Magyarország elmúlt harminc évének története jórészt kódolva volt globális gazdasági pozíciójában. E kódoltság jelentette útfüggőség mentén elemzi Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazánk történetét az elmúlt harminc évben alakító hatalmi folyamatokat, továbbá a globális kapitalizmus ezzel összefüggő hatásait a magyar társadalomra.
Városi középosztálybeliként, Magyarországon, a rendszerváltás után felnőni egyet jelent egy sajátos szocializációs környezet elvárásainak való megfelelés programjával.
E program kódolta belénk az individualizmus, az önmagát menedzselő egyén ideálképét, a versenyszellem és az önmegvalósítás követelményét. E követelményeket egy olyan elképzelt társadalmi és gazdasági berendezkedés – a kimondatlanul maradt kapitalizmus – keretezte, amelyben ezen erények minél hatékonyabb elsajátítása az érvényesülés egyetlen lehetséges zálogaként tűnt fel.
Mindez végső soron az esszencializmus csapdájába hajtott bennünket. Úgy látszott, hogy az önmegvalósítás az ember természetes tulajdonsága, a piacgazdaság a gazdaság működtetésének természetes módja, a liberális demokrácia pedig a társadalom természetes szerveződése.
Szalai Erzsébet közgazdász és szociológus 2018-ban megjelent könyve, a Hatalom és értelmiség a globális térben arra tanít bennünket, hogy a világ, amelyben élünk, mégsem lehet a magától értetődőségek világa, sokkal inkább a társadalom produktuma.
Arra, hogy a társadalomban érdekek működnek, hogy a közös érdek összehangoltan cselekvő hatalmi csoportokat hoz létre, amelyek megalkotják saját valóságértelmezésüket, ezáltal természetessé teszik és legitimálják hatalmukat, egyúttal láthatatlanná teszik kihívóikat, a hatalmi harc egyéb szereplőit, végső soron magát a hatalmi harcot. A könyv tengelye a rendszerváltás folyamata, amely a szerző számára – lévén, hogy maga is a hatalmi harcok közvetlen közelében volt – személyesen is fontos életszakasz.
A létezett szocializmus kései szakasza, illetve a magyarországi újkapitalizmus elmúlt harminc éve a rendszerváltás időszakának két oldalán, mint a tanulmánykötet elemzéseinek időbeli kerete, lefesti egyúttal a Szalai Erzsébet által eddig bejárt életutat is.
A kötet öt hosszabb tanulmányt, valamint hat rövidebb és könnyedebb hangvételű publicisztikát tartalmaz.
Mit jelent az, hogy a modern társadalmak feudális vonásokat mutatnak, és miképpen kapcsolódik mindez a kapitalizmus globális működéséhez? Hogyan befolyásolta a magyarországi rendszerváltás menetét és a kialakult piaci viszonyokat az a tény, hogy a hazánk a kapitalista világgazdaságba ágyazottan és azzal kölcsönhatásban működött és működik ma is?
Milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek és különösen baloldali elkötelezettségű tagjainak arra a hazai kontextusban, hogy a tudásukat társadalomformáló erőként használják? És végül mi az elidegenedés lényege, hogyan hat napjainkban és hazánkban, és miért elválaszthatatlan mindez Magyarország világgazdasági pozíciójától? Többek között ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ könyvében a szerző, miközben felrajzolja a mai társadalom, a gazdasági és politikai élet karakteresen baloldali kritikáját is.
Refeudalizáció
Mit jelent ma egy átlagember számára a feudalizmus? Homályos történelmi ismereteink alapján azt mondhatjuk: a feudalizmus a köztudatban mindazon viszonyok gyűjtőfogalma, amelyek gazdaságilag az elmaradottságot, társadalmilag pedig a rögzült, tekintélyelvű és hierarchikus viszonyokat jelképezik. A feudalizmust a modernitás ellentéteként meghaladottnak tekintjük. De valóban így van?
Szalai Erzsébet könyvének első, Refeudalizáció címet viselő tanulmányában ezzel szemben azt állítja, hogy a feudális vonások átszövik mind hazánk, mind pedig a világ társadalmi és gazdasági működését.
A globális újkapitalizmusban, ahogy Szalai a kapitalizmus legújabb, neoliberális formáját nevezi, végletesen kiéleződnek a társadalmi egyenlőtlenségek. A gyorsuló tőkefelhalmozás keretei között lecsökken a munkavállaló képessége érdekei érvényesítésére, sőt egészében önnön érdekei felismerésére is. A tőkés rendszer a munkaerőtől rugalmasságot vár el, miközben fokozatosan felszámolja az őt támogató egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket.
