Minden választás a valaha legfontosabb, legnagyobb, minimum egy nemzedék sorsát meghatározó esemény – legalábbis a jelöltként induló vezető politikusok szerint. És az ő esetükben ez sokszor igaz is, hiszen ígéretes jelöltek további politikai pályafutása gyakran egy-egy választási szereplésen múlik.

A mindennapi, társadalmi valóságban ugyan vannak fontos választások, de négyévente általában nem változik a nemzet sorsa. Hogy melyik választás épp az, amelyik pont egy nemzedék sorsát határozza meg – mert vannak ilyenek –, az általában jócskán a választások után dől csak el, a valós változások fényében. Ez így lesz Izraelben is, a jövő héten esedékes parlamenti választások kapcsán.

Annyi biztos, hogy a szélsőséges politikai polarizáció korában valóban minden választás tétje sokkal nagyobb(nak tűnik), és a Finkelstein-féle polarizáció nagymestereként, Izrael hivatalban lévő miniszterelnöke,

Benjamin Netanjahu ismétlődő választási sikereinek egyik fő oka, hogy újra és újra meg tudott győzni egy jelentős választói réteget arról, hogy az ő személye Izrael biztonságának legerősebb garanciája. A nyilvánvaló eltérések mellett ez az egyik releváns párhuzam az izraeli és a magyar helyzet között.

Izraelben is van egy réteg, még nagyobb is, mint Magyarországon, amely észleli a miniszterelnök személyéhez kapcsolódó (jóval szerényebb) korrupciót, az antidemokratikus törekvéseket, az élesedő társadalmi megosztottságot – akár ideológiai, akár anyagi/szociális értelemben –, sőt, még az is elképzelhető, hogy a domináns nacionalista jobboldali ideológiával sem azonosul.

De Bibi, ahogy Netanjahut becézik, nagy sikere, hogy sikerült magát pótolhatatlanak feltüntetni, egy tökéletlen óriásnak a törpék között.

Olyan sok éve ő az izraeli politika domináns szereplője, hogy nehéz elképzelni a poszt-Bibi kort, viszont sokak számára, akik Netanjahu pártjára, a Likudra, vagy az őt támogató koalíció egyik pártjára fognak szavazni, vele szemben mindenképpen a káosz, a felkészületlen és gyenge vezetés áll. Mi ehhez képest egy kis korrupció?

Jó példa erre az érvelésre a jobboldali elemző Shmuel Rosner publicisztikája a New York Times-ban. Pont egy éve, az akkor élesbe forduló korrupciós vizsgálat kapcsán ezt írta Rosner: „Fel kell készülni egy Benjamin Netanjahu utáni korszakra. Én rettegek ettől, és önnek is kellene.” Netanjahu az egyetlen tapasztalt és sikeres politikus Izraelben Rosner szerint, és bár a demokráciában időnként kell változás, a potenciális ellenjelölteket tekintve, bárki, aki utána következhet, az egyik legtapasztalatlanabb miniszterelnök lesz: a „folyamatosan válság sújtotta régióban” ez egyszerűen túl nagy kockázat.

Mi ehhez képest egy olyan mértékű, politikai haszonlesésből gerjesztett társadalmi megosztottság, amely az ideológiai vetélytársakat ellenségként állítja be, és a nemzeti összetartást is gyengíti? (Ez már nem Rosner véleménye). Persze Rosner érvelésével még Madame Tussaud viaszmúzeumából is vissza kellene majd hozni Netanjahut, ha egyszer ott kiállítják, mert mi lenne Izraelből nélküle.

Egy tapasztalt tapasztalatlanra van szükség

Annyiban mindenképpen igaza van Rosnernek, hogy ahhoz, hogy egyáltalán felmerülhessen, hogy Netanjahu politikailag megbukhat (mert a jogi bukás a választási eredménytől függetlenül benne van a pakliban), valóban olyan szereplőre volt szükség, akinél nem fűződhet kétség a biztonságpolitikai kompetenciához, és főleg nem merülhet fel, hogy nem a biztonság az elsőrendű megfontolás a politikájában.

