Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Életben hagyja, de elpusztítja őket” – Abúzusbotrányok és érzéketlenség a katolikus egyházban

Megnéztem Wim Wenders csodálatos Ferenc pápa-filmjét, és azt terveztem, hogy írok róla egy lelkes elemzést. Közben azonban ledöbbentett a hazai egyházi megnyilatkozások meglehetősen közönyös, sőt érzéketlen hangneme az egyházon belül elkövetett abúzusügyek kapcsán. Mintha semmit nem értettek volna meg abból, amit Ferenc pápa akar: zéró tolerancia! Átláthatóság, számonkérés, következetes büntetés, a polgári bíróságokon kezdeményezett perek mögé való legteljesebb odaállás!

Úgy érzem, hogy ennek a nagyon súlyos strukturális bűnnek a további eltussolására történik kísérlet akkor, amikor előkerül az az érv, hogy a klerikusok által elkövetett szexuális visszaélések oka a dekadens liberális nyugati társadalom vagy éppen a ’68-as szexuális forradalom. Ez egy hamis és félrevezető érv, ami elfedi a probléma valódi gyökerét és semmilyen megoldáshoz nem vezet. Márpedig a jelen körülmények között a katolikus egyház hitelességének és egyben jövőjének kulcskérdésévé vált a szexuális zaklatási botrányok kezelésének sikeressége és az ezzel szemben meghirdetett zéró tolerancia betartása.

Ferenc pápa: „zéró toleranciát hirdetek!”

Ezt az ellentmondást nem tűrő kijelentést teszi Ferenc pápa Win Wenders Egy hiteles ember c. filmjében, ami idehaza is végre látható a mozikban. Úgy érzem, hogy a remek dokumentumfilm egyik legszenvedélyesebb és egyben legdrámaibb megnyilatkozása éppen ez: „A kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélés brutális vétség. Tudjuk, hogy ez egy általánosan súlyos probléma, de engem az egyház érdekel. Egy pap, aki ilyet tesz, elárulja az Úr testét! Ezek a fiatalok bíznak benne, és ő nem a szentségbe vezeti őket, hanem súlyosan bántalmazza őket. Ez rettenetesen súlyos dolog! Az egyház nem maradhat közönyös ebben az ügyben. A pedofíliával szemben zéró toleranciát hirdetek! Az egyháznak büntetnie kell azokat a papokat, akik ilyet tesznek. A püspököknek el kell távolítaniuk az ilyen papokat az egyházból, emellett támogatni kell azokat a jogi lépéseket, amelyeket a szülők tesznek a pap ellen a polgári bíróságokon! Nincsen más megoldás! Zéró tolerancia! Mert ez bűn! Nem csak bűn, rosszabb, akárhogy is nézzük!

Életben hagyja, de elpusztítja őket.”

A ’68-as szexuális forradalom az oka mindennek?

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen észreveszem a pápai rangjáról lemondott XVI. Benedek, azaz Joseph Ratzinger a minap megjelent új írásának a sajtó által lehozott részleteit. Ami szerint Ratzinger az egyházban megjelent szexuális visszaélési ügyek okaként a ’68-as szexuális forradalmat jelöli meg. És eszembe jutnak Veres András a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének szavai, akik nemrég a nyugati társadalmak liberális szellemiségét tette felelőssé a szexuális zaklatási ügyekért.

Ratzinger szavaira még csak nagyon kevesen tudtak reagálni, de néhány élesen kritikus megnyilatkozást idéznék. Julie Hanlon Rubio, a kaliforniai Santa Clara Egyetem keresztény etika professzora írta a Twitteren: „elképesztő”, hogy a „liberális szellemiséget és a progresszív teológiát teszi felelőssé egy belső és strukturális problémáért”. Ratzinger elemzését „teljesen hibásnak” és „mélységesen nyugtalanítónak” minősítette.

Brian Flanagan, az Egyesült Államokbeli Marymount University docense a következőket twittelte: „ez egy szégyenletes írás”. „Azt feltételezni, hogy a klerikusok által elkövetett gyermekmolesztálások oka a hatvanas évek és a morálteológia feltételezett összeomlása lenne, kínos, és mindez hamis magyarázat a gyermekekkel szemben szisztematikusan elkövetett zaklatásokra és annak eltussolására”.

Súlyos árnyak a német egyház egén: vajon mitől ijedt meg ennyire a visszalépett pápa?

