A magyarországi tanácsköztársaság megalakulásának 100. évforduóján és az azt követő napokon rövid részleteket közlünk Sinkó Ervin Optimisták című művéből. Sinkó többek közt a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítójaként, majd a tanácsköztársaság „parlamentjének” tagjaként és az ellenforradalmi Kecskemét városparancsnokaként vett részt a forradalmi rendszerekben. A regény a szerző alteregója, Báti József napjain keresztül mutatja be a ’18-as polgári demokratikus kísérlet és a tanácsköztársaság mindennapjait, politikai küzdelmeit és a hatalomból részesülők morális dilemmáit. A hamadik részlet. (Az első részlet itt, a második itt olvasható.)

Kint a város a szokott hajnali álmosságban nyújtózott. Még villa­mosok sem jártak, csak pár tejeskocsi zörgött az úton. A Berlini tér sarkán azonban találkoztak két városi munkással, akik már a forradal­mi kormánytanács első felhívását ragasztották ki.

– Jó reggelt, elvtársak! – kiáltott feléjük Báti. – Mutassák csak, mit ragasztanak!

– Új kormány van – mondta az egyik, egy idősebb ember, s fel se pillantva tovább simította keféjével a frissen felragasztott plakát rán­cait. Aki a csirizes vödörrel mellette állt, az fiatalabb volt, s Vértes is, Báti is egyszerre fordultak feléje. De az közömbösen nézett maga elé.

– Hallják, elvtársak – szólt Vértes –, proletárdiktatúra az más, mint új kormány!

– Olvashatták a hirdetményt, amit kiragasztanak – toldotta meg Báti egy pillantást vetve a „Mindenkihez!” megszólítással kezdődő falra­gaszt. Az idősebb munkás, keféjét leeresztve, kissé csodálkozva nézte a két, kora hajnalban oly beszédes kedvű úriembert.

– Csak azt szeretném tudni – mondta –, mért nem várhatott ez a plakát reggelig. Könnyen lehet, úgy gondolják az urak, hogy a szegény embernek még az éjszakai nyugalom se jár ki.

– Hát nem olvasta? – mutatott Vértes a nagy fekete betűkre.

– Hallja az úr – nevetett a városi munkás –, 1914 óta több plakátot ragasztottam, mint ahány szál hajam van. Hát csak nem gondolja, hogy majd még el is olvasom?

Egyedül maradtak ketten szemben a plakáttal, s Vértes cigarettára gyújtva várta meg, míg Báti elolvassa a felhívást, melyet a forradalmi kormányzótanács első ülésén szövegeztek meg.

MINDENKIHEZ!

Magyarország proletariátusa a mai napon minden hatalmat a kezébe vett… A kapitalista termelési rend összeomlott… Tanácsköztársa­ság… A proletariátus a nagybirtokot, a bányákat, a gyárakat, a ban­kokat, a közlekedési eszközöket köztulajdonnak nyilvánítja. A földre­formot nem földosztással, hanem szociális termelőszövetkezetek alakí­tásával hajtja végre. Az árdrágítókat, az éhség és ruhátlanság hiénáit, a spekulánsokat üldözni fogja, a fosztogatókat s az ellenforradalom banditáit halállal bünteti. Hatalmas proletárhadsereget szervez… Testvéri szövetség Szovjet-Oroszországgal. Anglia, Franciaország, Olaszor­szág és Amerika munkásságának testvéri üdvözlet… Csehország, Románia és Szerbia, valamint Horvátország munkásait és parasztjait fegyveres szövetségre hívja a bojárok, nagybirtokosok és dinasztiák el­len. Ausztria és Németország munkásait felszólítja, szakítsanak végle­gesen Párizzsal és szövetkezzenek Moszkvával, alakítsanak tanácsköz­társaságot és fegyverrel kezükben szálljanak szembe az imperialista rablókkal… Bármi is vár ránk, a szocializmus ügye győzni fog…

– Ugye, Vértes elvtárs – szólt Báti a két munkásra gondolva, mikor továbbmentek a hajnali ködben –, az ember voltaképp nem így képzel­te ezt a forradalmat?

