Három hónapra rá, hogy az utcákra vonult milliók elüldözték a Szudánban 30 éve hatalmon lévő Omar al-Basírt, és alig egy hónapra rá, hogy az ideiglenes kormányzat irányítása alatt lévő milícia több tucat embert ölt meg egy békés tüntetésen, a felkelők ernyőszervezete pár napja kiegyezett a hatalmon lévő Átmeneti Katonai Tanáccsal. Győzelem ez, vagy a forradalom olcsó kiárusítása?

Szudán utóbbi évtizedeinek legnagyobb tüntetéshulláma egy tipikus munkásvárosban, Atbarában kezdődött, amelynek a története jól mutat rá, hogy miért vált gyorsan országossá és tömegessé az elégedetlenség Szudánban. (A szudáni helyzetről szóló előző összefoglalónk itt olvasható.) A város a szudáni vasúti hálózat központja volt, erős szakszervezettel és jól szervezett munkássággal. Az előző elnök idején kezdődő megszorítások azonban gyorsan leépítették a modernizálódó ipart a térségben. 

Magdi el Gizouli a Review of African Political Economy folyóiratban nagyszerűen szemlélteti, hogyan privatizálták a neoliberalizmus égisze alatt a korábbi ipari és mezőgazdasági központot.

A több, mint 5000 km-es vasúti hálózatot a két évtizedig fennálló USA-szankciók és a kormányzat direkt a szakszervezeteket célzó megszorításai építették le, privatizálták a bányászatot, a város körüli termőföldeket pedig öböl-menti arab vállalkozóknak értékesítették, 2014-ben Szaúd-Arábia például 99 évre kapott földhasználati jogot 400 ezer hektárra, amit kínai, kuvaiti és szaúdi hitelekből finanszírozott duzzasztógátak segítségével öntöznek.

A tüntetéshullámot megelőzően márciusban már volt konfliktus a privatizált és neoliberalizált helyi gazdaság kárvallottjai és nyertesei között: az egyik, oroszok számára privatizált bányában a munkások próbálták megakadályozni (többek között géprombolással és fenyegetéssel, miszerint „megrohamozzák” a cég irodáit), hogy a cég átvegye a bányát, aminek következtében az oroszok biztonsági emberei egy dolgozót agyonlőttek, öt másikat pedig súlyosan megsebesítettek. De nem csak az említett bányászok, hanem sokan mások is érezték a helyi gazdaság leépítésével járó kilátástalanságot, ami a legtöbb ember számára a széles állami biztonsági szektor és a meglehetősen rizikós aranybányászat mellett nem igazán hagyott egyéb mobilitási lehetőséget.

A szudáni politikai stabilitást hosszú ideje meghatározza, hogy a kormány mennyire tudja kiküszöbölni a kenyér és az üzemanyag lakossági árának az ingadozásait. Míg a búzát szinte teljes mértékben importálnia kell, az ország déli felének 2011-es függetlenedése óta az olajhoz is nehezebben jut hozzá. Mikor 2018-ra háromszorosára emelkedtek a kenyérárak, a fentiek fényében nem csoda, hogy éppen Atbarában kezdődtek meg az utcai zavargások. A városban az utcára vonultak az ipari iskola tanulói, akikhez később napszámosok és egyetemisták is csatlakoztak, kisvártatva pedig már lángokban állt a hatalmon lévő Nemzeti Kongresszus Párt városi székháza. A tüntetések napokon belül továbbterjedtek a környékbeli településekre, egészen a fővárosig.

A day I’ll never forget: the train from atbara entering the sit in#اعتصام_القيادة_العامة pic.twitter.com/pWpp03YdSb

— Mostē (@Mosty130) April 23, 2019

A demonstrációk áprilisra térdre kényszerítették a harminc éve hatalmon lévő elnököt, Omar al-Basírt, akit a katonaság április 11-én őrizetbe vett. Változást azonban a hatalmat átvevő katonai tanács sem hozott, sőt: a június 3-ra a Védelmi Minisztérium előtt ellenük szerveződő, többszázezresre nőtt ülősztrájkot a katonaság irányítása alatt álló RSF (Rapid Support Forces) milícia oszlatta fel – gyilkosságok, erőszakolások és különböző visszaélések közepette, de erről részletesen később.