Azt érdemes tudni, hogy milyen súlyos botrányra reagál most Ratzinger. 2019 márciusában a Journal of Child Sexual Abuse c. nemzetközi folyóiratban látott napvilágot az Ulmi Egyetem által készített kutatás sokkoló eredménye. A korábbi vizsgálatok is, amelyek a katolikus egyház megbízásából készültek ijesztő számadatokat mutattak, de ebből az új kutatásból, amelyet Jörg Fegert, az Ulmi Egyetem Gyermek- és Ifjúságpszichiátriájának igazgatója vezetett, kiderült, hogy mindaz, amiről eddig tudtak csak a „jéghegy csúcsa volt”. A Német Püspöki Konferencia megbízásából 2014-2018 között végzett interdiszciplináris ún. MHG vizsgálat eredményeit 2018 augusztusában tették nyilvánossá.

A vizsgálat erőssége az volt, hogy sokféle tudományág bevonására került sor: bűnügyi, pszichológiai, szociológiai, pszichiátriai, és törvényszéki-pszichiátriai kompetenciát megkerülhetetlennek tartották. Az eredmények pedig a következők lettek: 1946-2014 között Németországban összesen 3677 gyermek esett áldozatul 1670 egyházi személy által elkövetett szexuális zaklatási bűncselekménynek. A vétkes klerikus aránya 4,4%-át teszi ki az egyház összes papjának. Az Ulmi Egyetem vizsgálata szerint azonban, mindez csupán a „jéghegy csúcsa” és ún. „sötétmezőben”, vagyis amiről semmit nem tudunk, amiről egyetlen egyházi akta sem tudósít, összesen mintegy 114.000 áldozat lehet!

Tehát elképesztő, mintegy harmincszorosa annak a számnak, amelyet akkor kaptak, amikor a bűncselekményeket valamilyen formában rögzítő egyházi aktákat vizsgálták csak, de nem végeztek hozzá reprezentatív mintán végzett kutatást. A kutatás vezetője szerint további vizsgálatok szükségesek az eredmények pontosításához.

Magyarországon nincsen statisztika, ebből az következik, hogy ügyek sincsenek!

Veres András azt nyilatkozta a Népszavának, hogy „Nem kaptunk rá felkérést, hogy készítsünk összesített statisztikát, és nem is érzem szükségét ennek”. Ő maga 2012 óta tizenegynéhány esetről szerzett tudomást. A 444 gyűjtése kapcsán „15 magyar egyházmegyéből 4, a 33 itthoni férfi szerzetesrendből 5 szolgáltatott adatokat szexuális visszaélésekről”.

De akkor milyen számítások alapján jött ki ez a tizenegynéhány eset? Ha nincsenek statisztikák, ha szexuális visszaélési ügyek egyáltalán nem transzparensek a társadalom (és a sajtó) számára, akkor milyen módon lehet garantálni, hogy ezeknek a számoknak bármi közük is van a valósághoz? És miként fogja követni a magyar egyház a Ferenc pápa által meghirdetett zéró tolerancia elvét, ha azt sem tudja, hogy konkrétan mivel áll szemben? Ha a németeknél harmincszor több eset fordult elő, mint amiről az egyházi akták egyáltalán tudósítanak, akkor ez nálunk mennyivel lehet több? Vajon mik a valós számok? És hol vannak az áldozatok? Vajon mikor kezdenek el beszélni?

„Életben hagyja őket, de közben elpusztítja!”

Tehát megérti az ember, hogy Ratzinger erre az egész német társadalmat és egyházat megrázó botrányra keres valamilyen magyarázatot. Ezt az igényét teljesen osztom. Valóban igen nagy szükség lenne a magyarázatra, jó lenne ezt a súlyos traumát valahogy feldolgozni tudni. Hiszen ahogy Ferenc pápa fogalmazta ez nemcsak bűn, hanem rosszabb! Életben hagyja őket, de közben elpusztítja!

A klerikusok által elkövetett szexuális abúzus áldozatait sokszoros trauma éri! A testi és lelki trauma mellett el kell, hogy szenvedjék a spirituális traumát is, amit az okoz, hogy az egyház egy képviselője, vagyis nem csupán egy egyszerű ember, hanem egy ember Krisztus képmásaként (Alter Christus) becstelenítette meg őket. Olyasvalaki, akit szakrális tekintéllyel, spirituális hatalommal ruházott fel a közössége, akiben az áldozat maradéktalanul bízott, akire a szülei legjobb lelkiismeretük szerint rábízták, hiszen Isten képviselőjét látta illetve látták benne.

