A világ legnépszerűbb sorozatának nézői lovagokért, királynőkért, sárkányokért lelkesednek és zombiktól rettegnek – ennyiben a sorozat jól illeszkedik a popkultúra filmiparának hősökkel és szörnyekkel teletűzdelt világába. George R. R. Martin Tűz és jég dala című regényciklusa azonban a történelmi fantasy műfajának egyik kiemelkedő darabja, és mint ilyen, igyekszik komolyan venni azt a társadalmi struktúrát, amelyben a nagyurak népeket sanyargattak, és fényes páncélú lovagokat vezettek egymás ellen.

A regényből készült tévésorozat, a Trónok harca sikeréért persze elsősorban a több tucat, roppant összetett karakter és a helyenként kifejezetten bravúros történetvezetés felelős, de nézői nem mellékesen a maga realizmusával és naturalizmusával kidolgozott társadalmi struktúrába is belehelyezkednek.

Ugyan a Trónok harca világában a hatalmi és gazdasági viszonyoknak más formái is megelevenednek, a feudalizmus referenciapont marad – a nem feudális társadalmak is Westeros Hét királysága felől értelmeződnek. Bár a nézőnek valószínűleg eszébe sem jut megkérdőjelezni a vérségi alapon szerveződő földesúri és királyi hatalomgyakorlás legitimitását, amikor azért szurkol, hogy kedvenc szereplőjét a vastrónon lássa,

a Trónok harca ítélete a hatalomról, valamint a vele járó elnyomásról és háborúról meglehetősen egyértelmű: a „nép” passzív elszenvedője az uralomnak; a nemesi házak jó része megsemmisül; a királyok (akiknek háborúskodása az északi fenyegetéshez képest véres civakodás) „hullanak, mint a legyek”; az egyetlen (száznégy évesen!) természetes halált halt szereplő pedig Aemon Targaryen, aki ifjú korában visszautasította a trónt, és kivonta magát a királyság hatalmi küzdelmeiből.

Ez az írás egyfelől azt mutatja be, hogy a sorozat miképpen láttatja egymás fényében a különböző hatalmi struktúrákat, kiemelten kezelve a rousseau-i és tolsztoji baloldal elképzeléseit többé-kevésbé megvalósító társadalmakat és csoportosulásokat. Másfelől a Braavosban lassan intézményesülő kapitalizmust és korunk totális társadalmát is igyekszik a sorozat feudalizmusára vonatkoztatni, és ezzel választ keresni arra, miért menekülnek szívesen a nézők Westeros világába. Végül pedig azt vizsgáljuk, mit üzen a Trónok harca a társadalmi viszonyok megváltoztatásáról és az emancipációról.

Born to be wild(ling)

A legalapvetőbb tengely, ahol a társadalmak tagjai elhelyezik magukat és másokat is, a vad–civilizált szembenállás. A Falon túl élő népekre a magát műveltnek tekintő királyság legalábbis mély megvetéssel tekint.

A magukat „szabad népnek” nevező vadak világa lényegében a rousseau-i ősközösségre emlékeztet, képviselői (ld. Osha, Ygritte, Tormund, Mance Rayder) nem ismernek el alá-fölérendeltségi viszonyokat („we do not kneel”), nem értik sem az öröklés intézményét, sem a társadalmi osztályok elkülönülését, és a földek tulajdonlásában is önkényt látnak. Ezen felül a nők részvételét természetesnek vélik az élet minden, számukra kiemelkedő presztízzsel bíró területén.

Semmiféle jogrenddel nem rendelkeznek, de a királyság törvényszegései, árulásai, ármánykodásai erkölcsiségüktől egyébként is távol állnak. A Falon túli világ a szabadság (és a szabad szerelem) ígéretét hordozza Jon Snow számára is, de a hatalommentességgel érvel vad szerelme, Ygritte mellett a nemeseket szívből gyűlölő ördögi karakter, az egykori bérgyilkos, majd dezertőr Carl is, akinek karakterábrázolása jól példázza, hogy a hatalom miként rontja meg az ellene lázadókat is.

Ám a vadak harmonikusnak nevezhető viszonya a természettel lényegében kényszer, bármennyire idealisztikus is, hiszen Arryn völgyének hegyi klánjaihoz hasonlóan kirekesztették őket az erőforrások feletti rendelkezésből. Kultúrájuk heterogén, a különböző csoportok egymással nem is feltétlenül rokonszenveznek, Mance Rayder azonban a végveszélyben meggyőzi őket az összefogás fontosságáról, így együtt vállalkoznak arra, hogy átkelnek a Falon. Mance Rayder, a Falon túli király választott vezető, akinek „társadalmi szerződése” valószínűleg csupán a nagy vállalkozás idejére szól, és hatalma is csupán az azzal kapcsolatos ügyekre terjed ki; sokkal inkább stratéga, mint uralkodó.