A hatalmi megtorlást országos sztrájk követte: bankok, boltok, a repülőtér és a tömegközlekedés is megbénult az országban, június 30-ra pedig újra több tízezren vonultak az utcákra, hogy követeljék a katonaságtól, adják át a hatalmat a civileknek. A katonai tanács és az ellenzéki koalíció, a Szabadság és Változás Erői (FFC) végül június 5-én megállapodtak egymással.

A megállapodás

A tárgyalások során a Szudán tagságát a június 3-i vérengzés után felfüggesztő Afrikai Unió és Etiópia közvetített az ellenzéki koalíció és az Átmeneti Katonai Tanács között. A megegyezés szerint

• létrejön egy Átmeneti Szuverén Tanács, amely 11 tagból áll, ötöt az ellenzékiek, ötöt pedig a katonaság nevezhet ki, a 11. tagja pedig valószínűleg egy nyugalmazott katonatiszt lesz. A testületet az első 21 hónapban az Átmeneti Katonai Tanács, a következő 18-ban pedig az ellenzéki koalíció elnököli.
• Független bizottságot alapítanak az Afrikai Unió felügyeletével, amely a tüntetések alatt történt, a hatalom által elkövetett erőszakot fogja vizsgálni.
• Három hónapra és további tárgyalásokra elhalasztva Parlamentet állítanak fel, amelynek 67%-át az ellenzéki koalíció, 33%-át pedig a koalícióban nem résztvevő más politikai erők tölthetik fel.
• Az ellenzéki koalíció egy technokrata kormányt alakíthat, amelynek célja, hogy az gazdasági és politikai reformokat hajtson végre, valamint előkészítse a 2022-es országos választásokat.

A megkötött megállapodásnak azonban nem mindenki örült felhőtlenül. Az ellenzéki koalíció egyik szervezete szerint a megállapodás nem tükrözi a szudáni emberek várakozásait és nem ismeri el az áldozatot sem, amit hoztak:

„A megközelítés, hogy kormányt alakít a koalíció néhány tagja, akik autoriter és rasszista elképzeléseket osztanak és csak a régi rendszert tartják fenn új nevekkel és személyiségekkel, nem fogja azt eredményezni, hogy egy egyenlő állampolgáriságon alapuló állam jöjjön létre, amiért a szudáni emberek oly sok áldozatot hoztak”

– írták közleményükben.

Egy másik, koalíción kívüli szervezet pedig a forradalom elárulásának nevezte az egyezményt, kiemelve, hogy ezzel feladták a forradalom egyik legfőbb követelését, a teljes civil kontroll elérését is.

A kritikák fókuszában emellett az áll, hogy az Átmeneti Katonai Tanácsnak továbbra is tagja a vérengzésekért, tömeges nemi erőszakért és korábbi háborús bűnökért felelős RSF milícia-vezér Mohamed Hamdan Dadzsalo, ismertebb nevén Hemeti, ami miatt joggal vetődik fel a kérdés: lehet-e egy tömeggyilkossal békét kötni?

Hemeti ugyanis nem egy jelentéktelen személy a katonai tanácsban, hanem annak alelnöke, és sokak szerint az egyik legnagyobb hatalommal bíró személy az országban.

A megállapodást követően azt nyilatkozta: a változás átfogó lesz és nem zár ki senkit sem abból, hogy elérjék a szudáni emberek és a „győzedelmes forradalom” reményeit és várakozásait.

A milícia

Az RSF elődjét, a Dzsandzsavídet (amelyben szintén szerepet vállalt Hemeti) 2003-ban alapította Omar al-Basír ex-elnök, hogy a darfúri konfliktusban használhassa a milíciát. Az etnikai ellentétek és az erőforrások feletti rendelkezés miatt kirobbant fegyveres konfliktusban az ENSZ jelentése szerint több százezren haltak meg és több, mint 2 millió ember vált menekültté. A Dzsandzsavíd jelenlététől fogva jelentős mértékben megnőttek a rasszista indíttatású támadások, a milícia tagjai tömegesen erőszakoltak meg nőket és fiatal lányokat, tüntettek el újságírókat, gyilkoltak meg és éheztettek ki embereket, akadályozták települések vízellátását.