Hans Zollner pap, a Pápai Gergely Egyetemen pszichológus professzora; a Centre for Child Protection vezetője szerint ilyenkor az áldozat nem elég, hogy testileg megtört, nem elég, hogy súlyos lelki depresszióba, kétségbeesésbe zuhant, de még az Isten arca is elsötétül előtte, szinte képtelenség megtartania a hitét. Ha innen nézzük, akkor valóban a legsúlyosabb vétségek egyikéről van szó, ami csak megtörténhet az egyház falain belül. És ha az még nem lenne elég, hogy mindez megtörténhet, még ehhez jön az árulás, amikor az egyház meg sem hallgatja az áldozatot, amikor elfedi és eltussolja ezt az ördögi bűncselekményt.

Ahogy Ferenc pápának mondta egy szerencsétlen áldozat, amikor személyesen felkereste őt: „Jézus mellett ott volt az édesanyja, amikor szenvedett és meghalt. Az én anyám, az egyház azonban fájdalmamban és magányomban cserben hagyott engem.” Egészen bizonyos, hogy erre mondja Ferenc, hogy „életben hagyja őket, de elpusztítja”.

Az egyház jobban fél a botránytól, mint az ördögtől

Miért olyan nehéz mégis erről beszélni az egyházban? Mi az a struktúra, ami a hallgatást és az elhallgatást támogatja? Vagy felszabadítás-teológusként úgy is kérdezhetném – és bizony kérdezem is -, hogy mi az a strukturális bűn, amivel az egyház nem mer szembenézni? Hans Zollner ezt „vármentalitásnak” nevezi. Én úgy fogalmaznám, hogy az egyház egy dologtól biztosan jobban fél, mint az ördögtől és az a botrány! De hadd idézzem Zollnert:

„Ez azt jelenti, hogy mindent maguk között és a nyilvánosság kizárásával akarnak megoldani, mert a saját hírnevükért aggódnak, és közben elfelejtik mind az áldozatok szenvedését (akiket el kell hallgattatni), mind pedig a médiavilág törvényét, amely úgy szól: „Előbb vagy utóbb úgyis napvilágra kerül. Vedd át az irányítást, valld be a kudarcot, őszintén kérj bocsánatot, és hinni fognak neked.”

Gyakran súlyosbítja a problémát Zollner szerint az is, hogy a püspökök elsődleges kötelezettségüknek érzik, hogy megvédjék „sajátjaikat”, azaz a papokat és a szenvedők, megalázottak javára egyáltalán nem is gondolnak. Néha a félreértelmezett „atyai gondoskodás” nevében teszik ezt, ami a papokkal szemben a megbocsátást és az irgalmasságot fontosnak tartja, de az igazságosságot nem. No, hát ezzel szakít Ferenc pápa, amikor kőkeményen kimondja: zéró tolerancia! Ez így nem mehet tovább!

A vármentalitás része, hogy nem vonnak be kompetens segítséget kívülről (pszichológus, pszichiáter, törvényszéki-pszichiáter stb.), hanem úgy gondolják, hogy egyedül, a saját eszközeikkel és stratégiáikkal is megoldást találhatnak. Magyarországon és a posztkommunista országokban a helyzetet súlyosbítja még az is, hogy a kommunizmus alatti években valóban nagyon súlyos támadások érték az egyházakat, amitől ez a vármentalitás még erősebb lett. Önvédelemből.

Ezért például mind a mai napig nem látom terét a magyar katolikus egyházon belül annak, hogy bárki is gyakorolhatna (lojális) kritikát. Aki kifelé kritizálni mer, az rögtön az egyház ellenségévé válik.

Így zárja be magát az egyház a saját várába, ahova kívülről eleve nem enged be semmiféle kritikát, hiszen aki kritikus az azonnal megkapja az egyház- és kereszténygyűlölő bélyeget. Holott néha nem ártana odafigyelni arra, hogy milyen tükröt tart elénk a világ! Zollner szerint a zárt egyházi struktúra okozta a katolikus egyház legsúlyosabb abúzus botrányait, például Írországban, Ausztráliában, vagy az USA-ban. Tehát nem a liberalizmushoz és nem is a szexuális forradalomhoz, nem a nyitottsághoz, hanem éppen a zártsághoz van köze.