A „vadság” és az egyenlőség mértéke a sorozatban egyébként is egyenes arányosságot mutat, a Hét királyság vadként ismert tartományai a leginkább demokratikusak: a rebellis Vas-szigetek erőszakos lakói szintén választják vezetőjüket; a nemek közötti egyenlőséghez Dorne jár a legközelebb, ahol ráadásul mindenfajta szexuális irányultság elfogadott, és még a törvénytelen gyermekeket sem bélyegzik meg. Ned Stark, Észak helytartója apafigura, a Stark-ház évezredes uralmát széles konszenzus övezi a legalsóbb néprétegekben is, Jon Snow trónra lépésével ráadásul a nemesi házak és a Falon túlról érkező „vadak” együtt vesznek részt a döntéshozatalban egy trónteremre alig emlékeztető, zsúfolásig megtelt helyiségben (a Bolton-ház árulása és megfélemlítésre épülő uralma éppen ezért Északon mélyebb és a közemberekre is kiterjedő megvetést vált ki).

A „vad” régiók osztoznak abban, hogy szűkös természeti erőforrások felett diszponálnak – míg például az aranybányákkal rendelkező Nyugatföld és a bő termőföldekkel bíró Síkvidék házai élen járnak a hatalmi machinációban (ld. királygyilkosságot célzó összeesküvés a Tyrellek, vagy elrettentő szándékú brutalitás a Lannisterek részéről), addig a sanyarúbb körülmények között élő régiók lakói a versengéssel szemben a kooperációt helyezik előtérbe.

A feudális hatalomgyakorlással egyébként egyedül két vallási mozgalom, a háborúskodó házakkal az elnyomott osztályok nevében szembe szálló Lobogó Nélküli Testvériség és a szakralitást politikai fegyverként használó Verebek tudják felvenni a harcot. Paradox módon éppen előbbi okozza a tolsztoji anarchisztikus ideált megvalósító, a Verebekhez hasonlóan a Hét hitet valló telepesek vesztét, a vallási alapú radikális egalitarizmus ezzel is igencsak ellentmondásos fénytörésbe kerül.

A Keskeny tengeren innen és túl

Essos városállamai többnyire rabszolgatartó társadalmak, ahol a hatalmat vagy „ősi” családok (Volantis, Mereen, Yunkai, Astapor), vagy egy tőkés kereskedő réteg gyakorolja (Quarth). A morál társadalmi konstrukcióként értelmeződik Daenerys Targaryen rabszolgafelszabadító hadjáratában – a királynő büszkén képviseli Westeros rabszolgaságot büntetendő erkölcsiségét. Ugyanakkor van olyan nemesi származású szereplő, aki személyes élménye folytán éppen azért költözik Westerosra, mert nem akar rabszolgatartó városban élni (Talisa), ami pedig azt példázza, hogy a társadalmi feltételrendszer nem is egészen determinisztikus (Daenerys sem járt még Westeroson).

A Hét királyság tehát összességében erkölcsi magaslatról tekint a rabszolgatartókra. Igazi kihívást a birodalom számára e városállamok antitézise, Braavos jelent, a prekapitalista város ugyanis megelőzi a történelmi fejlődésben. Braavos alapítói maguk is rabszolgák voltak, Valyriából való elmenekülésük után pedig egy olyan kereskedelemre épülő társadalmat hoztak létre, ahol már a kamatot felszámoló bank és a biztosítás intézménye is megjelent. A város népe jót mulat a Robert király halálát és a vastrónért folytatott harcokat feldolgozó színházi előadáson (az ezzel való mulattatást Westeroson nyelvkitépéssel „díjazzák”), miképpen az egyik királyjelölt, Stannis Baratheon Vasbanknál történő látogatása is kis híján komédiába fullad, a bankárok számára megmosolyogtató a feudális, vérségi alapon szerveződő jogrend, amelyre a „jogos örökös” hivatkozik.

Ennek ellentételezéseként a királyi kistanács küldöttjeként érkező Mace Tyrell nem felejti el megemlíteni, hogy hajdanán Westeroson kézlevágással büntették a kamatszedést, a bankárokat pedig nemes egyszerűséggel szerencsejátékosoknak nevezi. Ennek megfelelően az arcnélküliek, Braavos „szabad városának” alapítói az életbiztosítást kegyetlen fogadásként írják le, ami arra enged következtetni, hogy egykoron az ősi szekta sem azért hozta létre a várost, hogy a pénzügyi tranzakciók az élet minél több területére kiterjedjenek.

