Az Európai Parlament közelgő választásai alkalmat adnának a magyar nyilvánosságnak általában és a magyar baloldalnak különösen, hogy átgondolja Európához – nem kizárólag az Európai Unióhoz – és általában véve a nemzetköziséghez való viszonyát.

Ez nem különösebben érdekli a szóban forgó nyilvánosságot, az alkalmat nagyrészt elszalasztottuk. Az EP választás kérdését a politikai közbeszéd – nem meglepő és viszonylag kiszámítható módon – a belpolitikai látszatcsatározások kiterjesztéseként kezeli, amikor pedig valaki mégis meg talál fogalmazni egy épkézláb gondolatkezdeményt Európa kapcsán, az jellemzően nem egyéb, mint régről ismert, gyorsfagyasztott közhelyek elsietett kiolvasztása. Ez a jelenlegi helyzetben óriási mulasztás és hiba.

Az Európa-projekt

A magyar közgondolkodásnak az Európáról és a szűken értett Magyarországon kívüli világról alkotott gondolkodásának kereteit untig ismételt panelek jelölik ki. A szélsőjobboldal – a kormánypárt – és a „radikális közép” – a köznyelvben helytelenül „liberálisnak” és „balliberálisnak” nevezett erők – egyetértenek abban, hogy Európa a civilizáció ostromlott erődje. A különbség mindössze annyi, hogy az ostromállapotot előbbi tipikusan a fajpolitika, míg az utóbbi a liberális demokrácia fogalmi keretében írja le. Az olyan tényezők, mint hogy az egyik oldal e civilizációs harcban az európai és különösen „brüsszeli” eliteket ellenfélnek, míg a másik szövetségesnek tekinti, mellékesek.

A baloldal sosem volt rest rámutatni, hogy a civilizációs küzdelem narratívája történetileg mindig is magában hordozta a szűken értett európai felsőbbrendűség előfeltevését. Igen, a demokrácia és joguralom értékeit illiberális autokraták fenyegetik, de mi mást is várhatnánk ezektől az alamuszi, kulturálatlan, előítéletes, a saját hasznot a más kárára hajhászó betyáros virtus mintaképét követő keleti despotikus népektől? Ez a magyar – és általában kelet-európai – civilizációs öngyűlölet, az öngyarmatosításnak ez a gyakorta figyelmen kívül hagyott mazochizmusa nem egyéb, mint az európai – zsidó-keresztény, fehér, hol konzervatív, hol faji keretben értelmezett – felsőbbrendűség gondolatának fonákja.

A valóság ezzel szemben az, hogy Európa kevéssé tarthat számot bármiféle civilizációs avagy erkölcsi felsőbbrendűségre. Anyagi és szellemi gazdagsága a kizsákmányolásra, háborúra, fosztogatásra, politikai gyilkosságokra, gazdasági nyomásgyakorlásra, tehát általában véve zsarnokságra és embertelenségre épül.

Még az európai eszme legújabb kori és legkiteljesedettebb megnyilvánulása, az Európai Unió sem ér fel azokhoz az eszményekhez, amelyek alapító okmányai szerint vezérlik. Ahogy Losoncz Márk az Azonnalinak írt rövid cikkében megfogalmazza: „Akik az Európai Unió zászlaján tündöklő csillagokra tekintenek, okkal gondolhatják, hogy csak azért látják őket fényleni, mert jókora távolságra vannak – maguk az égitestek már régen kihunyhattak.”

Az EU projektje nem egyéb, mint a hanyatló Nyugat-Európa gazdasági dominanciájának megőrzésére tett, ideig-óráig tartó kísérlet; az Unió 2004-es bővítése pusztán az olcsó keleti munkaerő hatékony becsatornázására szolgált e nagyszabású projektbe.

