„Rastignac a temető emelkedő része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az előkelő társaság, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha előre ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: Most mirajtunk a sor!” ^[1]

Ezzel a bekezdéssel zárul Balzac Goriot apója. Tizenöt éve Zugló című versében Térey János 1988-at, a korszakfordulót, a Thököly út, Bosnyák tér környékére ekkor betoppanó, terveket szövögető ifjú Rastignacot idézi meg a szilveszteri hóesésben – s teszi mindezt tizenöt évvel később, 2003-2004 telén, talán szintén szilveszter éjjel. (A Tizenöt éve Zugló éppen tizenöt éve jelent meg.) Zugló itt persze több mint Zugló, és Rastignac sem egyetlen elszánt ifjú az Újév, az új élet küszöbén. Illetve dehogynem. Dehogynem is. Hódítani jönnek a Rastignacok, venni birtokba az új korszakot, s magukénak tudni.

„A ’80-asok Pestje volt a hógömb, / Melyben a köztársaság tükröződött.”, ekként szól az ígéret, ami tehát akkor tizenöt éve Zugló. Szilveszter éjjel, kilencszáznyolcvannyolc.

Arra a régi-régi, eltartott kisujjú intésre, miszerint a közelmúlt vagy a jelen, az itt és most (hic et nunc) helyrajzi számmal és évszámmal súlyosbított anyaga irodalmilag romlékony, hamar avul, Térey János mindig is azt válaszolta: tévedés. A válasza egyszerre volt nyers és átgondolt, egyszerre volt éle és mélye. Térey mondatai mögött nem téblábolt körültekintő bölcsészfiú, és nem trappolt kocsmaasztalra félművelt wannabe-vátesz. Mert mindkettő nevetséges. „Fölcsattan mögötted a röhögés”, vág tarkón az Asztalizene fináléja, s ebből a tételmondatból is kihallatszik, hogy pont annyira kíméletlen ez az életmű, amennyire joggal dühíti fel az álszentség, a gőg, a sznobizmus. E megformált kíméletlenség célkeresztjében feltűnően sokszor állnak az újkapitalista közös korszak elitjei: diplomáciai (Protokoll), színházi-filmes (Káli holtak), politikai-gazdasági (A Legkisebb Jégkorszak), s ezek a miliők nem akármilyen szerzői korszak-, valóság- és helyismeretről tanúskodnak. Ugyanakkor mindez nem csábítja a másokkal való lapos, harsány és csupán önigazoló empátiára. „Nevettünk humanista hazugságokon.”, olvasható a Borbély Szilárd emlékére írott versben.

Térey lírai kíméletlensége mindvégig önazonos, ám van evolúciója az életművön belül: természetes arroganciából nemes indulat lesz, suhancos gúnyból pedig felelősségteljes fanyarság. A huszonéves Térey(-költészet) nem volt komolykodó koravén, a negyvenéves pedig nem lett infantilis jópofa. Pontosan látta a feladatát és önmagát, szüntelenül munkálta meg ezt a kétféle anyagot, undorodott a kényelmes középszertől, egyrészt hivatástudatból, másrészt műveltségből, harmadrészt becsvágyból. Hibázni lehet néha, alibizni nem.

S lubickolt persze költői szerepekben és pózokban, hiszen pályakezdésének korszaka, a kecsegtető kilencvenes évek egy olyan kreatív és örökkön pulzáló kaliber számára, mint ő, nem csupán mázli volt, hanem vissza/elnyert igézet. Az ő lírájának karakterét sem hagyhatta nyomtalanul, hogy mi jelent(h)ette a nyitányát: ahogy közvetlen elődeinek 1956, 1968, vagy 1980-81, úgy neki 1988-89-90. Térey János ebben az értelemben is korszakos költő volt, ehhez pedig nélkülözhetetlen előfeltétel, hogy korszaka, annak burjánzása és lüktetése poétikai innovációval is szolgált, mert ekként képződött meg a keze alatt: kávéház & MTV, válltömés és nyelvterület, Wagner & The Cure. Költészetének ez a tágassága, regisztereinek sokszínűsége, szókincse is egészen kivételes. Ebben az életműben folytonos az építészeti kifinomultságú világállítás, mert a világon bármit és mindent képes bennfoglalni. Ez történik az egyik első és legnagyobb csúcstámadás és csúcsdöntés, a Paulus esetében, amelyhez revitalizálni kellett a verses regény műfaját, s amelyben egy monumentális-enciklopédikus szerkezetben montírozódik egymásra az ezredforduló pesti hackere, a sztálingrádi csata vesztes tábornoka és az őskeresztény apostol.

Térey pályájának elsődleges kontextusa azzal is járt, hogy létrejöhetett az általa oly akkurátusan firtatott klasszikus költői szereplehetőségek és modalitások, a homo politicus, a homo aestheticus és a homo ludens egyfajta szintézise. És hite szerint a költői szocializációnak, a polgári létmódnak a füstszürke eszpresszók évtizedei után újra jelenvaló és inspiratív terepévé válhatott például az Ady-Szomory-Karinthy-féle kávéházi világ, a „felnőtt század kisgyermekkora” a maga anakronizmusával, díszleteivel és teatralitásával.

„Ígéri minden új palotaportál: / Az ember feljő, lesz belőle polgár, / És asztalfőre téve jól mutat.”,

-felel erre is a Tizenöt éve Zugló.

Persze Térey esetében nem volt ebben a szemléletben sem csokornyakkendős-sétapálcás (osztály)vakság és -fölény, sem kompenzáló öngyarmatosítás, sem a ressentiment provincializmusa. Volt viszont illúzió, aztán kíméletlenség ezzel az illúzióval, igazán érvényes kíméletlenség pedig nincs éleslátás nélkül.

Térey éleslátása szinte mindig elemi provokáció volt, egyszerre egyéni és közösségi, hogy miként rendezzük be irodalmi kánonjainkat, színházainkat, lakóparkjainkat és hegyoldalainkat, nyelvünket és nyelveinket, múltunkat és múltjainkat, a korszakot, amelyben élnünk adatik, a városainkat, a hazánkat, a világunkat. Miként rendezzük be, hogy elkerüljük az istenek, a természet vagy a halottaink bosszúját, hogy mérsékeljük egymás tönkretételét és megvetését.

S hiába a rastignaci vágyak: azoknak immár kétszer tizenöt éve oda. Ami még maradt: hogy most és megint mirajtunk a sor. Térey János elvesztésével, legalább két végleg elsüllyedt világgal, melyeket az utolsók egyikeként ő még őrzött, és minden hátralévővel, ami következik, a tőle tanult kíméletlen éleslátással leszünk kénytelenek szembenézni. Nem nyugodni békében.