Nem a progresszív, hanem a tekintélyelvű gondolkodás az abúzus melegágya

És hogy miért nem érvényes a „liberális szellemiség”, a nyugati dekadencia vagy a szexuális szabadságot hozó ’68 okolása, mint érv? Most olyan súlyos dolgok következnek, amiket inkább Zollnertól idéznék közvetlen módon:

„Megállapítható, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés a világon mindenhol előfordul. Akkor is, ha sok helyen nincsenek erről számadatok. A Hittani Kongregáció – az egyházvezetés azon hatósága, amely büntetőjogi eljárásokat folytat a megvádolt papokkal szemben – állásfoglalásából egyértelműen kiderül, hogy a bántalmazás e formája minden helyi egyházban megjelenik. Így az a mind a mai napig gyakran használatos érv, miszerint a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális erőszak a dekadens, nyugati egyházak problémája, hamis és megtévesztő. Eltereli a figyelmet arról, hogy az egyház életében vannak olyan nyilvánvaló tényezők, amelyek kedveznek a visszaéléseknek, vagy ezek leleplezését és megbüntetését gátolják, illetve akadályozzák.

(…) Ugyanez igaz arra a néhány kongregációra és új lelkiségi közösségre is, amelyek a II. Vatikáni Zsinat előtt vagy röviddel utána jöttek létre, és amelyek a belépések viszonylagosan magas száma miatt hosszú éveken keresztül az egyházak nagy reménységeinek számítottak. Az elmúlt években mégis kiderült, hogy e csoportosulások egész sorában – amelyek közül sokan a hangsúlyozottan konzervatív egyházi beállítódást a liturgia és a teológia ún. tradicionális formáival kapcsolják össze – a visszaélések jelentős és sokféle formáját követték el. Néhány a legismertebb példák közül – sajnos közel sem az összes! –: Krisztus Légiója Kongregáció (Mexikóban alapítva); Nyolc Boldogság Közösség (Franciaországban alapítva); a Comunità Missionaria di Villaregia Észak-Olaszországból, a Sodalitium Christianae Vitae (elsősorban Peruban), valamint a Fernando Karadima pap körül Santiago de Chilében létrejött kör.”

Tehát nem a progresszív, nyitott teológiai gondolkodás és attitűd kedvez az abúzusügyek elszaporodásának, hanem éppen a zárt gondolkodás, a szigorú, rigid tekintélyelvűség. Ahogy Zollner fogalmazza: „ott, ahol az (egyházi) miliő elzár, és ahol a nyílt konfliktust, valamint a tanulási- és fejlődési folyamatokat démonizálják, exponenciálisan megnő a szexuális visszaélések veszélye.”

Ezeket a fent említett tradicionalista közösségeket is olyan emberek alapították illetve vezették, akik hosszú évtizedeken keresztül „uralkodhattak személyek és tevékenységek felett, és senki nem merte megkérdőjelezni abszolút hatalmukat és viselkedésüket, amelyet lelkileg indokoltak meg. Mivel nem voltak működő ellenőrző szervezetek, és a fékek és ellensúlyok rendszere is hiányzott, ezért azt csinálhattak, amit csak akartak.” Végül néhányukat abúzusügyek, pénzügyi visszaélések vagy éppen és lelkiismereti kényszer alkalmazása miatt kizártak a közösségeikből, és egyházi büntetéssel sújtották őket, némelyeket exkommunikáltak.

Személyes zárószavak katolikus teológusként…

Végül néhány személyes gondolattal szeretném zárni ezt az eszmefuttatást. Engem jó pár éve gyakran keresnek meg olyan emberek, akiket valamilyen oknál fogva kirekesztett a saját egyházuk, olyanok, akik „valláskárosultak” lettek a saját vallási közösségeikben. Ez a téma közben valahol a szívügyemmé is vált.

Fájdalmas azt látni, tapasztalni, hogy mi minden trauma érhet egy olyan embert, aki pedig csak tiszta szívvel keresi az Istent, a szeretet és az elfogadást. Nem ismerek statisztikákat, hiszen nincsenek, de találkoztam olyan emberekkel, akiket bizony ilyen megaláztatás is ért. Akiket bár nem öltek meg, amikor szexuálisan, lelkileg, testileg, spirituálisan tönkretettek, de az életüket mégis elvették tőlük! Katolikus teológusként mondom, ha bárkinek szüksége van a meghallgatásra, ha tudok segíteni, mert hasonló szörnyűséget élt át, keressen meg bátran! Ahogy Ferenc pápa mondta a lampedusai menekülttáborban Leszbosz szigetén: „Együtt akartam lenni veletek és elmondani, hogy nem vagytok egyedül!”

Kiemelt kép: Pixabay.com
Olvass tovább!