A tulajdonképpen egyetlen nagy piacként működő Braavos pezsgő világa valóban csak addig tűnik vonzónak, amíg az ember célja a szabad kereskedelem: amikor Arya Stark szúrt sebbel menekül végig a városon, a város polgárai a nyomában felborult gyümölcskosarakon bosszankodnak, és legfeljebb közönyösen szemlélik a szenvedését.

Bár Westeroson a bérmunkásokat megvetés övezi, a zsoldosok megítélése például lényegében nem különbözik a szajhákétól, maga a királyság súlyosan eladósodott a braavosi vasbank felé. A koronának pedig nagy problémát jelent a bank személytelensége, amelynek szempontjából ráadásul a westerosi háborúk csupán roppant költséges kutyakomédiának tűnnek.

A nézők feltehetően eltekintenek e lehangoló narratívától, hiszen a sorozatban bemutatott feudalizmus éppen azért lehet üdítő napjaink totális kapitalizmusában, mert egyrészt a bemutatott társadalom dinamizmusát a gazdasági tényezők mellett egyéb szempontok is meghatározzák. Másrészt a valamilyen társadalmi viszonyban objektivizált szereplők sem idegenednek el egészen szerepüktől, harmadrészt pedig a hatalom, illetve annak művészi potenciálja a maga nyers valójában nyilvánul meg, nem a bérmunka kerülőútján.

A társadalmi változás

A leginkább elterjedt Trónok harca értelmezéseken, azaz a történelmi párhuzamokon és kortárs szimbolikákon túl (ld. sárkányok bevetése ≈ atombomba, mások fenyegetése ≈ globális felmelegedés) a populáris kultúrába immár végérvényesen beszivárgott feminista olvasat nyújtotta a legtöbb kultúrkritikai támpontot. A sorozat kezdetén gyakorlatilag nincs önálló cselekvőerővel bíró női karakter (vagy nem tudunk róla, ld. Olenna Tyrell), míg a sorozat vége felé közeledve már többségükben nők állják körül a terepasztalt.

A női karakterek ugyanakkor az adott társadalmi struktúrában lesznek domináns szereplőkké, sokukat (Brien, Yara, Arya) egyenesen harci képességük emel ki az elnyomásból, mindegyikőjük története az adott társadalom női szerepfelfogása felől értelmezhető, de végső soron egyéni emancipatorikus törekvés, és bár vannak a női szereplők között hangsúlyos összekacsintások, mindennek egyáltalán nincs mozgalmi jellege.

A sorozat annak is tankönyvi példája, hogy a nemre vagy szexuális irányultságra vonatkozó emancipatorikus törekvések szükséges, de nem elégséges feltételei az egyenlőtlenségek felszámolásának – Westeros a jobbágyság, Essos (többnyire) a rabszolgák elnyomására épül. És bár igaz, hogy a nők lényegében minden társadalmi rétegben, így az arisztokráciában is „rosszabbul járnak”, felszabadításuk korántsem jelenti az elnyomás végét, a feudalizmus számára például legfeljebb az öröklési viszonyok tekintetében hozhat változást.

A társadalmi viszonyok szerves megváltoztatására Daenerys törekszik a leginkább, a rabszolgafelszabadítás mellett ráadásul éppen a leginkább fallokratikus, nomád dothraki társadalomban. Egyfelől komoly értetlenséget kiváltva fellép a leigázott népek nőinek megerőszakolása ellen, ami végül – egyébként ugyancsak igencsak hímsoviniszta – szerelme, Khal Drogo halálához vezet.

Másfelől a fejedelmek kivégzésével sokévezredes hatalmi berendezkedést szüntet meg, ezzel együtt pedig természetesen saját magát teszi meg a nép tejhatalmú uralkodójává. Daenerys megoldási javaslata a Westeros népét sújtó hatalmi harcokra sem különbözik a fenti elgondolástól: az arisztokráciát jelképező „kerék” széttörésével párhuzamosan magától értetődően a saját abszolút uralkodói hatalmát tervezi kiépíteni. Az utolsó évadon sok múlik az (anarchista) baloldali recepció szempontjából is, hiszen kérdés, a Trónok harca nézői egy abszolutista uralkodót ünnepelnek-e majd, avagy végérvényesen szembesülnek a hatalom problematikájával.