– Túl korán jött. Túl korán és túl olcsón. Szinte kétségbeejtően ko­rán.

Báti riadtan állt meg.

– Nem értem, Vértes elvtárs.

– Kísérjen el a Várba, közben beszélgethetünk.

– Hogy érti azt, hogy túl korán? – kérdezte türelmetlenül Báti.

– Mindnyájan úgy érezzük. Azt hiszem, Kun is. Most a Várban tán beszélhetek majd vele. Túl korán jött, biztosan. De nem lehetett ki­térni. Követeltük a proletárdiktatúrát, s most – Kun nem mondhatta, hogy még nem kell.

– De azt mondhatta volna, hogy a szociáldemokratákkal együtt nem!

– Azt se mondhatta. Csak azt tehette, amit tett: a legrigorózusabb feltételeket szabta, s ők erre azt felelték: belátják, hogy eddig tévedtek, s magukévá teszik a kommunista párt programját és módszereit.

– S Vértes elvtárs most egyszerre hisz nekik, elhiszi, hogy ez igaz, hogy ez őszinte?

– Van köztük néhány, aki eddig csak azért volt ellenünk, mert nem tudta magát rászánni, hogy szakítson a régi párttal. Ne felejtse el, Liebknecht is közvetlenül a háború kitörése után még a hadihiteleket is megszavazta. A pártfegyelem nevében. Ilyenek a magyar pártban ke­vesen, de vannak, s ezek most szívvel-lélekkel a mieink. Mint az, aki­vel tegnap beszéltem. Elmondta őszintén, hogy a párt választmányi ülésén ő ellene volt a velünk való egyesülésnek, a proletárdiktatúra ki­kiáltásának. Nem hiszi, hogy a munkásság a diktatúrát tartani tudja. De mikor a döntés megtörtént a diktatúra mellett, s Garami erre kije­lentette, hogy ő azonnal külföldre utazik, akkor ez a szociáldemokrata azt mondta: azt már nem. Maradt, mert akár a katasztrófának, akár az üdvösségnek megy elébe a magyar proletariátus, vele akar maradni. Mit csináljak én cifra népek közt valamelyik bécsi vagy svájci hotelben egyedül az igazammal, míg idehaza majd, akár tévednek, akár nem, de az eget ostromolják? – mondta, mert nagyon fel volt indulva tegnap. Csodálkozni fog, ha meghallja, hogy ki ez.

– Csak nem… az az aranyfogú? – nevetett Báti.

– De bizony, az Országos Propaganda Bizottság egykori elnöke. Ne­kem imponált – vallotta be Vértes. – Az öreg még az éjszaka elutazott az Alföldre, hogy kezébe vegye a falusi paraszttanácsok megszervezé­sét.

– De miféle munka lesz ez, ha nem hisz a győzelem lehetőségében? – kiáltott fel Báti.

Vértes vállat vont.

– Befejezett tényekkel áll szemben, majdnem úgy, mint mi. Más vá­lasztása nem volt, mint vagy úgy tenni, mint Garami, vagy pedig… S aztán meglátja, feladatnak elég nagy, úgy dolgozni, mintha hin­nénk… mintha hinne a győzelemben. Miatta nem félek. De van egy harmadik fajtája a mi új szövetségeseinknek, s ezek a túlnyomó több­ség, ezek, akik most aláírtak minden feltételt, nem azért, mert hisznek, s nem azért, mert nem hisznek a győzelemben, hanem mert meg voltak ijedve – ezek Garaminál is rosszabbak. Ezek maguk a veszedelem. Az első válságos pillanatban éppúgy el fogják hagyni a mi hajónkat, mint most a szociáldemokráciáét… Nem, mert gazemberek, hanem mert mindig pátosz nélkül, csak pillanatnyi perspektívákban élnek. És saj­nos, ez az első válságos pillanat nem fog sokáig váratni magára…

– Nem értem, Vértes elvtárs – vetette közbe Báti –, hiszen olyan simán ment eddig minden!

