Ha minden a tervek szerint alakult volna, akkor ma az Egyesült Királyság már hivatalosan nem lenne az Európai Unió tagja, március 29-én, pénteken ugyanis ki kellett volna lépnie. Minden azonban nem alakult a tervek szerint.
„Rendezett kilépés”
2016 nyarán, pár héttel a meglepetésszerű és szoros eredménnyel végződött kilépési népszavazás után az újdonsült konzervatív miniszterelnök, Theresa May azt mondta, „a brexit azt jelenti: brexit”. A kijelentés azt volt hivatott jelezni, hogy az új kormányfő ugyan az Unióban maradás mellett kampányolt, mégis tiszteletben tartja a választók akaratát, és levezényli az érdemi szakítást az EU-val.
Az azóta eltelt majd’ három év történései azonban teljesen új megvilágításba helyezték ezt a körbenforgó mondatot, mely ma inkább utal a kilépési folyamat elbaltázott jellegére, mint arra „rendezett brexitre”, melyre May mind a mai napig előszeretettel hivatkozik.
A rendezett kilépés, az „orderly Brexit” gondolata pénteken is elhangzott May szájából, miután a brit alsóház többsége harmadszorra is nemet mondott arra a kilépési egyezményre, amelyről Brüsszel és London állapodott meg 2017 március 29-e óta, vagyis mióta utóbbi hivatalosan is jelezte Nagy-Britannia kilépési szándékát.
Pedig May tényleg mindent megpróbált, utolsó pillanatban még azt is bejelentette, amennyiben a képviselők mégis elfogadják az egyezményt, és ezzel a Brexit egy újabb stádiumába léphet, ő lemond mandátumáról és átadja helyét egy új miniszterelnöknek. Ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy a Konzervatív Párton belül a megállapodás oldalára állítsa azon riválisait, akik bukásának siettetése céljából mondanak nemet a dealre.
Ez a manőver részben sikerült is, hiszen több prominens riválisa, aki az előző két alkalommal az egyezmény ellen szavazott, most mégis támogatta Mayt. Köztük volt Boris Johnson, May korábbi külügyminisztere, és Jacob Rees-Mogg is, a konzervatív kilépéspártiak másik hangadója. Sőt igent mondott Dominic Raab, May második brexitügyi minisztere, aki korábban épp az egyezménnyel szembeni ellenérzései miatt távozott a kabinetből.
Ám még ez sem volt elegendő, a szerződés mellett csak 286 képviselő tette le voksát, szemben azt ellenzők 344 szavazatával. Ez az 58 szavazatnyi különbség jelentősen kevesebb, mint a március eleji 149, és a januári 230 – ez utóbbi a brit parlament történelmének legnagyobb kormánypárti vereségét is jelenti egyben.
Ezért mondhatta pénteken May szóvivője, hogy „jó az irány”, csak hát kérdéses, hogy ennél tovább sikerülhet-e már lefaragni a különbséget. A kormányfő részéről nem az akarat hiányzik, sajtóinformációk szerint jövő héten akár negyedik alkalommal is megszavaztathatja ugyanerről a képviselőket.
Csakhogy a számtan nem akarat kérdése.
Márpedig a kisebbségben kormányzó Maynek még akkor sem lenne elegendő szavazata az egyezmény elfogadtatásához, ha pártja egységesen állna mögötte. Szüksége lenne annak az észak-ír protestáns formációnak, a Demokratikus Unionista Pártnak (DUP) a tíz voksára is, amely a 2017-es választások óta kívülről támogatja a kabinetet.