Az izraeli politikában már sok évtizede a biztonságpolitika a domináns téma, és belátható időn belül ez így is marad. Nyilvánvalóan a gazdaságpolitikától kezdve, a növekvő jelentőségű szociálpolitikán keresztül a vallásos-szekuláris együttélésig más kérdések is fontos szerepet játszanak, de a biztonságpolitikai kompetencia a szavazók döntő többsége számára mégis az alap, hogy tágabb értelemben szóba álljanak egy jelölttel.

Itt jött a képbe Beni Gantz nyugdíjazott tábornok és vezérkari főnök, számos izraeli tábornok nyomdokába lépve, akik a politika izgalmaival kerülték el a nyugdíjaskori kertészkedés unalmát.

Bár ideológiai alapon minden lehetséges, de Gantz elkötelezettsége Izrael biztonsága mellett józan alapon nem kérdőjelezhető meg, az egész életét ennek szentelte. Egy félresikerült interjúra felfűzve ehelyett a mentális stabilitását kérdőjelezi meg a Netanjahu kampány, azzal az üzenettel, hogy a miniszterelnöki pozíció „túl nagy neki”. Még így, közel a választásokhoz is nehéz felmérni, hogy ez mennyire lesz sikeres, a két nagy párt, Netanjahu Likudja és a Gantz által vezetett, nemrég létrehozott, Kék-Fehér elnevezésű centrista választási koalíció fej-fej mellett haladnak, nagy valószínűséggel hasonló méretű frakcióval fognak rendelkezni a választás után.

De mi lesz, ha győz a tábornok?

Baloldali fordulatra nem kell számítani, több oknál fogva sem.

Indulóban a fő probléma, hogy a legnagyobb pártok versenyéből kizoomolva, a közvélemény-kutatásokból stabilan az rajzolódik ki, hogy a jobboldali erőknek összesítve többsége lehet az izraeli parlamentben, a Knesszetben. Ez nem csoda, az izraeli társadalom jelenleg erősen jobbra hajlik, és ahogy ezt máshol részletesen kifejtettem, ez rövidtávon, demográfiai okoknál fogva nem fog megváltozni.

De még az esetben is, ha a jobboldali többség borulna április 9-ig, balközép kormányzó többség biztos nem lesz, mert a centrista pártok nem fognak a spektrum bal szélén elhelyezkedő arab pártokkal koalícióra lépni.

Amennyiben Gantz vezetése alatt egy centrista kormány állna fel, az biztos legalább részben jobboldali pártokra fog támaszkodni, ami önmagában is gátat szabna egy jelentősebb balos fordulatnak.

Ám a progresszív irányzat legnyilvánvalóbb akadálya Gantz maga lehet, akinek a preferenciái ugyan nagyrészt ködösek, mert nincs többéves politikai múltja, de eddig nem adta jelét annak, hogy markánsan balra húzna. A kampánya inkább arra van kalibrálva, hogy egy józan középutas politikát jelenítsen meg egy retorikailag egyre inkább radikalizálódó és amúgy korrupt, megosztó kormányfővel szemben.

Azok, akik egy potenciális Gantz-győzelemtől nagy fordulatot várnak a békepolitikában, valószínűleg csalódni fognak, éppúgy, mint akik markáns gazdaság- vagy társadalompolitikai fordulatot szeretnének.

Gantz maga is csitította a békefolyamattal kapcsolatos elvárásokat. Bár utalt arra, hogy készen áll előre mozdítani a megrekedt folyamatot, egyúttal a jelenlegi izraeli konszenzussal összhangban azt is jelezte, hogy nem áll szándékában merész lépéseket tenni ez irányba: „Ha azonban az derülne ki, hogy most nincs esély a békére, akkor a magunk realitását fogjuk kialakítani”.

