Úgy néz ki, hogy egy nyilasmosdatásról és antiszemita megjegyzéseiről ismert személy lett megbízva a jelen irodalmával és történelmével eddig sem túl szoros viszonyt ápoló nemzeti alaptanterv hazafiasításával. Válaszul a technokrata beidegződéseit levetkőzni képtelen, és a körülötte kibontakozó társadalmi-politikai valóság mibenlétét még nem igazán értő ellenzéki diskurzus többek között az illető szakmai alkalmasságát vitatja, mintha egy szakmailag felkészült náci-apologétával bármivel is jobb kezekben lenne a jövő honpolgárainak kulturális nevelése.
Takaró Mihály, akinek nézetei a veszélyestől a komikusig terjedő skálán helyezkednek el leginkább, az utóbbi időben sorra borzolta a szebb napokat is látott értelmiségi nyilvánosság kedélyeit bizarabbnál bizarabb kijelentéseivel. Spiró emberségének és Kertész magyarságának elvitatása mellett a „kis zsidó lapocska” titulussal illette a magyar kultúrtörténet legkiemelkedőbb alkotói sokaságának otthont adó egykori szellemi műhelyet, a Nyugatot. Ebben az esetben egyértelmű, hogy a zsidó szót egy olyan általános jelzőként használja, ami magában foglal mindent, amit a nacionalista tébolyda gyűlöl: hazafiatlanságot, kozmopolitizmust, erkölcsi züllést stb.
A Takaró-gate azonban akkor érte el a tetőpontját, amikor emberünk nyilvánvalóvá tette, hogy száműzné Esterházy Péter műveit az irodalomoktatásból, mert ahogy ő fogalmaz, Esterházy „kutúraromboló”. Ez a kijelentés persze önmagában nem képvisel új erkölcsi vagy szellemi mélységet a nyíltan antiszemita és szorgalmas talpnyaló dilettáns szájából. Az ordító önirónia az, ami miatt mégis szóra érdemes a „professzor úr” ezen legújabb verbális hasmenése.
Adorno szerint az, ahogy a nacionalisták rendszerint a zsidókat ábrázolják, valójában a saját önarcképük. Igazából ők vágynak a korlátok nélküli hatalomra és törekednek annak megszerzésére, bármi áron. Ez a megfigyelése szembetűnően jól írja le azt is, ahogy a NER és általában a kortárs (poszt)fasiszta irányzatok hogyan ábrázolják a saját ellenségeiket.
A NER propaganda Soros-hálózatról, hazaárulásról, háttérhatalomról és még miegyébről zagyvál, miközben pont ők azok, akik zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával és a politika formális intézményein kívül hoznak meg milliók sorsát meghatározó döntéseket a köz számára elszámoltathatatlan vagy akár ismeretlen összeesküvők bevonásával, elegáns éttermekben csámcsogva vagy magángépeken szotyolázva.
A NER unalomig ismert kremlinológiája mellett Strache, Trump és Salvini botrányai is jól illusztrálják ezt. Ők működtednek nemzetközi politikai bűnhálózatokat és professzionális dezinformációs kampányokat, ők manipulálnak választásokat és ők szolgáltatják ki országaik népét sokszor külföldi és láthatatlan, esetleg kegyetlen zsarnokokhoz köthető pénzügyi körök érdekeinek. Ők azok, akiknek semmi sem szent a hatalmon kívül, és akik semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék azt. És akkor jön valaki, aki egy olyan berendezkedés kiszolgálója, amely az utóbbi években baltával esett neki a szellemi és kulturális életnek, és amelytől retteg a művészeti, kulturális és akadémiai közeg, és aki kivont karddal védi a magyar kultúrát annak legkiemelkedőbb alkotóitól.
A kultúrarombóló szó használata már csak azért is figyelemreméltó, mert a Mein Kampfban kifejtett fajelméletében Hitler három csoportra osztja fel a világ népeit: a kultúrateremtő árjákra, a kultúratartókra, akik képesek továbbvinni egy kultúrateremtő faj vívmányait (pl. Japán), valamit a legalantasabb kultúrarombolókra, akik veszélyesek a kúltúrateremtő népek életére, ha egy térbe kerülnek velük. Ilyenek például a zsidók és a feketék (a magyar antiszemitizmus hagyományában persze az számít zsidónak, akit az anitszemiták zsidónak tartanak, függetlenül az illető származásától vagy vallásától). Nem tudni persze, hogy Takaró egyáltalán tisztában van-e ezzel a kellemetlen körülménnyel, de szóhasználata mindenképp zavarbaejtő.