Nem tartozik kimondottan a történethez, de mégis érdemes kitérnünk rá, hogy a teljes brexit-folyamatot az elejétől jellemzi, hogy a mainstream politikai vezetők rendre elszámolják magukat, és az önmaguk megerősítésére tett lépéseik rendre visszafelé sülnek el. Már a kilépési népszavazás megrendezését is azért ígérte meg David Cameron konzervatív miniszterelnök, mert szerette volna párton belüli riválisait elhallgattatni. Emellett úgy számolt, 2010-hez hasonlóan a 2015-ös választásokon sem szerez egyedül többséget a Konzervatív Párt, a hangosan européer junior koalíciós partner, a Liberális Demokrata Párt pedig majd úgyis megakadályozza a referendum kiírását. Cameron mégis többséget szerzett, aztán a népszavazást is elveszítette, majd utána lelépett. A helyére kerülő May szintén saját párton belüli pozícióját szerette volna megerősíteni, amikor 2017-ben, a ciklus közepén újabb választásokat írt ki. Melyen kényelmes többségét elveszítette.
A DUP pedig hajthatatlan, eddig háromszor mondott nemet a kilépés feltételeit rögzítő egyezményre, és negyedszerre sem akaródzik beállni a sorba. A párt helyettes vezetője, az egyébként kilépéspárti Nigel Dodds pénteken úgy nyilatkozott: szívesebben maradna az EU-ban, minthogy megszavazza May alkuját.
Az észak-ír gond
A kilépési egyezmény, mely egy jogilag kötelező érvényű dokumentum, az Egyesült Királyság és az Európai Unió közötti szakítás mikéntjét szabályozza: helyet kapnak benne passzusok a London által vállalt pénzügyi kötelezettségek fedezéséről, az EU-s állampolgárok kilépést követő jogállásáról, illetve a hivatalos kilépés utáni átmeneti időszakról.
Ám ami az észak-ír unionistáknál és a keményvonalas kilépéspárti konzervatívok egy részénél leginkább kiveri a biztosítékot, az Észak-Írország státuszának szerződésben szereplő szabályozása. Észak-Írország az Egyesült Királyság része, ám az évtizedes véres polgárháborúnak véget vető 1998-as Nagypénteki Egyezmény értelmében az Ír Köztársasággal közös határa teljesen nyitott. A kilépés után azonban ez az unió külső határának számítana, és emiatt valamilyen formában a határellenőrzések és vámok is visszajönnének, ami szinte biztosan a függetlenségpárti, katolikus írek és az unionista protestánsok közötti konfliktusok kiéleződéséhez vezetne.
A kilépési egyezmény ezért tartalmaz egy különleges intézményt, az ún. backstop (végütköző) intézményét. Ennek értelmében, az észak-ír kérdés rendeződéséig Nagy-Britannia „közös vámterületen” maradna az EU-val, sőt Észak-Írországban a közös piac és a vámunió legtöbb rendelkezése is érvényben maradna.
Bár a backstop csak egy biztonsági pótmegoldás az ír sziget kemény határral való kettészakítása ellen, ráadásul deklaráltan ideiglenes, sok kilépéspárti politikus attól tart, ez hosszú évekre az Unióhoz láncolná Nagy-Britanniát, és ezzel a teljeskörű kilépést ásná alá. A brit politikai elit konszenzusépítő és problémamegoldó képességét figyelembe véve, ez a félelem – vagyis az örök limbóban maradástól való félelem – nem tűnik teljesen megalapozatlannak.
Hogyan tovább?
Az uniós állam- és kormányfők múltheti csúcstalálkozóján Theresa May azt az ajánlatot kapta, hogy ha az eredeti, március 29-i kilépési határidőig mégis el tudja fogadtatni az egyezményt, úgy a kilépés május 22-ig csúszna, közvetlenül az európai parlamenti választások előttre. Amennyiben ez nem jön össze, úgy a kilépés új dátuma április 12.
És hát össze tutira nem jött.
May reménykedik, hogy függetlenül a Brüsszel által szabott határidőtől, ha jövő hét elején negyedszerre mégiscsak kedvezően dönt a parlament, érvényes marad a május 22-i halasztás. És itt nagy eséllyel rosszul számol.
Pár héttel ezelőtt azonban a parlament egy olyan – igaz nem kötelező érvényű – határozatot is elfogadott, amely tiltja, hogy az ország kilépési szerződés nélkül csak úgy „kiessen” az EU-ból, ez az ún. no-deal Brexit ugyanis olyan szintű káoszt eredményezne, amely az egész brit gazdaságot a padlóra viheti, de olyan hétköznapi dolgokra is kihatással lehet, mint a gyógyszerimport, krónikus betegek ezrei eshetnének el a létfontosságú napi gyógyszeradagjuktól.
