A legfőbb ügyész jogorvoslati indítványt nyújtott be a Kúriához a halálos dunai hajóbaleset miatt a Viking Sigyn kapitánya ellen indult büntetőügyben. Polt Péter azt nehezményezte, hogy a hajós letartóztatását elutasító bíróság a határozatában nem értékelte a letartóztatást indítványozó ügyészség egyik érvét. Valójában nem egyedi esetről van szó, rendszeresen előfordul, hogy bírói döntések nem térnek ki érvekre, főleg a védők érveire, a kérdés nem is az, hogy miért lép fel a legfőbb ügyész a törvényesség érdekében, hanem az, hogy miért csak egyes ügyekben történik ez.

A legfőbb ügyész a törvényesség érdekében jogorvoslati indítvánnyal fordult a Kúriához. Polt Péter úgy találta, hogy a dunai hajószerencsétlenség ügyében a bíróság döntésének indokolása nem volt elegendően alapos és körültekintő, mert nem terjedt ki az ügyészi fellebbezés valamennyi pontjára.

Nem tudjuk, hogy ebben igaza van-e. Az ügy részleteit nem ismerjük, jogi képviselőként vagy más szereplőként nem veszünk részt az eljárásban, információink leginkább csak a sajtóból vannak, mégis úgy gondoltuk, érdemes megszólalni az ügy apropóján, mert a hazai letartóztatási gyakorlat rendszerszintű problémáira világít rá.

Szögezzük le, nem lehet megalapozott véleményünk az ukrán kapitány felelősségről a halálos dunai hajószerencsétlenségben. A nyomozás részleteinek ismerete nélkül abban sem vagyunk biztosak, hogy jól vagy rosszul tették-e, hogy nem tartották fenn a letartóztatását. Ez az írás másról szól.

Mi most a kutatásaink során és a tárgyalótermekben szerezett letartóztatási tapasztalatainkról akarunk beszélni. Ezek alapján kijelenthető:

noha a bíróságnak a mostani ügyben felrótt mulasztás nem ritka a napi gyakorlatban, az ügyészség más esetekben egyáltalán nem jár el ilyen körültekintően.

Sajnálatosan, a jogszabályokat sok esetben nem értelmezi ennyire szigorúan, és nem kéri számon a bíróságokon ilyen vaskövetkezetességgel azt, hogy a letartóztatásról hozott döntéseiknél bizonyos érveket, jellemzően a védelem érveit figyelmen kívül hagyják.

Törvényesség érdekében benyújtott jogorvoslat

Tisztázzuk először, hogy mit is jelent „a törvényesség érdekében benyújtott jogorvoslat”, és azzal mit érhet el az ügyészség.

A halálos tömegszerencsétlenséggel végződő ügyben a rendőrség őrizetbe vette a hajóskapitányt, majd az ügyészség indítványozta a letartóztatását. A bíróság azonban úgy látta, hogy a kapitánynak nem kell a büntetőeljárás idejére börtönbe vonulnia: ha letesz 15 millió forint óvadékot, lábára nyomkövetőt szerelnek, és nem hagyja el Budapest területét, akkor szabadlábon védekezhet. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a büntetőeljárás végén ne kaphatna akár letöltendő börtönbüntetést, ha kiderül, hogy bűnös.)

Az ügyészség szerint azonban ez nem elegendő, a kapitányt le kell tartóztatni annak érdekében, hogy zavartalanul lefolytatható legyen a büntetőeljárás (ne szökjön el, ne semmisítsen meg bizonyítékokat, stb.), ezért fellebbezést nyújtott be az elsőfokú bírói döntés ellen. A másodfokú bíróság az ügyészi fellebbezés ellenére nem változtatta meg az elsőfokú döntést: a gyanúsított továbbra is úgynevezett „bűnügyi felügyelet” alatt áll, tehát nem kell büntetés-végrehajtási intézetben lennie az eljárás alatt.

Az esetek nagy részében ezen a ponton véget ér az eljárás. A másodfokú bíróság döntése ellen már nem lehet tovább fellebbezni. A legfőbb ügyész azonban bejelenthet a Kúriához „jogorvoslatot a törvényesség érdekében”, ha olyan jogsértést tapasztal, amelynek orvoslása a jogrendszer egészséges működéséhez (pl. az ítélkezési gyakorlat egységességéhez) szükséges.

