportidentitások mindent felülmúló fontosságában hisz”, ami állítólag marxista sajátosság lenne.

Csakhogy a jogkiterjesztés elve nem valamiféle újonnan bevezetett progresszív huncutság, hanem egyidős a polgári demokráciával, amely lehetővé tette, hogy ne csak a kékvérű fehér arisztokrata férfiak, hanem az arisztokrata, sőt a munkás származású nők is végezhessenek például orvosi egyetemet, legyen szavazati joguk, illetve önkormányzatiságuk az etnikai kisebbségeknek, hogy ne lehessen vallási alapon diszkriminálni senkit stb. Olyan vívmányok tartoznak ebbe a körbe, mint az általános és titkos választójog, a mindenkit megillető közoktatás és egészségügyi ellátás, a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezési jog stb.

Ha elfogadjuk a jogkiterjesztés elvét, akkor az például azt jelenti, hogy támogatjuk a Romániában élő magyarok anyanyelvhasználathoz való jogát. De ugyanezen elvből vezethető le az is, hogy támogatjuk mondjuk a melegházasságot. Aki egyiket akarja, a másikat meg nem, ellentmondásba kerül a saját maga elfogadta elvvel. Fölteszem (remélem!), a cikk szerzői nem vitatnák el tőlem, hogy jogom van Romániában nyilvánosan magyarul beszélni, illetve magyar iskolába járni, de azt talán vitatnák, hogy jogom van megházasodni egy férfival. Pedig mindkettő a jogkiterjesztés polgári demokratikus logikájából vezethető le.

A jogkiterjesztés elve tehát magában foglal egy emancipációs tervezetet: a hatalom alól való felszabadulás, az egyenlőség megvalósítása itt a polgári szabadságjogok fejlődésének és kiterjesztésének történelmi dinamikáján keresztül történik. A rabszolgák, a nők, a gyarmati népek, a vallási vagy etnikai okokból elnyomottak, a szexuális kisebbségek egyenlő jogainak biztosításán keresztül jutunk el például az állatok jogairól szóló vitákhoz.

Az emancipációnak ez a liberális logikája ugyanakkor nem ad választ arra a szorongató kérdésre, hogy honnan ered az elnyomás, hogy a jogkiterjesztés elve ellenére hogyan termelődik újra egyre változatosabb formákban az egyenlőtlenség, hogyan bukkannak fel újabb és újabb elnyomott kisebbségek, „csoportidentitások”, amelyek tagjainak jogokat kell biztosítani, amelyeket emancipálni kell. A modern jog radikális kritikusai azt a gyanút is megfogalmazzák, hogy a modern jogrendszerek maguk is alapvetően kirekesztésen, elnyomáson és ideológiai vakságon, illetve gazdasági és politikai érdekeken alapulnak, s hogy ők maguk termelik újra a jogfosztottak körét, akiket aztán a jogkiterjesztés alapján felszabadítanak, így a jogkiterjesztés és a liberális emancipáció egyfajta ördögi körként zárul önmagára.

A jogkiterjesztés liberális elvét támogathatják baloldaliak, és gyakran támogatják is (jobb híján!), hiszen a jogi emancipáció, még ha nem is old meg néhány szorongató problémát, védelmet jelenthet – meglehet, időlegesen és átmenetileg – a zsarnokság különböző formáival szemben.

Alapvetően azonban a jogkiterjesztés elve nem baloldali elv. Hiszen amennyiben a modern baloldali politika keletkezése elválaszthatatlan a parasztság és az ipari munkásság materiális elnyomásának és elnyomorodásának kérdésétől a feudalizmust átmentve fölváltó kapitalista rendszer 19. századi kibontakozásától kezdve, úgy e materiális elnyomás ellen nem jelentett és ma sem jelent igazi védelmet az, hogy a munkásoknak joguk van sztrájkolni, hogy jogilag szabályozottá válik a munkaidő, hogy meghatározzák a minimálbért, vagy hogy munkavédelmi szabályozások jelennek meg.

A jogkiterjesztés elve, a munkások kivívott jogai természetesen enyhítik a bérmunkarendszer által okozott szenvedéseket, „élhetőbbé” teszik a kizsákmányoltak életét (bár ez is döntően csak a fejlettebb centrumországokra igaz), ahogyan a parasztok földhöz juttatása és a feudális nagybirtokrendszer fölosztása is látszólag  szabadabbá, vagyonosabbá teszi a parasztságot. Megfelelő technológiai, szociális, szervezeti infrastruktúra és tudás (kultúra) hiányában azonban mindezen jogkiterjesztési intézkedések nem szüntetik meg a materiális elnyomást és elnyomorodás. E jogokat továbbá különféle gazdasági érdekekre hivatkozva, mindenféle jogi és ideológiai praktikákkal az állam vagy a munkáltató kijátszhatja, csorbíthatja, érvénytelenítheti, eljelentéktelenítheti.