Azokat, akik kételkednek abban, hogy az Unió intézményrendszerének elsődleges funkciója a nyugat-európai gazdasági és politikai elitek nemzetközi dominanciájának biztosítása, ékes bizonyítékát találhatja ennek a Dél-Európa – és különösen Görögország – elleni kíméletlen gazdasági hadjáratban, vagy abban, hogy milyen félszegen hajlandó az uniós politika fellépni az EU alapelveit a legnyíltabban szembeköpő Magyarországgal szemben, nehogy ezzel megsértse az olcsó magyarországi munkaerőből és a nemzetközi cégeknek igencsak kedvező adózási feltételekből profitáló német autóipar érdekeit.

Mindezt tudjuk. Régen tudjuk. És meg nem unjuk ismételgetni, hogy milyen álszent és cinikus az EU egész működése, milyen értetlenek és naivak az Európát éltető centrista szereplők, akik csillogó szemmel tekintenek az olykor hazánkba látogató európai politikusokra és tudósokra, azt várva, hogy Európa nagypapa majd rendet tesz a komisz Kelet háza táján, hogy milyen mélységesen sötét és rémisztő a magyar kormánypárt fajvédelmi Európa-politikája. Mindezt betéve tudja bárki, aki az elmúlt években egyszer is komolyabban elgondolkodott Európa kérdéséről.

Európai értékek

Ezekből a premisszákból kevésszer sikerült azonban levonni a megfelelő politikai következtetéseket. A legtöbben csak a diagnózisig jutnak el, a kritikátlan „európázás” álszentségének megállapításáig, addig, hogy leszögezzék, az európai értékek nyelvezete „kiüresedett”. De mit kezdjünk vele, ha kiüresedett? Hogyan gondolkodjunk baloldaliként Európáról és az Európai Unióról? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, először is azt kell tisztáznunk, mi közünk van nekünk a társadalmi igazságosság mellett elkötelezett állampolgárként az EU-hoz. Mi számunkra az Unió és Európa?

Egyrészt fel kell ismernünk, hogy az EU intézményei és fogalma erőforrásokat jelentenek a számunkra, amelyeket nem engedhetünk át minden további nélkül a radikális centrum és a reakció erőinek;

ha így tennénk, azokkal szemben vétenénk, akiknek szükségük van arra, hogy ezeket az erőforrásokat a lehetőségeinkhez mérten a társadalmi igazságosság nevében és az ő érdekükben mozgósítsuk – nélkülöző és kiszolgáltatott honfitársainkat, európai polgártársainkat és az Európa határaihoz érkező elesetteket hagynánk cserben.

Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmek sikerének lehetősége szükségszerűen behatárolt az Unió jelenlegi intézményi keretrendszerén belül, hisz ez az intézményi keretrendszer az európai gazdasági és politikai eliteknek kiszolgáltatott. A társadalmi igazságosság ügye bennük csak addig vihető, amíg ezeknek az eliteknek az érdekeivel e törekvések szembe nem kerülnek.

Ez talán arra ösztönözhetne minket, hogy elhagyjuk ezt az intézményi keretet, és energiáinkat másfelé – esetleg a nemzetállami politika irányába – csatornázzuk. Ez azonban hiba volna.

Igaz ugyan, hogy az EU fennálló intézményi kereteiben a társadalmi igazságosság programjának előmozdítása szükségszerűen határokba ütközik. Meglehet, hogy az Európai Unió pusztán a globális kapitalizmus helytartója, a globális neoliberális rend fenntartásának puszta eszköze. De mondok egy meglepőt: az állam is az.

Ha egy olyan „tiszta” intézményt keresünk, amelynek működése nincs a végletekig összefonódva a globális igazságtalanságok mechanizmusaival, úgy hiába keresünk. Minden, az igazságosságért folytatott küzdelmet olyan intézmények keretében kell megvívnunk, amelyek a hatalmasok hatalmának fenntartására, és az alávetettek alávetettségének megőrzésére jöttek létre és ezzel a céllal működnek.