Ennek a rendkívüli jogorvoslati formának az a sajátossága, hogy a Kúria megállapíthatja ugyan a jogsértést, de csak nagyon kivételes esetekben változtathatja meg az alsóbb fokú bíróságok döntését: kizárólag akkor, ha ezáltal a gyanúsított vagy vádlott kedvezőbb helyzetbe kerül. A konkrét ügyben ez azt jelenti, hogy a Kúria akkor sem tartóztathatja le a hajóskapitányt, ha arra jut, hogy az első- és a másodfokú bíróság jogsértő módon engedte ki.

A Kúria tehát megállapíthatja, hogy a legfőbb ügyésznek igaza van, de a gyanúsított ettől még szabadlábon marad.

A vádlott terhére bocsánatos a törvénytelenség?

A Hableány tragédiája közérdeklődéssel kísért ügy, amelyben lehet helye a szimbolikus jogorvoslatoknak is. Akkor viszont mi a probléma?

Az, hogy a Magyar Helsinki Bizottság eddigi vizsgálatai arról tanúskodnak, hogy az ügyészséget általában nem zavarja, ha a gyanúsított vagy vádlott terhére történik hasonló mulasztás, és a bíró egyáltalán nem, vagy csak formálisan foglalkozik azokkal az érvekkel, amelyek miatt a terhelt letartóztatása nélkül is biztosítható lenne az eljárás rendes menete. Ilyen például az, ha rendezett családi életet él és dolgozik, szüleiről vagy gyerekeiről gondoskodik, ezért nem valószínű, hogy megszökik.

Számos esetben tapasztaltuk, hogy a bíróság kisebb súlyú, de börtönbüntetéssel fenyegető lopással gyanúsított embert tartóztat le konkrét ténybeli hivatkozás és mindenfajta indokolás nélkül, csupán amiatt, hogy cselekménye szabadságvesztéssel büntethető és ezért a bíróság szerint feltételezhető, hogy a várható büntetés elől megszökne. Ilyenkor a tapasztalataink szerint a legfőbb ügyész nem siet jogorvoslattal élni.

Pedig a probléma nem újkeletű, csak éppen jellemzően az ügyvédek – és nem az ügyészek – részéről merül fel, hogy érveiket értékelés nélkül hagyják egyes bíróságok. Már a strasbourgi emberi jogi bíróság is számos esetben marasztalta el a magyar államot azért, mert a letartóztatásról döntő bírósági határozatok „nem reflektálnak a védői érvekre, nem adnak részletesen számot ezek elvetésének okairól”. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a tisztességes eljárás alapvető feltétele, hogy a tagállami bíróságok megvizsgálják a vád és a védelem érveit is, és részletezzék az ezek alapján kialakuló álláspontjukat.

 Nincs egyenlő elbánás

A magyar bíróságok letartóztatási gyakorlata azonban sokszor nem felel meg ennek a minimumnak. Kutatási adataink megerősítették az ügyvédek által régóta hangoztatott kifogást, hogy a védelem érveit a bíróságok kevéssé veszik figyelembe.

Egy 2015-ben záruló felmérés alapján a letartóztatást elrendelő bírói döntések több mint 92%-a utalt az ügyészi bizonyítékokra és érvekre, azonban csak a döntések 50%-ában említették meg a védői érveket.

Nem csak az emberi jogi szervezetek fogalmaztak meg kritikát a bírósági döntésekkel szemben, hanem 2016-ban magának a Kúriának a joggyakorlat-elemző munkacsoportja is „komoly hiányosságként” azonosította, „hogy amikor a bíróság az ügyészi indítvány mellett védői – vagy terhelti – indítványt is elbírált, elmaradt a reagálás az abban kifejtettekre”, annak ellenére, hogy az a bíróság kötelezettsége, ahogy arra most a legfőbb ügyész is utalt. Ugyancsak kúriai kifogás volt a letartóztatásról szóló döntésekkel szemben, hogy sokszor „a határozatok szövege nem más, mint az ügyészi indítvány szó szerinti átvétele”.

Mindez annál is inkább problematikus, mert az ügyészség sokszor nem igazolja a letartóztatás szükségességét például azzal, hogy – mint a Hableány ügyben vélik – a gyanúsított szökni próbálna vagy megsemmisítené a bizonyítékokat.