Ezt az opciót szinte mindenki szeretné elkerülni, és ha jövő héten sem sikerül elfogadni a kilépési egyezményt, az még nem jelenti, hogy április 12-én automatikusan jön a no-deal Brexit.
Azt már tudjuk, hogy Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke április 10-re rendkívüli csúcstalálkozót hirdetett meg a tagállamok vezetőinek, ezen még van esély arra, hogy újabb haladékot kapjanak a britek. Ám ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, a brit kormányfőnek (bárki legyen is ő két hét múlva) valami értelmes tervet kell bemutatnia a zsákutcából való kijutáshoz.
Nagyjából ez az értelmes kiút volt a tétje annak a szerdai parlamenti ülésnek is, amelyen a szokásjoggal ellentétben nem a kormányzat által előterjesztett napirendről tárgyaltak a képviselők, hanem maguk terjesztettek elő határozati javaslatokat a holtpont feloldására.
Végül nyolc javaslat került a képviselők elé, és sokak abban reménykedtek, hogy valamelyik opciónak sikerül többséget szereznie, és akkor az lenne a nyerő csapásirány. A javaslatok között volt, amelyik a közös piacon és a vámunióban való maradást indítványozta (ez ugye tárgytalanná tenné az észak-ír kérdést), egy másik a kilépés feladását is javasolta, de volt olyan is, amelyik bármilyen kilépési alku újabb népszavazáson történő szentesítését irányozta volna elő.
A probléma csak az, hogy egyik opció sem szerzett többséget, sőt ahogy aztán pénteken kiderült, mindegyik kevesebb voksot kapott, mint amennyit May kilépési megállapodása harmadszorra begyűjtött.
A képviselők hétfőn futnak egy újabb kört ezekből a véleményjelző szavazásokból (indivative vote – ellentétben az ún. meaningful, vagyis ügydöntő szavazással), remélve, hogy majd másodjára sikerül, de mint az elmúlt hónapokban erről kiadós bizonyítékot kaptunk, egy megismételt szavazás nem biztos, hogy eltérő eredményt hoz.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a képviselők véleményjelző szavazásai nem a kilépési egyezményt jelentő kötelező érvényű szerződésre, hanem az EU és Nagy-Britannia jövőbeli viszonyát kijelölő „politikai nyilatkozatra” vonatkoznak. Pedig a nyilatkozat valójában a kevésbé problematikus dokumentum, amely uniós források szerint pár nap alatt bármikor teljesen átírható. A legtöbb ellenkezést azonban a kilépési egyezmény váltja ki, ennek elfogadása nélkül pedig a politikai nyilatkozat is tárgytalan, hiszen formális kilépés nélkül a jövőbeli viszony kérdése nem tevődik fel. Ez utóbbi szerződés módosításától azonban az unió vezetése vehemensen elzárkózik.
Ha brit kormány mégis valami kézzel foghatóval tud Brüsszelbe menni április 10-én, akkor talán mégis jöhet egy halasztás, de mint EU-s források a héten jelezték: ez nem csak egy pár hónapos alibizés lenne, hanem legalább egy évet tolódna a kilépés dátuma. Brüsszel ugyanis szeretné, ha a brexiten kívül másvalamivel is tudna foglalkozni, ezért nincs kedve két-háromhavonta lejátszani ugyanazt a meccset.
Ez viszont azt is jelentené, hogy az Egyesült Királyságnak meg kell tartania a május végi EP-választásokat, megválasztott képviselőiknek pedig be kell ülniük az Európai Parlamentbe, ami a társadalom kilépéspárti felében bizonyára nem fog túl nagy népszerűségnek örvendeni. És újabb kérdőjelet rak Theresa May cikk elején idézett aranyköpésének végére.