Az újkapitalizmusban azonban – állítja Szalai Erzsébet – a munkás alávetettsége a tőkének, azaz a tőke-munka viszony láthatatlan marad, és a feudális úr-szolga viszony formájában ölt testet. Saját kifejezésével élve nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezi azt a multinacionális vállalatokból, nemzetközi pénzügyi szervezetekből, valamint ezek vezetőiből álló globális érdekhálózatot, amely fenntartja a neoliberális újkapitalista rendszert.
Napjaink feudális urait mégsem tekintjük a marxi értelemben vett burzsoáziának, hiszen anyagi lehetőségeik segítségével olyan társadalmi diskurzust tartanak fenn – például a média feletti uralom által –, amely elfedve a kizsákmányolás rendszerében betöltött szerepüket, legitimálja őket a társadalom vezető pozícióiban. A közös gazdasági érdek a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra tagjait közös ethosszal és magatartásmintákkal rendelkező, ún. osztályvonásokkal rendelkező renddé szervezi.
Szalai Erzsébet egyik alapvetése – és ez könyvének több tanulmányában központi szerephez jut –, hogy a hatalmi aktorok mind globális, mind nemzetállami szinten rendies tulajdonságokkal rendelkeznek, vagyis feudalisztikus vonásokkal töltik meg a modern társadalmakat.
A feudalisztikus vonások lényege véleményem szerint maga az informalitás: a szervilizmus, a háttéralkuk rendszere, a lekötelezés szövevényes hálója a joguralom színfalai mögött egy olyan rendszert alakít ki, amelyben az egyén számára a siker úgy biztosítható, ha céljait a hierarchiában felette állók érdekeihez igazítja. Föltehetjük a kérdést: mekkora az egyén valós szabadsága ilyen keretek között?
A rendszerváltás globális kontextusban
Ez a kérdés különös jelentőséget kap, ha a rendszerváltás összefüggéseiben gondoljuk el. A rendszerváltás valóban a magyar nemzet szerves önfejlődésének, sőt „kódolt” szabadságvágyának kiteljesedése? A megvalósult magyarországi demokrácia valóban az azonos lehetőségek és a szabad önbeteljesítés valósága?
Nem meglepő módon a szerző válasza az általam feltett kérdésekre a határozott tagadás. Mindezt nem csupán a Refeudalizáció, vagy A hatalom metamorfózisai című tanulmányaiban lefektetett széles –igaz, olykor már-már terjengős és néhol pontatlan – elméleti alátámasztása, hanem személyes tapasztalatai is hitelesítik. E kettősség révén válik ugyanakkor különlegessé mindaz, amit Szalai Erzsébet a rendszerváltásról könyvében elmond.
Kiindulásként a létezett szocializmust harmadikutas képződményként írja le, amelyet a szocialisztikus és kapitalista viszonyok mellett – nem kis részben a Horthy-korból öröklött minták mentén – feudalisztikus (rendies) vonások is meghatároztak. Értelmezésében a hatalmat a pártállami vezetőkből, valamint a hozzájuk tartozó technokratákból (szakértőkből) és nagyvállalati menedzserekből álló ún. hatalmon lévő rend birtokolta.
A rendszerváltás felé közeledve e hatalmi eliten belül azonban mind jobban elkülönültek a fennálló rend megőrzésében érdekelt körök azoktól, a főként nagyvállalati szereplőktől, akik a piaci reformokat propagálták. Fontos leszögezni, hogy e jelenségben a szocialista Magyarország félperifériás helyzete tükröződik vissza. A nagyvállalatok számára újraosztható források korlátja pontosan az ország tőkehiányos állapota volt, amely egyúttal magában hordozza a felismerést: a szocialista Magyarország a globális kapitalizmus függésében működött.
Szalai Erzsébet gondolatmenetéből világosan kirajzolódik, hogy e körülmény alapjaiban határozta meg a rendszerváltást és közvetve mind a mai napig kihat a társadalom és a gazdaság működésére. Erős és számos polgárság hiányában – érvel a szerző –
a rendszerváltás folyamatát a szocialista rendszer belső ellenzékeként megerősödött ún. késő-kádári technokrácia, valamint az urbánus demokratikus ellenzék és a népies új reformer ellenzék, a világgazdaság centrumának gazdasági szereplőivel karöltve, döntően felülről vezényelte le. Ahogy egy helyütt tömören, de frappánsan fogalmaz, e körök „bázisa globális” volt. Emiatt a piacgazdasági átmenet mikéntjét, így a privatizációt, vagy a jogrend átalakítását e nemzetközi körök érdekei határozták meg.