– Épp ez az – felelte Vértes. – Simán, a munkásság tömegeinek cse­lekvő részvétele nélkül. Ha Németországban lesz diktatúra, ott a prole­tariátus már tudni fogja, hogy mit nyert vele és mit veszthet. Ne fe­lejtse el, nálunk még egy hónap előtt a pesti munkások a polgári köz­társaság mellett s ellenünk tüntettek. Nálunk még nem voltak meg azok a harcok, melyekben ez az öntudat megtisztulhatott volna. S ma így megyünk bele a proletárdiktatúrába.

Báti elégedetlenül, de elgondolkodva folytatta Vértes mellett az út­ját.

– Vértes elvtárs úgy beszél most – szólalt meg egyszerre, s nem minden felháborodás nélkül –, bocsásson meg, de majdnem úgy be­szél, mint még tegnap a szociáldemokraták, mikor óvták a munkásokat a kommunista kalandtól. Mi nyitott szemmel nem fogunk vesztünkbe rohanni – mondták ők. Vértes elvtárs meg…

– Én meg egész mást mondok – tiltakozott halvány-hűvös mosollyal Vértes. – Mi akartuk a forradalmat, ők nem, s a katasztrófa csak az, hogy majdnem ártatlanok vagyunk a győzelmünkben. Mi történt tulaj­donképpen? A polgári – szociáldemokrata kormány nem bírta teljesí­teni a pokoli étvágyú antant parancsát, de ellenállásra is képtelen volt… megfutamodott. Mi nem követhettük a példáját.

Az utcán megjelentek az első újságkihordók. Az egyik öreg nacio­nalista polgári lap vezércikkben üdvözölte a proletárdiktatúrát mint a magyar nemzet egyetlen méltó feleletét az antant követeléseire. Míg Vértes átfutotta a vezércikket, Báti türelmetlenül várta, hogy újra meg­szólaljon.

– Látja – mutatott Vértes az újságra, mielőtt zsebre gyűrte –, a burzsoázia úgy fogja fel a dolgot, hagyni kellett, hogy megcsinálják a proletárdiktatúrát, mert most a proletárok hajlandók lesznek háborúba menni Magyarországért. Óriási veszedelem, hogy nem belső forrada­lom, nem harc, hanem az antant hozta meg a proletárdiktatúrát. A bur­zsoázia, amint látni fogja, hogy mi csakugyan ellene csinálunk dikta­túrát, egyszerre ki fogja heverni nacionalizmusát, és milliószor jobban gyűlöli majd a magyar proletárt, mint a francia generálist. De mi fogja ilyen gyorsan a proletárt osztályöntudatossá tenni?

– Tehát? – kiáltott fel most már Báti. – Tehát? Egyszerűen szeren­csétlenség, hogy a proletariátus végre átvehette a hatalmat?

– Semmi esetre se egyszerűen, sőt csak bizonyos, korlátolt értelemben szerencsétlenség – válaszolta Vértes olyan nyugalommal, mint aki olyan dologról beszél, amit már sokszor alaposan átgondolt. – Bárhogy is végződik ez a proletárdiktatúra, a magyar munkásság tegnapról mára aktív történelmi faktor lett, Szovjet-Oroszország eddig egyetlen és első szövetségese.

A világforradalom mindennap kirobbanhat, s azután meg, ettől függetlenül, ha nem vettük volna át a hatalmat, ha előle megfu­tamodtunk volna, akkor lenne, csak akkor lenne minden reménytelen. Ez demoralizálta volna a magyar munkásságot is, és anarchiát teremtett volna, melyből nacionalista ellenforradalom kelt volna életre.

Te­hát rendben van, hogy most így van. A mi dolgunk most a leonidászi feladat: minél tovább tartani a világforradalom magyar frontszakaszát.

A budai hegyek mögül vakítva kelt föl a nap, s Vértes és Báti csak most vették észre, hogy a Duna-parti palotákban és szemben a budai váron, mindenütt vörös zászló van kitűzve. S egyszerre, mint a köd a most felkelt tavaszi nap elől, minden mérlegelés, meggondolás, fontol­gató aggodalom, az egész hosszú beszélgetés semmibe foszlott. Szélesen és vidáman csillogott most a Duna vize alattuk, s Báti szeretett volna felnyúlni, fel a magasba, végigsimítani tenyerével a meleg vörös színével új világot köszöntő zászlón.