A lé háza

Épp ezért a valódi baloldali politizálás hangsúlyai nem a jogkiterjesztésen és a jogi értelemben vett egyenlőségen vannak, hanem a materiális (ami nem pusztán gazdaságit jelent) egyenlőtlenségen, végső soron tehát az erőforrásokhoz, a termelőeszközökhöz és az autonóm élet megszervezéséhez szükséges tudásokhoz való – legalábbis egyenlőbb – hozzáférés, arányosabb elosztás elvén. A csoportidentitásoknak (a kisebbségi jogoknak?) és az elnyomás rejtett struktúrái leleplezésének így – szemben azzal, amit Körösényi és Mándi már idézett cikkükben állítanak – nem sok köze van Marxhoz és a marxizmushoz, de általában a baloldalisághoz is elég kevés.

A marxista kritika ugyanis –pontosabban a belőle következő, de Marx által nem kidolgozott osztályelmélet – nem csoportidentitásokról beszél, nem is társadalmi rétegekről, mint ahogyan a mainstream szociológia, hanem társadalmi osztályokról, osztályviszonyokról, osztályhatalomról, osztályantagonizmusokról, osztályharcról és hasonlókról.

Az osztály a marxizmus felől nézve objektív kategória és nem identitáskérdés, abban az értelemben, hogy a társadalmi osztályok a kapitalista termelési mód szükségszerű következményei. Kapitalista termelési módon azonban ismét nem csak a szűken vett gazdasági részrendszert kell érteni: a termelésnek és a felhalmozásnak, az értéknek, az értékkisajátításnak, a technológiának és a munkának, a szükségleteknek és a profitnak a kapitalizmusban (hogy a konzervatívok számára kedves terminussal éljek) ontológiai tétje van.

Beszélhetnénk a kapitalizmus ontologizációjáról, vagy éppen az ontológia megszűnéséről a kapitalizmusban. A tőke itt – eltérően a főáramú gazdaságtantól – nem pusztán gazdasági, hanem lételméleti terminus. Ezért teljesen mindegy, hogy valaki milyen csoportidentitással azonosítja magát, vagy mások őt, marxista szempontól ugyanis az az érdekes, hogy az egyéneknek mi a termeléshez, a munkához, az értékhez, a termelőeszközökhöz, egyszóval a tőkéhez való viszonya – ezek azok a tényezők ugyanis, amelyek közvetve vagy közvetlenül, de döntő hatással meghatározzák léthelyzetét, térhez és időhöz, a többi élőlényhez, a szexualitáshoz és a szerelemhez, a barátsághoz, a tudáshoz, az élethez és a halálhoz való viszonyát, vagyis életlehetőségeit.

Mondhatjuk, a tőke a lét háza – hogy így térítsük el a nagy konzervatív gondolkodó, Martin Heidegger gnómáját („A nyelv a lét háza”; lásd Martin Heidegger: Levél a „humanizmusról”). Heidegger szorongó visszavonulása a Fekete-erdőbe ettől az új világkorszaktól való visszavonulásként is értelmezhető: lét nem van, vagyis többé nincs, legalábbis valamiféle titokzatos mélységként, ami öntörvényű módon előtűnik, feltárja magát az elrejtettségből, hanem – termelődik. Magát a létet termeljük, nem pusztán a javakat, a szegénységet vagy a gazdagságot, a technológiát, a tudást vagy a munkaerőt. Nem a marxizmus akarja, hogy így legyen, hanem a kapitalizmus. A marxizmus felfogható úgy, mint a kapitalizmus ontológiai leírása. Marx így persze nem pusztán gazdaságelméletet ír, hanem a kapitalista termelési mód átfogó kritikáját adja.