Az alternatív törekvések elhalásának folyamatát a szerző személyes példája illusztrálja. A Szabad Kezdeményezések Hálózatának aktív szereplőjeként a szocializmus harmadikutas, kapitalista és szocialisztikus elemeket is tartalmazó irányvonalának továbbvitelét támogatta. Ez többek között magában foglalta volna a munkásság érdekeit, egzisztenciális biztonságát szavatoló önigazgatói tulajdon bevezetését. Ez az elképzelés azonban – írja le a szerző – nem találkozott a nemzetközi és hazai piacpárti körök érdekeivel, így legkésőbb a szervezet párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakulásakor lekerült a napirendről.
Szalai szerint a rendszerváltás lényegében elvesztette össztársadalmi jellegét azáltal, hogy annak folyamatát a késő Kádár-kor rendies vonásokkal rendelkező másodvonalbeli elitje irányította, amely elsősorban önmagát és nem a magyar társadalom egészét kívánta minél előnyösebben pozicionálni a kapitalista világgazdaságban.
Ha azt mondtuk, hogy a szocialista Magyarország a világgazdaság centrumától függött, még inkább igaz ez a rendszerváltás utáni Magyarországra. A világgazdaság félperifériáján, permanens tőkehiányos állapotban a külföldi tőkebeáramlás létszükséglet, de egyben kényszer is, így a kialakuló nagyburzsoázia lényegi, a politikát meghatározó szerepre tud szert tenni. Szalai érvelése szerint
a rendszerváltás óta eltelt időben a szociálliberális és konzervatív kormányok célja egyaránt az, hogy Magyarországot rendre megerősítse a világgazdaság félperifériás pozíciójában, hiszen immáron ez gazdasági holdudvaruk elemi érdeke is egyben. A késő kádári technokrácia, nagyobbrészt a szociálliberális, kisebbrészt a konzervatív kormányokba épülve egészen a 2010-es évek végéig megőrizte vezető pozícióját.
Változást csak a 2010-ben hatalomba lépő konzervatív FIDESZ kormányzat hozott. A konzervatív politikai körök mind a mai napig tartó kísérlete arra irányul, hogy a megelőző évtizedekben a politikát is meghatározó nagyburzsoáziát maguk alá gyűrjék, párhuzamosan kialakítva a hozzájuk hű nemzeti burzsoáziát. Mindezt azonban továbbra is csak azon a kényszerpályán belül mozogva tehetik meg – olvashatjuk ki Szalai Erzsébet soraiból –, amelyet Magyarország számára félperifériás világgazdasági pozíciója meghatároz.
Az értelmiség szerepe a 21. században
Egy olyan korban, amikor a társadalom feudális vonásai az említett módon erősödnek, az értelmiségi lét és társadalmi szerepének kérdése – nyilvánvalóan nem függetlenül a szerző, Szalai Erzsébet személyes felelősségtudatától – több írásában is központi szerephez jut. Ezek közül a leginkább nagyszabású elemzés talán a Szelényi Iván 80. születésnapjára született, már a címében is kétséget ébresztő Az értelmiség útja a semmibe? címet viseli.
A cím polemizáló módon utalás Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című híres könyvére. Szalai vitába száll Szelényiékkel, mondván, a létezett szocializmusban nem az értelmiség, hanem – ahogy arról már erről más írásai kapcsán e recenzióban is szó esett – a hatalmon lévő rend töltötte be a vezető szerepet.
Továbbmenve, ahogy a hatalmat birtokló rendeket korábban, úgy az értelmiség szerepét is elválaszthatatlannak tartja attól a gazdasági rendszertől, amelyben tevékenykednek. Más szerepet szán tehát az értelmiségnek kapitalista nyugat 1950-es és 1960-as években megvalósított jóléti kapitalizmusa, mást a Kádár-kor államszocializmusa és gyökeresen eltérőt az az 1980-as évektől kibontakozó neoliberális újkapitalizmus akár globális, akár hazai léptékkel nézzük.