Ha ez nem lenne elég, van még egy ok, amiért érdemes visszafogni az elvárásokat még egy esetleges meggyőző Gantz-győzelem esetén is:

az izraeli politika hírhedten nehéz terep. A töredezett pártrendszerben koalíciót alakítani és összetartani, közben az ehhez szükséges vitatható vagy akár kifejezetten taszító alkuk mellett személyesen népszerűnek is maradni, ez több tapasztalatlan újoncot és jó néhány öreg rókát is felőrölt már.

Ennek a műfajnak Netanjahu a vitathatatlan nagymestere, aki (értéksemlegesen) generációjának legtehetségesebb politikusa. Ő ugyanolyan magabiztos természetességgel mozog a kamerák előtt vagy a színpadon a népéért aggódó vezérként fellépve, mint zárt ajtók mögött a koalíciós partnereket zsarolva vagy megvesztegetve, ahogy éppen szükséges.

Gantz katonai karrierje ugyan kikezdhetetlen biztonságpolitikai felkészültséget jelent, de egyáltalán nem garancia arra, hogy akár a koalíciós kormányzás menedzselésében, akár a néptribün szerepében esélyes lenne Netanjahu babérjaira.

Tábornokok miniszterelnökként

Intő példa lehet erre a legutóbb miniszterelnöki pozíciót betöltő vezérkari főnök rövid és sikertelen regnálása. A baloldali Munkáspárt volt elnöke, Ehud Barak azon emberek egyike, akik a James Bond-féle karikaturisztikusan tökéletes titkosügynököt leginkább megközelítették a valós életben. A legtöbbet kitüntetett izraeli katona a legendás izraeli kommandós brigádot, a Szajeret Matkalt vezette, és számos akcióban vett részt (egy esetben nőnek beöltözve), mielőtt felfelé ívelő katonai pályafutása a vezérkari főnökségig vitte.

Előtte még fizikából és matematikából diplomázott az Izraelben élvonalbeli Héber Egyetemen, amelyet később egy mérnök-közgazdász diplomával egészített ki az elit Stanford Egyetemen az USA-ban. Kiemelkedő matematikai készségei mellett nagyon tehetséges zongorista. Ha valaki, akkor ő lehetett predesztinálva, hogy sikeresen vezessen kormányt (is). De nem így lett. 1999-ben, mindössze négy évvel a leszerelése után és egy év miniszteri tapasztalattal ugyan legyőzte Netanjahut, aki csak egy évtizeddel később tudott visszakapaszkodni a miniszterelnöki pozícióba, de Barak maga még két évig sem bírta.

A legnagyobb kudarca az volt, hogy még az addig legmerészebb föld-békéért ajánlattal sem sikerült a palesztin oldallal végleges megállapodást tető alá hozni. Ahogy a fenti idézetből kiderül, Gantz is tisztában lesz azzal, hogy ha miniszterelnök lesz, nem teheti fel a sikerét csak a béketárgyalásra, mert jelenleg a kiegyezésnek kicsi az esélye.

A kis változás is jelentős normalizálódás lehet

Az tehát nem valószínű, hogy jelentősen balra mozdul az izraeli politika, akár a békepolitika, akár az egyéb közpolitikai területek tekintetében. Sőt, még egy választási győzelem esetén is erősen kérdéses, hogy Gantz sikeres tud-e lenni.

Ettől függetlenül, ha jó választási eredményt ér el, és ennek következtében Netanjahu a Likuddal együtt a második helyre szorul, annak fontos üzenete lesz: amikor a hibátlan jobboldali pedigrével rendelkező főügyész Avichai Mandelblit végül az előzetes bejelentésével összhangban vádat emel Netanjahu ellen, akkor az optika mégis jobb lesz, ha annak tárgya nem a Knesszet legnépesebb frakciója által támogatott, sorozatban negyedik választási győzelmét ünneplő miniszterelnök lesz, hanem egy olyan politikus, akinek a kezét már a választók is elkezdték elengedni a nyilvánvaló korrupció miatt.

Amennyiben Netanjahu megbukik, akár a választáson, akár a valószínűbb forgatókönyv szerint az igazságszolgáltatás révén, az teljesen új helyzetet teremt az izraeli politikában, ugyanis levonul a palettáról az elmúlt két és fél évtized meghatározó szereplője, aki a demokratikus felhatalmazását nagyon sok tekintetben a demokrácia gyengítésére, a társadalom megosztására, valamint az egyenlőtlenségek növelésére használta.