– Szép, de csodaszép ez a vörös Budapest! – kiáltott fel, s beleka­rolt Vértesbe. – Hogy is lehet valaki ilyen pesszimista! – És megpas­kolta a másik kezével a Lánchíd oroszlánját.

– Kísérjen még át a hídon! – szólt Vértes, s amint elindultak, nyo­matékosan figyelmeztette Bátit: – Nem szeretném, ha félreértett volna. Ha pesszimista volnék – folytatta –, most is a könyveim közt ülnék, valamelyik német egyetemi városkában. De nem vagyok pesszimista. Én hiszem, hogy a polgári termelési rend a társadalmi termelésnek utolsó antagonisztikus alakulata, hiszem, hogy a polgári termelési viszonyok már megteremtették azokat a materiális feltételeket, melyek ezt az antagonizmust megszüntetik. Nem vagyok pesszimista, mert én hiszem, hogy ezzel a polgári társadalmi renddel az emberi társadalomnak a történelem előtti korszaka zárul le, és hiszem, hogy az igazi, az emberiség emberi történelme majd csak kezdődik. S ha ez a magyar proletárdiktatúra csak egy perccel is sietteti az időt, ha ezzel csak egy perccel is előbb érkezik az emberiség a kényszerű antagonizmus határai közül a szabadság birodalmába… keveset mondtam az előbb, mikor leonidászi feladatról beszéltem! Én csak azt akartam mondani, hogy a konkrét munka mellett, mely most ránk vár, nem szabad elfeledkez­nünk a feladatokról, hogy szóban és írásban ezt a mi hitünket, ezt az öntudatot belevigyük a szociáldemokrata befolyás alatt messianisztikus méltóságát könnyen felejtő magyar proletárba.

Mindnek olyanná kellene lenni, mint a nagyszerű lelkes csepeliek meg mint a mátyásföldi elvtár­sak, s akkor…

– Úgy lesz, úgy lesz! – ujjongott föl elragadtatva Báti. – A szociál­demokraták ellen pedig, az ellen a harmadik fajta ellen azonnal, alul­ról meg kell kezdeni a munkát…

(…)

Budapest most már ébren volt. Nem kurjongatva, nem mámorosan ébredt, s ez volt a gyönyörű. Budapest első vörös napja is már csak egy akart lenni az új, mindig vörös hétköznapok közül. A külvárosok felé száguldó, fegyverekkel megrakott teherautókon komoly, nyugodt munkásemberek álltak, s csak ha szembe is másik ilyen megrakott jár­mű robogott, emelték meg sapkájukat az autón állók, s egymásra is­merő örömmel köszöntötték egymást, a kiáltással: Éljen a proletár­diktatúra! Éljen! Éljen! Az éjszaka még csak nagyobbrészt pusztán szenzációéhes, legkülönbözőbb rétegekből összeverődő nézőközönség adta meg az utca jellegét, reggelre azonban, íme, már megjelent vörös Budapest felelős gazdája, Budapest szervezett munkássága, komolyság­gal, fegyelemmel: nem a forradalom nézői, hanem a forradalom hor­dozói. Sehol rekedt üvöltözés, s még üdvlövések se, mint októberben, az autókon egyetlen ittas ember se – akik azzal a hatalommal, amit ezek a fegyverrel megrakott autók jelentettek, így tudnak keresztülha­ladni ezen a gazdag, tegnap még uraik birtokát alkotó városon, azok nem fellázadt rabszolgák, hanem tudatukban mindig is urak, egyedül igazi urak voltak.

Most birtokba vették, amit mindig is magukénak tudtak, s olyan nyugodtan, egyszerűen, zajtalanul rendezkednek s intéz­kednek, mint ahogy hozzászoktak az együtt munkálkodáshoz üzemeik­ben.

A gyalogjárókon is megjelentek fegyveres őrségek. Csupa munkás, vállukon fegyver. Senki se parancsolt nekik, senkitől se kellett félniük, s mégis rendben, hallgatagon mentek a hatalmas paloták aljában, me­lyekben felhalmozva feküdt mindaz, ami nekik hiányzott: ruha, eleség, kényelem.

---