A jóléti kapitalizmus értelmisége a híres francia szociológus, Pierre Bourdieu megtestesítette „társadalmilag elkötelezett, küldetéses értelmiségi”. A jóléti állam számára az értelmiség a társadalmi részérdekek becsatornázásának és ezáltal a javak tervezett újraelosztásának eszköze. Hasonló, bár némileg más szerepet töltött be Szalai Erzsébet megállapítása szerint az értelmiség az államszocialista Magyarországon. A hatalomhoz hű értelmiség feladata volt megteremteni a hatalmon lévő rend és a társadalom közötti kapcsolatot, egyfelől a társadalmi érdekek becsatornázásával a döntéshozatalba, másfelől a hatalom társadalom előtti legitimálásával.
Az újkapitalizmusban az értelmiség kiemelt, a hatalom és a társadalom közti közvetítő pozíciója megszűnt. A közgondolkodást értelmiségi szerepkörben alakítók döntő többsége felismerve, hogy tudása könnyen pénzre váltható, valamilyen menedzseri, vagy tanácsadói szerepkörben, esetleg mint médiaceleb találja meg a számítását.
A lesújtó diagnózis szerint az értelmiség a 21. században elveszítette társadalomformáló erejét, miközben felügyeleti technológiák, a megfigyelés Big Data alapú rendszere olyan kihívásokat támaszt a modern demokráciákkal szemben, amelyek azonnal morális iránytű után kiáltanának.
Ennek kapcsán kiemelt jelentőségű lehet, hogy általánosságban az egyenlőség, a szolidaritás vagy a méltányosság értékeiért kiálló baloldali értelmiség, tud-e alternatívát kínálni napjainkban a társadalom számára. A homokszemről homokszemre című tanulmány a hazai baloldali értelmiség, a baloldali gondolkodás körképét adja egy 2015-ben, a Kettős Mérce nevű blogon lezajlott vita tükrében.
Szalai szerint a hazai baloldalt legalább annyira töredezett identitások jellemzik, mint az újkapitalizmusban a társadalmi élet egészét. A baloldal térvesztése szorosan összefügg azzal, hogy a baloldali pártok nemzetközi és hazai szinten is áldozatul estek a neoliberális hullámnak. Egy új egységes jövőképpel rendelkező baloldal felépítése ezért – fogalmazza meg a szerző – csakis apránként, alulról építkezve, homokszemről homokszemre, a most még különálló baloldali identitások fokozatos összehangolásával lehetséges.
Elidegenedés
Szalai Erzsébet kötetében az utolsó nagyobb lélegzetű írás az Elidegenedés és hatalom az újkapitalizmusban címet viseli. Kiindulópontja az elidegenedés Marx által a Gazdasági-filozófiai kéziratok-ban kínált definíciója. Ebben Marx több szinten is definiálta a fogalmat, legmélyebbnek, legalapvetőbbnek ugyanakkor az ember önmagától, mint szabad, tudatosan cselekvő és egyetemes nembeli lénytől való elidegenedését jelölte meg. Mivel az elidegenedés alapja Marx szerint maga a gazdasági rendszer (ezáltal pedig a tőke–munka-viszony, a magántulajodon és a kizsákmányolás), joggal vetődik fel a kérdés: hogyan hat a társadalomra az elidegenedés a globális újkapitalizmusban és különösen Magyarországon Marx születése után több mint 200 évvel?
Globális gazdasági rendszerünkben – Szalai levezetése szerint – a minél nagyobb megtérülést kereső tőke egyre nagyobb rugalmasságot vár el a munkaerőtől, amelyet ezáltal mentálisan is mind jobban kizsigerel. Ennek társadalmi hatásai pedig látványosan megmutatkoznak egy olyan félperifériás ország példáján, mint Magyarország, ahol a nagyipari munkásság a rendszerváltást követően egyik napról a másikra került egy államilag dotált, kedvezményezett pozícióból a tőkelogikának kiszolgáltatott helyzetbe.
A költséghatékonyan foglalkoztatható, rugalmas munkaerő a félperifériás és ezért tőkehiányos magyar gazdaság egyik alappillére. A rugalmasság kényszere az egyén szempontjából a biztonságot adó társas és társadalmi kapcsolatok fellazulásával jár. Szalai Erzsébet szerint e folyamat lényegi társadalomlélektani hatása az egyén identitásválsága.