Legtöbbször csak arra hivatkozik a vádhatóság, hogy alapos a gyanú, hogy a bűncselekményt tényleg a terhelt követte el.

Ez azonban a törvény szerint nem elegendő hivatkozási alap. Ha nem állnak fent a letartóztatás úgynevezett „különös okai” (a szökés vagy a bűnismétlés veszélye, vagy annak lehetősége, hogy a gyanúsított megpróbálná meghiúsítani az eljárást, például a tanúk befolyásolásával), akkor önmagában az, hogy valaki bűncselekménnyel gyanúsítható, nem kellő alap arra, hogy fogvatartásban kelljen megvárnia az eljárás végét. Ez a hiányosság azonban rendszerint nem zavarja az ügyészséget. Nem úgy, mint most, amikor különösen nagy a közvélemény figyelme, és az emberek felelőst és példás büntetést követelnek.

A fejéről a talpára állítva

Egy éve lépett hatályba az új büntetőeljárási törvény, és különösen a kényszerintézkedések, így a letartóztatás terén sok előremutató változtatást hozott. Megerősítette, hogy a letartóztatás nem előrehozott büntetés, célja nem lehet más, csakis az eljárás eredményességének biztosítása. A törvény előírja, hogy a büntetőeljárás terheltjét csak akkor lehet letartóztatni, ha ez mindenképpen szükséges. Mielőtt ilyen döntést hozna a bíróság, meg kell vizsgálnia, hogy más intézkedések – pl. a távoltartás vagy bűnügyi felügyelet – hatékonyak lehetnek-e. Ha igen, akkor törvénysértő a legszigorúbb intézkedést, a letartóztatást elrendelni.

A fő szabály tehát nem az, hogy a gyanúsítottat letartóztatják a jogerős ítéletig, és csak kivételes esetben védekezhet szabadlábon, hanem ennek az ellenkezője: a gyanúsított vagy vádlott fő szabályként szabadlábon védekezik, és csak akkor tartóztatják le, ha egyéb módon nem biztosítható a nyomozás eredményessége.

Szerencsére a letartóztatással kapcsolatos bírósági gyakorlat azért érezhetően fejlődik. Egyre több bíró vizsgálja meg valóban alaposan a gyanúsított egyedi körülményeit, és letartóztatás helyett dönt enyhébb intézkedés mellett, ha a segítségükkel szintén eredményesen lefolytatható az eljárás. Ma már nem automatikusan adnak helyt az ügyészek letartóztatási indítványainak: míg tíz éve még az indítványok 93,8%-ában elrendelték a letartóztatást országos szinten, addig 2017-ben ez az arány már 87,8%-ra csökkent.

Indoklás nélkül

Ezzel együtt a védők tapasztalata még mindig az, hogy egyes bíróságok megfelelő indok nélkül rendelik el a letartóztatást, és visszajelzés nélkül hagyják az olykor részletesen kidolgozott védői érveket.

Példának szolgáljon az alábbi eset. Itt a letartóztatással szemben ugyan részletesen megindokolt fellebbezést nyújtott be a védőügyvéd, a bíróság egyetlen szóval sem reflektált a beadványra, csupán azt állította, hogy az elsőfokú bíróság jól döntött. Hogy miért? Nem derül ki. Az sem, hogy miért nem lehet elérni a letartóztatás célját enyhébb kényszerintézkedéssel. Nem tudjuk meg azt sem, hogy milyen személyi körülmények indokolják a terhelt legszigorúbb kényszerintézkedés alá helyezését. Természetesen elképzelhető, hogy a bíróságnak igaza volt. De írott, kifejtett érvek nélkül nem lehet vele mit kezdeni.

Számos hasonló példát tudunk bemutatni olyan esetekről, amelyekben a bíróság figyelmen kívül, sőt említetlenül hagyta a védelem érveit. Az ügyészségről szóló törvény értelmében, az ügyészség közreműködik annak biztosításában, hogy mindenki betartsa a törvényeket és a jogszabályok megsértése esetén fellép a törvényesség érdekében. Ha a legfőbb ügyész komolyan veszi ezt a feladatot, minden ilyen – a személyi szabadsághoz fűződő jogot súlyosan érintő – esetben fel kell lépnie, nem csupán azokban az esetekben, amelyeket széleskörű figyelem övez, és nem csupán akkor, amikor a gyanúsítottra nézve kedvező döntés születik.