Pár éve még túlzónak tűnhetett az Európai Parlament szenvedélyes orátorában, a (neo) liberális és keményvonalas föderalista Guy Verhovstadtban a CEU elüldözése kapcsán felmerülő vízió a kossuth téri könyvégetésről, de ki tudja, ha így haladunk, egy nap talán megmelegedhetünk a Nemzeti Megújulás Máglyájánál, miközben a lángokba hajítunk egy-egy könyvespolcunk hazafiasítása során feleslegesnek ítélt Esterházy-kötetet, vagy egy művet ama bizonyos zsidó lapocska valamely szerzőjétől.
Úgy néz ki tehát, hogy a NER félti a magyar kultúrát minden egyéntől és közösségtől és dologtól, ami nem a NER, legyen az ifjúkomcsi blogocska, posztmodern-liberális irodalmi hegemónia, buzilobbi vagy éppen a talpnyalásban nem elég tehetséges konzervatív alkotó.
Nade mit sikerült nekik kilenc év alatt a kultúra tekintetében tető alá hozniuk?
A lassan mögöttünk lévő évtized kultúrpolitikája másból sem állt, mint a magyar szellemi és kulturális élet kegyelmet nem ismerő üldözéséből. Egymás után kerültek csókosok irányítása alá a kultúra meghatározó intézményei, beleértve a kőszínházakat, támogatási struktúrákat és múzeumokat. És ahogy a szakmai helyett egyre inkább pártpolitikai szempontok érvényesültek, úgy vezetett ez nem meglepő módon a színvonal hanyatlásához. A hazai állami intézményrendszertől bármi módon függő alkotók rettegnek és hallgatnak.
A „forradalom után” elsők között penderítették ki Alföldi Róbertet, az ország talán legzseniálisabb konzervatív rendezőjét a Nemzeti Színház éléről, akinek az volt a bűne csupán, hogy az ő – talán önmaga által sem felismert – konzervatívizmusa nem a prűd kispolgáré volt, aki toporzékol, ha csúnya beszédet hall, és medvecsapdába lépett kóbor kutyaként nyüszít, ha neadjisten egymásra vizelő férfiakat lát a színpadon, hanem a társadalom alapjainak megváltoztathatóságával kapcsolatos burke-i szkepszis, és az emberi természettel kapcsolatos mély pesszimizmus. Aztán jöttek a független színházak, amelyek nagy részét kicsinálták, de még azokban a kőszínházakban is látványosan eluralkodott a félelem és az öncenzúra, amelyek még nem jutottak káderkézre.
Az egész társadalmat, így a kulturális életet is igazgató fortélyos félelem kikezdi a szolidaritást, a szakmabeliek ritkán állnak ki egymás mellett, ahogy az látható volt a kulturális TAO pénzek elvételével szemben tanusított számottevő ellenállás hiányából.
Ha a magyar társadalom és kultúra válságát komolyan firtató színházra kíváncsi az ember (a hétköznapi politikai esemenyek felszínes kapargatásán vagy magánéleti eseményeken való viccelődésen kívül), akkor sajnos külföldre kell utaznia, ahogy azt a szabadabb mozgásra vágyó alkotók egy része is teszi, mert Magyarországon egyszerűen nincs olyan állapotban a színházi szakma, hogy saját társadalmi pozíciójára komolyan reflektálni tudjon súlyos politikai kockázat nélkül.
Ellenben Dömötör András a Berlini Maxim Gorki Theaterben színpadra vitt disztópikus alkotása például remekül mutatja be a Nemzeti Színház felszabadítását a buzilobbi megszállása alól. Árulkodó, hogy a 2016-os darab eddig nem került Magyarországon bemutatásra.
Születnek persze így is fontos kritikus alkotások, mint például Mundruczó Kornél a társadalmat átszövő erőszakot kíméletlen realizmussal bemutató, igazságtalanságra érzékeny és roppant empatikus rendezései, de sajnos érezhetően fogy a levegő a szakma körül, és különösen igaz ez azokra, akik nem elégszenek meg az univerzális erkölcsi igazságok kontextus nélküli kimondásával, a személyes dilemmák színpadra vitelével, illetve klasszikusok különösebb értelmezés nélküli ismételgetésével.