Ugyanakkor az intézményi, strukturális keretek, amelyeken belül a jelenkori globális kapitalizmusban élünk, ellentmondásosak. Az állam kétségtelenül a fennálló hatalmi hierarchiák megőrzésének eszköze; egyúttal azonban mindig is olyan gondolatok és gyakorlatok létrehozásának is a színtere volt, amelyek e hierarchiák ellenében dolgoztak. Bár az államhatalom mindig a fennálló hatalmi hierarchiák fenntartásának eszköze, e hatalmi hierarchiákat mindig az elnyomottak és kizsákmányoltak tömegeivel szemben kell legitimálnia. E legitimáció tehát csak olyan fogalmakra, eszmékre és narratívákra épülhet, amelyek lényegileg tagadják e tömegek elnyomott és kizsákmányolt voltát.

Azonban e fogalmak és eszmék gyakorta lehetőséget is biztosítanak a fennálló hatalmi rendek kihívására, a materiális valóság és a legitimációs mítosz közötti meg nem felelés számonkérésére. Ezek a fogalmak és eszmék a liberális-demokratikus államban a jogegyenlőség, az egyéni szabadság, az igazságosság – eszmék, amelyek egyrészről a fennálló hatalmat legitimálják, de amelyek másrészről a modern kori társadalmi mozgalmaknak is hivatkozási alapul szolgáltak éspedig nem ok nélkül.^[1] Hasonlóan áll a helyzet az Európai Unióval is.

Az EU úgynevezett alapértékei nem „kiüresedtek”, hanem mindig is üresek voltak. Egy regionális gazdasági és politikai hatalmi blokk legitimációs mítoszának részeiként kerültek be az EU alapokmányaiba. Ez azonban nem jelenti, hogy ezek az alapértékek – a demokrácia, az emberi méltóság, a joguralom – ne lennének kihasználhatók az igazságosságért folytatott küzdelem során; hogy ne lehetne ezeket az európai intézményeket épp ezeknek az értékeknek a nevében számon kérni.

Napjainkban minden hatalmi intézményt – beleértve az Európai Uniót is – alapvető ellentmondás feszít saját legitimáló értékei és elnyomó, kizsákmányoló gyakorlata között. A baloldal feladata ma nem az, hogy az ezen intézmények képmutatása felett érzett undorral, a demokrácia és az emberi jogok eszméiből kiábrándultan fordítsa el arcát, hanem hogy felszínre hozza ezeket az ellentmondásokat, szélesítse az ellenállás azon lehetőségeit, amelyeket az eszmék és a valóság szembenállása nyit meg, és saját eszméi nevében, azok kérlelhetetlen végig vitelével – és szükségszerű meghaladásával, megszüntetve megőrzésével – formálja újra magukat az intézményeket.

Éppen ezért alapvető jelentőségű az igazságosság elkötelezettjei számára a szélsőjobboldali populizmus előretörésének megakadályozása is. Ez a politikai erő ugyanis pontosan ennek az ellentmondásnak, a liberális demokrácia eszméjének és a neoliberális kapitalizmus ellentmondásának feloldására törekszik egy régi-új legitimációs mítosz felállításával, amelynek sarokkövei immár nem a demokrácia és a méltóság, hanem az erőszak és a faji küzdelem lesznek. Ezzel pedig az ellenállás egy fontos színterét számolhatják fel az igazságosságért folytatott küzdelemben.

Európaiak vagyunk

Végül azért sem fordíthatunk hátat az európai politikának és az EU intézményeinek, mert európaiak vagyunk; ha úgy tetszik, Európához tartozunk. Nem abban a romantikus kriptosoviniszta értelemben, hogy tagjai vagyunk a nagykorú nemzetek civilizációs klubjának, amelyet kötelességünk védelmezni a keletről és délről rátörő barbarizmussal szemben. Nem.

Abban az értelemben tartozunk Európához, hogy azok a globális történeti, gazdasági és politikai folyamatok, amelyek a jelenkori globális világrend kialakulását meghatározták, egy olyan strukturális pozícióba helyeztek minket, Magyarország állampolgárait, amelyben politikai cselekvésünk, lehetőségeink, és képzetalkotásunk legszorosabban ezzel a régióval, politikai sorsunk ezeknek az országoknak a sorsával, és ezeknek a nemzetközi intézményeknek a változásaival van egybekötve.