Ebben a fogalmi rendszerben az osztályhelyzet szempontjából két szélső pozíció lehetséges: valaki vagy rendelkezik termelőeszközökkel, azaz olyan tőkével, ami pusztán azáltal, hogy az illető birtokolja újabb pénzt fial neki, azaz a tőkés osztályhoz tartozik – vagy nem rendelkezik termelőeszközzel, ezért arra kényszerül, hogy saját fizikai és szellemi képességeit, munkaidejét, illetve teljes életét a bérmunka szolgálatába, vagyis áruba bocsássa a munkaerőpiacon, ahol a tőkések (aki/amely lehet az állam is) megveszik őt és fizetnek neki, amennyit akarnak vagy nem akarnak, így tehát a proletariátushoz, az ilyen vagy olyan mértékben kiszolgáltatottak osztályához tartozik.

Természetesen a két elvi szélső pont között számos átmeneti és kevert osztálykategória van és folyamatosan keletkezik a valóságban (a materiális történelemben), de mindez nem változtat a lényegen: mindaddig, amíg a kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonának koncentrációját (tehát nem bármilyen magántulajdont, hanem a termelőeszközök magántulajdonát), a tőke, a technológia és az élő (emberi) munka profitszempontú versenyét, a szükségletek és a profit antagonizmusát nem tudjuk korlátozni, ellenőrzésünk alá vonni, vagy megszüntetni (kommunizmus!), addig márpedig fönnáll és fönn is fog állni az osztályok közötti, eredendően materiális (azaz nem jogi) eredetű osztályegyenlőtlenség. A baloldali kritika nézőpontjából tehát nem annyira az egyenlőség (és nem is a jogegyenlőség) a lényegi kategória, hanem a materiális egyenlőtlenség, a világ materiális felépítésének kérdése.

Egy konkrét példa: jelenleg globálisan az emberiség 1%-a világ összjövedelmének 15%-át viszi haza, 8%-uk pedig a felét. A globális egyenlőtlenség ma jóval nagyobb, mint 1870-ben volt, és még az elmúlt évtizedekben is nőtt.

A felső 1% jövedelme az elmúlt két évtizedben 60%-kal gyarapodott, míg az alsó 5% semmivel sem nőtt (lásd részletesebben: Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, 66-68.).

Egy másik példa: 1751 óta a globális szén-dioxid- és egyéb üvegházhatású gázok kibocsátásának 50%-áért – amely jelentősen hozzájárul a klímaválsághoz és az ebből következő társadalmi válságokhoz – mindösszesen három ország, Kína, az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország ipara felelős (részletesen lásd itt).

A következmények azonban globálisak, sőt a globális gazdaság perifériái és félperifériái, egyszóval a szegényebb régiók és társadalmi osztályok – például mi is, vagy még inkább a minimális szén-dioxid-kibocsátású, iparosítatlan afrikai és ázsiai országok – jóval nagyobb mértékben kitettek a fölmelegedés okozta különféle kockázatoknak, mint a gazdasági centrumországok. E materiális egyenlőtlenségek a konzervatívok szerint vajon rendben vannak, és „beleférnek” még abba a meritokratikus hierarchiába, amiről szenvelegnek?

Pingpong

Amikor a konzervatívok elutasítják a túlzott egyenlőséget, ennek baloldali (pontosabban marxista, ami csak egy a sok baloldali érvelésmód közül) értelmezését, akkor vajon tulajdonképpen elutasítják, hogy túl sok ember rendelkezzen termelőeszközökkel, és annak pártján állnak, hogy csak egyesek rendelkezzenek velük, mások pedig nyomorodjanak el, ahogyan az jelenleg is történik?

Tehát én ne rendelkezzem termelőeszközökkel (tőkét fialó tőkével), de Mészáros Lőrinc, az Orbán-sógorság, Bill Gates, Soros György, a felső középosztály és a többiek igen? Így akár liberális szempontból (a jogkiterjesztés elveként), akár baloldali szempontból (a kapitalizmus osztályegyenlőtlenségeinek kiküszöbölését célzó politikaként) értelmezzük a „túl sok egyenlőségtől” való ódzkodást, az derül ki, hogy a konzervatívok nem tudják, végül is pontosan mit akarnak – ha akarnak egyáltalán valamit a saját privilégiumaik, osztályhelyzetük és érdekeik védelmén túl.

Ebből a fogalmi és ideológiai zavarból még a végén az is kisülhet, hogy az „új jobboldallal” (értsd: szélsőjobboldallal) az a baj, hogy túlságosan marxista, azaz szélsőbaloldali. És valóban, Szabó Tibor Benjámin Békés Márton Fordul a szél című kötetéről szóló, átfogó kritikájában ezt írja: „Mint minden kommunista gyökerű elgondolásban, Békés koncepciójában is a pénz, a pénzt teremtő pénz (tőke) és az ezeket működtető intézményrendszer hajtja végre az áteredő bűnt (nyilván nem véletlenül, Marx filozófiája mégiscsak egy gazdaságelmélet, az ő szemüvege mennyiségekre szűri a világot).” (Szabó Tibor Benjámin: Valami a vérről, 24.hu, 2019. július 8.)