A szudáni kormány ezalatt mindvégig tagadta kapcsolatát a milíciával, az ENSZ szerint azonban egyértelmű, hogy a kormány aktívan támogatta és fegyverezte őket.

Omar al-Basír formálisan 2013-ban ismerte el az RSF-et, a Dzsandzsavíd utódját, és nevezte ki élére Hemetit. Szudáni és eritreai emberi jogi csoportok szerint az RSF már a 2014-es, Európai Unió által elindított kartúmi folyamatból is profitált, amelynek a célja az volt, hogy megfékezze az afrikai migrációt, az emberkereskedelmet és a csempészetet, sokan ugyanis a környező országokból indulnak el Líbia felé, hogy aztán a Földközi tengeren átkelve Európában kapjanak menedékjogot.

Az említett emberi jogi csoportok és szakértők pár hete nyílt levelet fogalmaztak meg az Európai Tanácsnak, miszerint közvetett módon, de rengeteg EU-s pénz jutott el a milíciához, ami a határvédelem ellátásában vett részt.

Több menekült is arról számolt be, hogy az RSF tagjai megkínozták őket, vagy kenőpénzt kértek, de az is előfordult, hogy ők csempészték át a menekülteket pénzért cserébe a határon.

Egy szudáni kutató szerint az, hogy közvetett módon a fegyveres csoporthoz kerültek EU-s pénzek és részt vehettek a projektben, „lehetővé tette, hogy a most elűzött Omár al-Basír „tisztára mossa” az RSF hírnevét”.

A milícia részvételét Hemeti is elismerte, pár hete például azt nyilatkozta: „Az [RSF] megvédi az európaiakat illegális bevándorlók millióinak a beáramlásától,” „Az európaiak érdekében dolgozunk, mi látjuk el az ő nemzetbiztonsági védelmüket”.

Hemeti és Burhan (a katonai tanács vezetője) emellett 2015-től hozzájárult a szaúdiak vezette Arab Koalíció hadműveleteihez is Jemenben. Több, mint tízezer katonát, részben RSF tagot – és fiatalkorúakat is – küldtek az ENSZ szerint „a jelenlegi legnagyobb humanitárius katasztrófának” számító polgárháborúba.

De kanyarodjunk vissza a jelenlegi helyzethez. Mohammed Elnaiem, egy kartúmi aktivista és PhD hallgató így írta le a Jacobinnak a június 3-i rajtaütést, amit az RSF hajtott végre a békés tüntetőkkel szemben:

„Az RSF először egy kis csoportban, nagyjából 3 vagy 4 kocsival érkezett, és beszélni kezdtek a katonasággal. Azt gondoltuk, hogy talán ők – alacsonyabb rangú katonák voltak – a mi pártunkat fogják majd. De az RSF áthajtott a barikádokon, amiket építettünk, és a katonaság nem tett semmit. Röviddel utána elmentek a katonai járművek, amik a szomszédságunkban voltak. Akkor a legtöbb ember megértette, hogy mi fog ezután következni. Rájöttünk, hogy a katonaság és az RSF koordinációban volt egymással – és hogy teljesen az RSF irányított. Elkezdtek lövöldözni ránk, mi pedig futni kezdtünk a barikádoktól, be a házakba, hogy elbújjunk. Én nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimenjek és újraépítsem a barikádokat, mint sokan mások. Félelmetes volt. Mindenhol golyónyomok voltak. A szomszédságomban egy elhagyatott házban lévő mesterlövészről számoltak be. Nem tudom pontosan, hogy merre, szóval nagyon kockázatos. A saját otthonainkban akarnak minket terrorizálni”.

Szudánban 1969-ben és 1989-ben is a katonaság segítette hatalomra a következő kormányt (‘69-től 2019-ig tehát mind a kettőt). Most, hogy az utcai felfordulások végét többek közt a térségbeli vérengzéseknek és az elmúlt hetek vérontásainak egyik fő felelősével kötött alku hozta el, csekélynek tűnik az esély, hogy 3 év múlva egy demokratikus választásnak és nem egy újabb, véres és elnyomó diktatúrának ágyaznak majd meg.