A magyar film ugyan arat nemzetközi sikereket, de ez nem a NER kulturális kormányzása miatt, inkább annak ellenében történik. Az ezen a téren működő kifinomult irányítást talán még Aczél elvtárs is megirigyelhetné. A kései Kádár korban születtek kritikus és magas színvonalú alkotások, amelyeket rendre betiltottak néhány szakmai vetítés után, de legalább létrejöhettek, és lenyomatot hagytak az utókornak egy jobb sorsra érdemes művészgeneráció álmairól. Most ilyen alkotások egyszerűen nem születnek, vagy ha valami véletlen folyamán mégis, mint például a Kojot (2016) esetében, akkor az alkotás eljelentéktelenítésének legaljasabb módszereitől sem riad vissza a pártállam. A Vajna-féle filmalap kényszerített hollywoodiasítását van aki nagyon rosszul viselte, de más opció híján kompromisszumra kényszerült.
A legrosszabb azonban csak ez után következik. Idő kérdése, hogy mikor indul be a nemzeti giccsparádé és kezdi ontani a kádári „kommunizmustól” a Horthy-kultuszhoz való megtérést meglepően jól időzítő Koltai Gábor-féle Honfoglalás (1996), illetve Sacra Corona (2001) stílusára és színvonalára hajazó filmeket, csak mostmár sokmilliárdos költségvetéssel. Sokat mond az is, ahogy Lukács Györgynek, a kultúra legnagyobb magyar tudósának a szobra az éj leple alatt eltűnt a Szent István parkból, hogy helyet adjon a magyar feudalizmus szülőatyjának, és hogy a világhírű marxista filozófus munkásságának archívuma is végveszélybe került.
A NER szerint a kultúra, az oktatás és a tudomány vagy szolgálja a gazdasági növekedést és a propagandát, vagy ne legyen. A „kultúra” böfögje vissza nacionalista tévképzeteiket a történelem és irodalomoktatás pedig neveljen az uralkodó paradigmák megkérdőjelezésére és úgy általában a kritikus gondolkodásra és önálló gondolatalkotásra képtelen, engedelmes alattvalókat a felnövekvő generációkból.
Az elmúlt évek eszeveszett kultúrarombolása után felmerül a kérdés, hogy vajon mivel is szeretnék helyettesíteni az általuk vizionált „posztmodern-liberális” hegemóniát azok, akik két évtizede puffognak a honfitársai egy részének szövegértési képességeit tragikusan felülbecsülő Esterházy magyargondozási tanácsain?
Van nekik egyáltalán bármi, ami a helyébe kerülhetne? Mit várnak el ezek a magyar kultúrától? Mitől nem lesz egy kortárs író kultúraromboló? Írjon mindenki hazafias ódákat 19. századi stílusban? „Mi ne győznénk, hisz Orbán a vezérünk?„ stb. Lehet, ugyanakkor sejthető, hogy a 19. század Takaró Mihályai Petőfitől és Aranytól féltették a magyar kultúrát a Pilvax Kört pedig kis jakobinus gittegyletnek titulálták.
Láthattunk már némi ízelítőt a NER ízlésvilágából. Gondoljunk csak arra, amikor az Új Színház új vezetése színpadra vitte Kodolányi Földindulását, amiben egy Amerikát megjárt „furfangos sváb” kiforgatja a szegény, de erkölcsi tartással bíró magyar falu lakóit minden vagyonukból. A nézőteret megtöltő Goj Motoros egyesület tagjainak nyilván nem kellet sok segítség a látottak értelmezéséhez. Ez a produkció az antiszemita áthallások és abortuszellenesség mellett egyébként igazi reakciós programdarabnak tekinthető, hiszen a nagyvárosi kapitalista modernitás kritikája nem annak meghaladását szorgalmazza, hanem az azt megelőző „tradicionális” közösségek erkölcsi fölényét hangsúlyozva forgatná vissza az idő kerekét a világ asszonyállatos, uraságos, kényszerházasságos és babonás koszakába. Az az üzenet persze, hogy a 20.század első felében a vidéki szegények nyomoráért a „judeogermán modernitás” volt a felelős, és nem a magyarországi lakosság döntő többségét ekkor már lasssan egy évezrede kizsákmányoló magyar feudális elit, illetve a szolgaságra épülő feudalizmus, színtiszta politikai célú hazugság a hortysta berendezkedés védelmében.