Az identitás, önmagam meghatározásának képessége, a marxi szabad, tudatosan cselekvő és egyetemes nembeli létezés alapja. Ennek hiánya elviselhetetlen az egyén számára, ugyanakkor ez még a tőkének sem érdeke, hiszen az egyéniség teljes szétesése a munkaerő hiányával veszélyezteti a termelés egészét. A gazdasági rendszer válaszképpen aláveti az identitást a tőkelogikának, fogyasztható áruvá változtatja és újratermeli azt.
Ezzel szoros összefüggésben – állítja Szalai – kiüresednek az emberi kapcsolatok, sivárrá és formalizálttá válik a kommunikáció, elbulvárosodik a nyilvánosság, végső soron meggyengül a demokrácia. A pszichológus Lust Iván nyomán megállapítja, hogy az érvényesülés követelményeinek való megfelelés kényszere alatt egyéni és össztársadalmi szinten is értékválság jelentkezik.
Szemben a közösségi értékekkel (például a szolidaritással, az önfeláldozással) helyessé, követendővé válnak az olyan, az egyént előtérbe helyező értékek, amelyek korábban nyíltan vállalhatatlannak minősültek. Ennél fogva a tőkefelhalmozás logikája, amely szerint adott mennyiségű pénzből még több pénzt csinálni elvárt és elismert, uralkodóvá válik a társadalomban. Példaképpen Magyarországon a rendszerváltás utáni privatizáció – utal rá a szerző – pontosan ezt, vagyis a mesés meggazdagodás lehetőségét kínálta, de csakis azoknak, akik e logikát sikeresen magukévá tették.
Összegzésében Szalai Erzsébet elkülöníti az elidegenedés hatását aszerint, hogy az a világgazdasági centrum egyik társadalmában, avagy egy félperifériás társadalomban – amilyen a magyar is – fejti-e ki a hatását. A döntő különbség szerinte a demokratikus hagyományok erőssége a társadalmon belül, amelyek minden bizonnyal ellent tartanak valamelyest az elidegenedés közösségellenes hatásainak.
A félperifériás (és – tegyük hozzá – a perifériás) társadalmakban ezek hiányában „az emberek egyre kevésbé élik át »tudatosan« eme normák érvényesülésének hiányát.” Emiatt – viszi tovább gondolatát Szalai – „már egyre kevesebb a relevanciája a valamitől való elidegenedésről beszélni”,„az elidegenedés felszámolódóban van”.
Jelen recenzióban egyedüliként e ponton kell vitatkoznom a szerzővel. Ha hisz abban, hogy létezik „emberi természet”, mint olyan – márpedig ezt záró gondolatai előtt néhány oldallal elismeri –, akkor abban is hinnie kell, hogy az elidegenedés negatív hatásai egyéni, közösségi és társadalmi életünkben mindenkor, így a jövőben is megmutatkoznak. Véleményem szerint az elidegenedés magával az emberi természettel ellentétes viszonyokat teremt, emberi mivoltunkat pedig nem lehet úgy elveszíteni, mint a normákat, hacsak nem szűnünk meg embereknek lenni. Én abban hiszek, hogy ilyen nem lehetséges.
Összefoglalás
Szalai Erzsébet könyvét olvasva az embernek az az érzése, hogy a szerző saját életéhez mint a világra nyitott és szemlélődő lény, de ugyanakkor mint a társadalmi folyamatok aktív résztvevője keresett tudományos alapot. A közgazdaságtan, a szociológia, avagy a társadalomlélektan és különösen ezek kritikai vonulatai tudományos visszacsatolások mindarra, amit eddigi élete során látott, átélt és megtapasztalt.
Az életművéhez köthető sajátos kifejezések, mint az újkapitalizmus, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra, vagy a késő-kádári technokrácia is ezt az érzetet erősítik. Olyan, mintha ezek tartalmára vonatkozó, a társadalomtudományokban kanonizált és általánosan használt kifejezések – pontosan a személyes érintettség okán – nem lettek volna kellően pontosak gondolatai megfogalmazásához.
A szerző stílusa ugyan távol áll a rigid tudományosság formuláitól, mégis úgy gondolom, hogy írásainak e szubjektív elemei adják a könyv igazi értékét. Ettől válik átélhetővé, felhasználhatóvá mindaz a tapasztalat, amit Szalai Erzsébet eddigi élete során összegyűjtött, annak érdekében, hogy az egyenlőség és az igazságosság értékei a jövőben szélesebb társadalmi bázisra támaszkodhassanak.