És, ahogy most már komoly bizonyítékok fényében megalapozottan vélelmezni lehet, tett annak érdekében is, hogy a köz kárára meggazdagodjon.

A legutóbbi korrupciós gyanú már húsba vág: Netanjahu a katonai vezetés kifejezett kérése ellenére több tengeralattjárót vásárolt a német ThyssenKrupp vállalattól, mint amennyire az izraeli tengerészetnek szüksége lett volna, sőt, a katonai vezetés ellenkezése dacára azt is jelezte a németeknek, hogy nem bánja, ha a szomszédos Egyiptomnak is adnak el ugyanabból a típusból.

Ez önmagában is aggályos, de a helyzetet súlyosbítja, hogy mind Netanjahu, mind unokatestvére résztulajdonosa volt egy olyan cégnek, amely a ThyssenKrupp beszállítója és részvényese. Ez a nyomozás még folyamatban van, de ha bebizonyosodik a gyanú, akkor Netanjahu pozíciója menthetetlen.

Mindeközben Izrael rövidtávú biztonságának valóban hatékony védelme mellett semmit nem tett a hosszútávú biztonság, a békefolyamat előmozdítása érdekében. Ehelyett cinikus, a szélsőséges szavazókat megszólító politikájával egy hosszútávú megállapodást gátoló politikát folytatott, főleg a megszállt területeken található telepek folyamatos bővítésével.

Ahogy egyre szorult a jogi hurok, a pragmatikus, opportunista Netanjahu egyre inkább arra tette fel a politikai túlélését, hogy felhecceli a jobboldali bázist a baloldal, a hozzá nem lojális média és a civilek ellen (mindez nem véletlenül ismerős: Orbánnal közös „iskolába” jártak). Immár a vele politikailag szemben álló volt katonai, illetve biztonságszolgálati vezetőket is egyre nyíltabban támadja.

Hogy a saját politikai túlélése érdekében semmi sem drága, az legutóbb két olyan húzás kapcsán nyilvánult meg, ami több jobbos értelmiségi szemében is vállalhatatlan volt: a szélsőséges fanatikus szavazatok biztosítása érdekében meggyőzte szélsőjobboldali koalíciós partnerét, a Zsidó Otthon pártot, hogy a listáján adjon helyett a korábban még jobboldalon is vállalhatatlan, nyíltan rasszista és erőszakot hirdető kahanista mozgalom képviselőinek.

Kiemelve, hogy ezt a mozgalmat Netanjahu Likud pártja is eddig markánsan elutasította, ezt sokan – jogosan – a jobboldali alapértékek elárulásának tekintették. Orbánhoz hasonlóan Netanjahu azonban nem az értelmiség véleményét, hanem a kormányzati többség megőrzését helyezi mindenek fölé, így a politikai provokációra még rátett egy lapáttal. Egy tweetben közölte, hogy „Izrael nem az összes állampolgárának az állama”, hanem a zsidóké. Ezt nem lehetett máshogy értelmezni, mint úgy, hogy az Izrael teljes népességének hozzávetőlegesen 20%-át kitevő arab kisebbség nem tekintheti magát egyenrangú állampolgárnak. Ez még az elmúlt két évtized gyakran durvuló retorikája mellett is szokatlan kommunikációs eszkaláció volt.

Ennélfogva egyre inkább kérdéses, hogy van-e olyan határ Netanjahu fejében, amit a hatalom megőrzése érdekében nem lépne át. Amennyiben a jelenlegi választás hozzájárul ahhoz, hogy Netanjahu pozíciója gyengüljön, és ezáltal megkönnyíti az igazságszolgáltatás fellépését a politikailag érzékeny ügyben, úgy egy markáns baloldali fordulat hiányában is lehet olyan hatása, amely egy nemzedék sorsát pozitívan befolyásolhatja.