A történelem egy olyan posztra állított minket, ahol a feladatunk ennek a földrésznek a súlyos politikai és társadalmi hagyatékának a feldolgozása, ahol a felelősségünk az ezen intézményrendszer által elkövetett igazságtalanságok orvoslása. Ha tetszik, ha nem, mi itt Magyarországon Európa történelmét kaptuk örökül, Európa gondolatát; egy olyan gondolatot, amelyet ezerszer is elárultak, de amelyet – minthogy ebben az árulásban akaratunk ellenére is bűnrészesek lettünk –, ezért kötelességünk is rehabilitálni.

Az EP-választások és a nemzetköziség feladata

Az EP-választások közeledtével ezek a kérdések és problémák mérhetetlenül aktuálissá kell, hogy váljanak a számunkra. Abból, amit eddig elmondtam, az következik, hogy a részvétel megtagadása itt és most a számunkra nem opció. Bármilyen csekély is a hozzájárulásunk az európai politika alakításához, politikai felelősségünk nem engedi meg a számunkra a nemzetközi – és legközvetlenebbül: európai – perspektíva feladását. Május 26-án mindannyiunknak el kell mennünk szavazni.

Kire szavazzunk? Ezt nem fogom megmondani. Egyrészt azért nem, mert demokrata lévén felelős döntésre képes felnőtt emberként tekintek a polgártársaimra. Másrészt azért nem, a rendelkezésre álló választási lehetőségek közül egyiket sem, egyik most induló pártot sem tudnám kiemelni, mint olyat, amely az én értékrendemet és politikai nézeteimet hitelesen képviselné, és amelyet így őszintén tudnék javasolni.

Úgy gondolom, hogy az európai politika színterén nekünk állampolgároknak jelenleg két fő feladatunk van. Az egyik a szélsőjobboldali populizmus visszaszorítása, amennyire erre lehetőségünk van, a másik annak biztosítása, hogy mindaz az intézményi hatalom és erőforrások, amelyek fölött az EU rendelkezik, mindenekelőtt a legkiszolgáltatottabbak érdekeit szolgálja és a legfenyegetőbb globális katasztrófák elhárítására fordítódjék.

Hogy ezeket a kívánalmakat mely szavazatok szolgálják a legjobban, azt minden állampolgárnak saját feladata eldönteni.

De ezen túl kulcsfontosságú az a felismerés is, hogy az európai politikával való foglalkozásunk nem merülhet ki kizárólagosan az EP-választáson való részvételben. Ahhoz, hogy az EU intézményeit feszítő eszmei és materiális ellentmondások felszínre hozatalával az igazságosság és egyenlőség érdekében mobilizálhassuk az Európában mint eszmében és mint intézményi rendszerek valóságában adott lehetőségeket, arra is szükség van, hogy megteremtsük az emancipatorikus európai politika hivatalos intézményeken kívüli terét.

Európai nyilvánosság, nemzetközi mozgalmak nélkül ugyanis nem lehetünk képesek kihívást intézni az Unió intézményeihez, felszínre hozni ellentmondásaikat, megjeleníteni és érvényre juttatni mindazokat az érdekeket, ügyeket és gondolatokat, amelyek a hatalmi elitek egymással folytatott diskurzusában szükségképpen láthatatlanok maradnak.

Ebben különösen nagy felelősségünk van nekünk, a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkével rendelkező értelmiségnek és a középosztálynak, akiknek lehetőségünk van nyelveket tanulni, utazni, kapcsolatokat, hálózatokat építeni, elősegíteni az egyelőre helyi szintre korlátozódó törekvések összekapcsolását. Ez a feladat épp olyan sürgető és épp olyan megkerülhetetlen, mint az egyenlőség és igazságosság ügyéért való helytállás a magyarországi politika színterén.