Őfelsége lojális ellenzéke
Egyértelmű megoldások tehát nem látszanak kirajzolódni, a pénteki megismételt kudarc után Theresa May a sorok között felvetette az előrehozott választások lehetőségét, melyre persze csak akkor kerülhetne sor, ha Brüsszel belemenne egy jelentősebb határidő-halasztásba.
Ezt az opciót azonban a konzervatívok jelentős része elutasítja, elmúlt két éves ténykedésük után jogosan tartva a választók haragjától.
A választások kiírása azonban a legnagyobb ellenzéki párt, a Munkáspárt elsődleges megoldási javaslata. Jeremy Corbyn pártvezérnek elég sok időbe belekerült míg saját párttársait sikerült sorba állítania, de a pénteki szavazáson már csupán öt munkáspárti mondott igent May dealjére.
Corbyn minden alkalommal, amikor a parlament leszavazza May egyezményét, lemondásra szólítja fel a miniszterelnököt, és követeli a választások kiírását. A kétpárti váltógazdaságon alapuló brit rendszerben kivételszámba megy, hogy egy kormányfő ne rendelkezzen stabil többséggel, így May rendre ismétlődő kudarcai valóban felvetik a választások szükségességét.
De az is kérdéses, hogy a jelenleginél jelentősen eltérő parlamenti összetételre számíthatunk-e egy új választás után.
Corbyn azt ígéri, egy munkáspárti többség teljesen más kilépést tudna levezényelni. Csakhogy a konzervatívokhoz hasonlóan a Munkáspárt is erősen megosztott a kérdésben. A parlamenti frakció egy jelentős része erősen maradáspárti, ők hosszú ideje támadják Corbynt, amiért nem áll ki a brexit visszacsinálása mellett. Februárban hét képviselő ki is lépett a pártból, ők most új alakulatot gründolnak, és egy második népszavazás kiírása mellett kampányolnak.
Most úgy tűnik, a Munkáspárt nagy része konszenzusra jutott egy olyan kilépési terv körül, mely a vámunióban és a közös piacon tartaná Nagy-Britanniát, illetve a munkavállalói jogokat, a környezetvédelmet és néhány más területet illető uniós szabályozást is érvényben hagyna.
Persze, amikor nem azzal vádolják párttársai és mainstream sajtómunkások, hogy nem mer kiállni az unióban maradás mellett, akkor amiatt fenyegetik lemondással, hogy támogatja a jóváhagyó népszavazás ötletét, vagyis azt, hogy bármilyen kilépési egyezményről második népszavazást kelljen tartani.
Szóval a káosz „Őfelsége lojális ellenzékének” oldalán sem kisebb.
„Fasz tudja”
És ez egyébként jól mutatja, hogy egyszerűen túl sok a különböző irányba mutató elvárás a brexit ügyében, és ez szétfeszít mindent, ami eddig a brit demokrácia koherenciáját adta. A 2016-os népszavazás, melynek elsődleges célja alapvetően az EU-tagság körül, a Konzervatív Párton belül kialakult évtizedes vitának akart egyszer s mindenkorra véget vetni, ezt a végtelenül bonyolult helyzetet egyszerűsítette le egy igen-nem kérdésre.
Elképesztően kis különbséggel (51,9% kontra 48,1%) a brit társadalom egyfajta választ adott. De ha ugyanekkora különbséggel a másik opció nyert volna, a politikai és társadalmi feszültségek valószínűleg hasonló intenzitással feszítették volna szét az országot, épp azért, mert ennyi különböző megfontolást, álláspontot és elvárást egyszerűen már nem lehet integrálni sem egy igen-nem kérdésbe, sem pedig egy alapvetően két nagypárton alapuló bináris politikai rendszerre.
Az előttünk álló pár hétben kiderül: a hosszabb halasztás, az előrehozott választások, a no-deal brexit jön-e vagy tényleg megvalósul Theresa May „rendezett kilépése”.
Hogy melyik, azt ma nincs élő ember, aki meg tudná mondani. Ahogy a napokban egy konzervatív államtitkár nyilatkozta a BBC riporterének: „fasz tudja”.
