„Aki Isztambulban nyer, az egész Törökországban nyer”, mondta Recep Tayyip Erdoğan 1994-ben, mikor megválasztották a város főpolgármesterének. Törökország legnagyobb városát azóta is csak iszlamista jelölt vezette, egészen a tegnapi önkormányzati választásokig, amit most negyed évszázad után Ankarával együtt buktak a konzervatívok.

Ahogy sok értelmiségi már hosszú évek óta rebesgette, Erdoğan támogatottsága nem a demagóg szlogenjein, vallásosnak tűnő életvitelén és demokratikusnak nehezen nevezhető politikáján, hanem az általa biztosított jóléten alapszik.

Azaz, amennyiben a török gazdaság összeomlik, azzal az ő maga is menni fog. Az egykor komoly gazdasági fejlődést és a középosztály számára kényelmes jólétet biztosító Erdoğan pedig már a múlté, Törökország súlyos válságban van, 20%-os inflációval, állandó ár- és adóemelésekkel.

Erdoğannak nem is volt könnyű dolga a kampány alatt, a gazdaságról épp ezért nem is igazán beszélt, helyette, a valóságtól egyre inkább elszakadva, azt próbálta bizonyítani, hogy az új-zélandi terroristától Soros Györgyig az egész világ azon dolgozik, hogy megbuktassa őt. Egy kampánygyűlésén konkrétan levetítette a christchurchi támadó által készített felvételeket, amit azzal kommentált, hogy ha nem az ő jelöltjei győznek, akkor  az egész muszlim világra hasonló támadások sorozata vár.

Az államfő egyre sajátosabban alakuló világképére egy másik jó példa az, hogy vasárnap este, miután Ankarát már biztosan elvesztették, és várható volt, hogy Isztambult szintén az ellenzék fogja vinni, Erdoğan, ahogy eddig minden győztes választás után, most is beszédet intézett híveihez a párt ankarai székházának erkélyéről, arról, hogy pártja ismét fényes győzelmet aratott, és a török nép ismét megmutatta a világnak, hogy nem engedik át hazájukat a háttérhatalomnak. Különös, hogy ezt pont egy olyan városban tette, ahol az ellenzéki balközép CHP (Köztársasági Néppárt) jelöltje nyerte a választásokat.

Ezután köszönetet mondott a kurdoknak, akik szerinte szintén az ő jelöltjeit támogatták, pedig az igazság az, hogy a kurdok pártja, a HDP (Népek Demokrata Pártja) sok helyen pont azért nem indított saját jelöltet, hogy szimpatizánsaik a CHP-re szavazzanak; Isztambulban például egyértelmű, hogy a kurd szavazatok nélkül nem győzhetett volna a CHP jelöltje. Az igazi vesztese a vasárnapi napnak azonban nem is Erdoğan, hanem jobb keze, az egykori távolságbuszsofőr Binali Yıldırım, aki Isztambul főpolgármesteri címéért indult, sőt annyira biztos volt győzelmében, hogy már elmondta köszönő beszédét híveinek, mielőtt az eredmények véglegesek lettek volna.

Ellentmondásos volt még az AKP-vel koalícióban induló MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja) elnökének, Devlet Bahçelinek kijelentése is, aki szintén történelmi győzelmet emlegetett, illetve arra kérte a török népet, hogy tartsák tiszteletben a választások eredményeit. Persze mikor kiderült, hogy a kormánypárt jelöltjei mind Ankarát, mind Isztambult bukták, akkor egyből fellebbeztek a választási bizottságnál.

Igazán különös azonban a szavazatok számlálása volt. Az már korán kiderült, hogy Ankarát viszi az ellenzék, Isztambul helyzete azonban közel sem volt egyértelmű: itt először a város konzervatív kerületeinek szavazatait kezdték feldolgozni, és utolsónak hagyták a szekulárisok két erődjét, Kadiköyt és Besiktast.

Fél tizenkettőkor, mikor már csak 0,06%, azaz 4445 szavazat volt csupán a két jelölt között, az állami tulajdonú Anadolu Hírügynökség egyszerűen nem frissítette tovább az eredményeket. Binali Yıldırım, a kormánypárt jelöltje az őt ünneplő tömegnek érvénytelen szavazatokról kezdett beszélni, az ellenzék jelöltje, Ekrem İmamoğlu pedig a választási bizottságtól követelt magyarázatot.

Éjfél utánra már tudni lehetett, az iszlamisták bukták Isztambult, csak nincs bennük annyi gerinc, hogy ezt beismerjék. Reggel négykor İmamoğlu bejelentette, hogy a hozzá eljutott információk alapján huszonötezer szavazattal többet kapott Yıldırımnél, a választási bizottság azonban továbbra se akarta ezt elismerni. Reggel hétre kiderült, végre valóban az ellenzék nyert, az AKP azonban egyből a szavazatok újraszámlálását követelte, amit meg is kezdtek.

Délre végeztek vele, de ez a helyzeten nem változtatott, a választási bizottság ismét elismerte, hogy a győztes Ekrem İmamoğlu. A kormánypárt úgy kommentálta az eseményeket, hogy a hozzájuk beérkezett adatok alapján az ő jelöltjük nyert, és nem ismerik el İmamoğlu győzelmét.

Azóta az ellenzék ünnepel, Erdoğan hallgat, az erkélyről mondott beszéde óta nem szólalt meg, úgy tűnik, nem akarja elismerni, hogy legnagyobb félelme vált valóra.

Az utóbbi hónapokban ugyanis legtöbbet arról beszélt, hogy a kurdok támogatására számító CHP a terrorizmust segíti. Antalyában például a CHP nevében ismeretlenek egy önálló Kurdisztán létrehozását ígérő plakátokat helyeztek el. Kísértetiesen hasonlóan ahhoz, ahogy 2010-ben Robert Fico pártja is a szlovák baloldal jelöltjének nevében ígért autonómiát a magyaroknak.

A kurdok pártjának, a HDP-nek társelnöke, Sezai Temeli pár hónapja megmondta, hogy a jelenlegi választással az a céljuk, hogy megmutassák, a több mint húsz milliós kurd kisebbséget többet nem lehet semmibe venni, és eljött az idő, amikor az ő szavazataik döntenek a végeredményről. Vasárnap este pedig ez bebizonyosodott, nem csak Isztambulban és Ankarában, hanem Adanában, Mersinben és Antalyában is azért tudtak a CHP jelöltjei nyerni, mert ezeken a helyeken a HDP nem indított saját jelöltet.

A vasárnapi választás tehát nem csak azért fontos, mert az iszlamisták elvesztették az ország legfontosabb városait, hanem azért is, mert rámutatott arra, hogy a török nép már kevésbé hisz Erdoğan demagóg összeesküvés-elméleteiben. Akárcsak arra, hogy a mostani – lassan összeomlásnak indult – rendszert csak a kurdok segítségével lehet megbuktatni.