Aztán 2018-ban robbantották a Hősök terén a Trianon Rockopera névre keresztelt kulturális tömegpusztító fegyvert, amire jobb nem is fecsérelni több szót azon túl, hogy fent van a Youtube-on és hogy szigorúan hajnali három óra és megfelelő mennyiségű kenderszármazék fogyasztása után rendkívül szórakoztató tud lenni.
A NER-nek jelenleg megvan az eszköztára arra, hogy bármlyen kulturális intézményt, szellemi műhelyt vagy alkotóközösséget eltiporjon, de hiányzik a kulturális tőkéje ahhoz, hogy bármi komolyat a szétvert kultúra helyébe állítson. Csak rombolni tud, mégis másokat titulál kultúrarombolónak. Ez számukra nem is feltétlenül probléma, hiszen elvannak ők teljesen jól kulturális élet és gondolatiság nélkül is. Ahogy egyes egyetemi szakok és maga az MTA beszántását is többek között azzal indokolták, hogy az nem járul hozzá a gazdasági növekedéshez, úgy a színvonalas film, színház, képzőművészet és irodalom jelenléte is felesleges nyűg a számukra.
Az ő kultúrpolitikájuk a neoliberális barbarizmus és a nacionalista ízlésficam tökéletes kombinációja.
A Harmadik Birodalomban ugyan magasra csaptak a lángok a Humbolt Egyetem könyvtára előtt a német irodalom és filozófia remekműveiből rakott máglyából, de legalább képes volt a rendszer kiállítani egy-két valódi esztétikai érzékkel megáldott Leni Riefenstahlt vagy Albert Speert, és ez valamennyire igaz volt a horthysta garnitúrára is, az olasz fasizmus pedig kifejezetten jó viszonyt ápolt egyes avantgard képzőművészeti irányzatokkal.
Hol vannak ma a NER-hez köthető színvonalas alkotók? Mi lenne, ha például olyan szoborral tagadnák a magyar állam felelősségét félmillió polgárának halálba küldéséért, ami mellett elsétálva kiakad ugyan az erkölcsi iránytűnk, de legalább valamivel esztétikusabb, mint egy ukrán oligarcha aranyozott szökőkútja, és az azt körülálló kerti törpék harmóniája. Talán nincs is szükségük komoly alkotókra, legalábbis hatalomtechnikai szempontból semmiképp nincs. Épp ellenkezőleg, Németh Szilárd performatív pacalzabálása a kultúrfölény jóleső érzésével tölti ugyan el az ellenzék egy részét, de egyelőre úgy tűnik, hogy a NER sikeresen hiteti el a társadalom jelentős és elégséges részével , hogy a nép fiai uralkodnak annak ellenére, hogy a gazdagok érdekében hoznak szinte minden gazdasági intézkedést.
A magyar állam és a magyar kultúra viszonya soha nem volt problémamentes.
Annak az adys, és józsefattilás magyar kultúrának a szellemisége, amiért magyarul tudni és olvasni érdemes, sajnos túl gyakran volt ellenzékben az elmúlt évszázad során. Talán nem vakmerő túlzás azt állítani hogy 1919 és 1956 néhány mámoros hetét leszámítva mindig is ellenzékben volt ez a progresszív kultúra és gondolatiság a reakció kíméletlen csendőrállamával vagy a progresszió nevében önmagukat uralkodó osztállyá szervező bürokraták basáskodásával szemben. Az változott csupán politikai berendezkedések, palotaforradalmak, reformok és restaurációk, bekeményítések és enyhülések során, hogy a magyar állam milyen mértékben tűrte meg, illetve üldözte ezt az örök ellenzéki magyar kultúrát. Paradox módon igaz ez olyan időszakokra is mint például az a szocializmusnak gúnyolt bürokratikus autokrácia, amiben az alkotás anyagi feltételeit nem a burzsoázia, hanem az állam biztosította, és amiben az értelmiség szerepe pélául az orbáni pacalkleptokráciával szemben meghatározó volt. A NER hatalomátvételével annyi változott csupán, hogy a kultúra átkerült a tűrtből a tiltott kategóriába.