Először is a kommunista elgondolás gyökere ennek épp az ellenkezője: a tőke uralma alól való felszabadulás. Másodszor: mint már mondtam, Marx nem gazdaságelméletet írt, hanem a politikai gazdaságtan kritikáját. Szó sincs arról, hogy Marx „mennyiségekre szűri a világot”, ezt a közgazdászok teszik, vagyis a kapitalista termelési mód gazdasági ideológiájáért felelős „szakemberek”.

Marx alapkérdése itt is a neki tulajdonított kiindulópont ellenkezője: őt az érdekli, hogy mi van a számok mögött. Például milyen politikai és ideológiai érdek rejtőzik a kapitalista közgazdaságtan magát objektívnek, tudományosnak, számszerűen igazoltnak tudó kalkulációiban, hogy milyen társadalmi folyamatokat idéz elő a gazdasági számszerűsítés és racionalizáció ideológiája, vagy a tőke és a technológia, az állam és a piac, a jog és termelés szimbiózisából keletkező kapitalista világkorszak.

Egyszóval: Marx a máig hegemón helyzetben lévő közgazdaságtani ideológia kritikáját adja, mégpedig filozófiai, illetve lételméleti kritikáját. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus apologétái számára ő a fősátán, akiről nem ildomos tudni, hogy mit írt, elég ha rájátszunk a konzervatív sensus communisra, mely szerint Marx gonosz, káros és túlhaladott.

Marx a kapitalizmust totalitásként, önmagát megalapozó (illetve önmagát a benne rendületlenül hívőkkel együtt előbb-utóbb fölszámoló) egészként írja le, amiből következően saját nézőpontja e totalitáson kívül van, ahonnan e totalitásra rálát.

E nézőpontból a kapitalizmus totalitása, a tőke szupremáciája, a kapitalista világkorszak meghaladható, transzcendálható. Ebből ered a kommunista hipotézis, vagyis annak logikus feltételezése, hogy ez a történetileg létrejött totalitás, a kapitalizmus – ahogyan a történetileg létrejött dolgokkal általában lenni szokott –, véget is érhet, sőt minden bizonnyal véget is fog érni. Hogy ez mikor és hogyan fog megtörténni, arra Marxnál nem kapunk semmiféle jól használható receptet, amit megkapunk, az a kapitalizmus kritikai filozófiája, ontológiai bírálata.

Nos, ennyi az, amit Marxról, úgy gondolom, illene sejtenie még egy konzervatív publicistának is ahhoz, hogy ne tévessze meg olvasóit, legalábbis amennyiben arra szánja el magát, hogy marxistának címkézzen másokat. Mert ha a konzervatív kritika azt deríti ki a NER egyik főideológusáról, hogy az Marx alapján áll – noha láthatóan sem előbbinek, sem utóbbinak nincs fogalma, illetve szövegélménye Marxról –, akkor az nem igazán tekinthető másnak, mint nettó (vagy bruttó?) hülyeségnek, finomabban szólva félrevezetésnek.

Amikor a szélsőjobb azzal vádolja a jobbközép konzervatívokat, hogy az a baj velük, hogy igazából liberálisak, míg a jobbközép konzervatívok azzal vádolják a szélsőjobbot, hogy marxisták, akkor végtére is nem ártana talán visszatérni – radikálisan konzervatív hermeneutikai fordulattal – a szavak fogalmi és történeti jelentésének tisztázásához, legalábbis ha nem akarjuk, hogy a kritika a szavakkal való tartalmatlan pingpongozássá váljék…

Addig is hiába a kormányzó szélsőjobboldaltól való jóakaratú elkülönülési kísérlet és a marxizmussal, a baloldalba vagy a liberalizmusba való beolvadással és hasonlókkal való esztelen riogatás, meg ez az egész ideológiai zűrzavar, mert a materiális viszonyok forradalmi átalakítása nélkül a szélsőjobb uralkodik és uralkodni fog, mi pedig szigorúan sercegő fasírtokká békülünk ebben a szomorúan gyönyörű globális nyári tőketáborban.