Hogy teljes kört írt-e le kereken harminc év alatt a harmadik magyar köztársaság sok más demokratikus intézménye mellett a média helyzete is, azt egy újabb, évtizedekkel későbbi mérföldkőnél állapíthatják meg – esetleg – a szakavatott társadalomtudósok. A két különböző politikai rendszer médialátképe között párhuzamot vonni valószínűleg az alma és a körte összehasonlítása lenne.

Ami viszont egyértelműbben és világosabban látszik, az az, hogy a kereken három évtizeddel ezelőtt, 1989. március 15-én megfogalmazott célok és ideák a média (és persze a közélet legtöbb) területén ma sok szempontból messze vannak a valóságtól, sőt a valóság inkább az akkori, kifogásolt és elutasított állapotokhoz áll közelebb.

Déjà vu

A március 15-ei ünnepségeknek a kanonikus 1848-as hagyományban gyökerező formaságai miatt nyilván nem meglepő, ha a nemzeti ünnep kapcsán harminc éven át kísértetiesen hasonló toposzok, motívumok jelennek meg, noha az aktuális politikai helyzet merőben különbözik. Így történelmileg nincs abban semmi különös, hogy például a sajtószabadság fő téma egy nemzeti ünnep előtt úgy 1989-ben, a Kádár-korszak véghajrájában frissen nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánított alkalmon, mint 2019-ben.

Ha viszont arra gondolunk, hogy a rendszerváltás idején demokratikus szándék és törekvés célozta, hogy harminc évvel később már valamelyest másféle kontextusban jelenjen meg a nemzeti ünnepen a szabad média – neadjisten ne kelljen külön követelni azt -, akkor annál nyugtalanítóbb, hogy lényegi különbségekkel bár, de sok tekintetben rendkívül hasonló tartalommal bíró jelenetek játszódtak le a közelmúltban Budapest utcáin, mint azon a bizonyos, több mint százezres tömeget megmozgató, legendás március 15-én.

Ahhoz, hogy a rendszerváltás folyamatának ezt a meddőségét érezzük, Tamás Gáspár Miklós 2016-os, a Népszabadság bezárásának napján szervezett tüntetésen, a Kossuth téren elhangzott mondatait érdemes ide citálni, amelyeknek ugyan nincs sok közük március 15-éhez, mégis minden bennük van, amit a médiaszabadság harmincéves harcáról tudni érdemes:

„28 éve járok tüntetni erre a térre. Nem mentünk olyan nagyon sokra. Itt az ideje annak, hogy a sajtó- és szólásszabadságért, demokráciáért zajló évtizedes küzdelem eredményt hozzon.”

A hatalom elleni tüntetésekről az ember ma önkéntelenül is a legfrissebb benyomásai alapján, a decemberi-januári, rabszolgatörvény-ellenesnek induló, majd mindenféle párhuzamos vágányokon továbbhaladó és szétszéledő tiltakozások mentén rakja össze magában az aktuális képet. Ennek az írásnak nem célja, hogy megmérje az elmúlt hónapok demonstrációinak erejét, rendszerellenességét, hasonlóságát a 89’-90’-es rendszerváltó ellenzéki mozgolódásokhoz (már csak azért sem, mert e sorok szerzője akkoriban még gondolatban sem létezett).

Mindössze néhány kiragadható momentum az, ami elgondolkodtató az évfordulón: ahogyan annak idején a Szabadság téren, az MTV székháza lépcsőjén a fiatalok, ahol boldog-boldogtalan ellenzéki közösen tüntetett, „Szabad Magyar televíziót!” feliratú táblákkal jelezték az intézmény jelképes elfoglalását, 2018-2019-ben füstgyertyákkal, transzparensekkel követeli lényegében ugyanezt a Kunigunda útján, egy egyébként szintén igen sokszínű ellenzéki tömeg.

1989. március 15-én Csengey Dénes, a népi ellenzék egyik ikonikus alakja azóta agyonidézett  beszédében azt kérte számon a kormányon, hogy a televízió intézménye az egész nemzeté, nem pedig az államhatalomé, amely felelős azért, hogy az embereket egyoldalúan tájékoztatják az eseményekről:

„Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!”

Olyan beszéd, amelyet Csengeyéhez hasonlóan a mai ellenzék bekeretezve a falra tudna akasztani, nemigen hangzott el a mögöttünk hagyott télen (pedig beszédekből aztán nem volt hiány), mondanivalója azonban – miután végigkísértette az elmúlt harminc évet – még mindig szomorú mementója a rendszerváltás sikertelenségének. Ma is itt visszhangzik, amikor a köztévé intézményéhez, fogalmához a tendenciózusság, a kézi vezérlés, a hírhamisítás és a propaganda fogalmai társulnak.

Mai nézőpontból szintén fontos részlete a harminc évvel ezelőtti tömegtüntetésnek, hogy pártutasításra a tüntetőknek még a delegációja sem tehette be a lábát a tévészékházba. Ebbe a szituációba 2019 márciusában sem nehéz beleélnünk magunkat, amikor kint rendőrsorfal áll, üvegek repkednek, bent pedig ellenzéki képviselők csúszva-mászva, hetekig tartó szkanderezéssel próbálják beolvastatni az ellenzéki követeléseket..

Ahogyan az sem ismeretlen már az 1990 után születettek számára sem, hogy történjék bármi, a hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió, továbbra is hiányosan és torzítva számol be a tüntetésekről: 1989-ben még a májusi tévéadásokban is azt szerette volna a „többség”, ha az állampárt megőrizné vezető szerepét. Ma sincs ez különösebben másként.

Végül pedig általánosságban figyelemre méltó párhuzam, ahogyan a médiaszabadság mint szimbolikus téma következetesen ott marad évtizedeken át a tüntető tömegek zászlaján: még akkor is ha 1989-ben csak egy volt a Cserhalmi György által felolvasott 12 pont közül; a helyszín, az, ahogyan a tömeg a Szabadság téren tiltakozott, önmagában jelzésértékű volt. Ma, 2019 -ben is ikonikus terep „a tévészékház”, amikor a közmédiát már viszonylag kevesen fogyasztják, amikor a köztévének már egészen más a jelentősége, mint annak idején, amikor nem lehetett más nézni, hallgatni.

Honnan hová?

Ezek a pillanatképek, amelyekben látványos párhuzamokat vélünk felfedezni, ráadásul egy egészen más irányú történelmi folyamatba illeszkednek: a tévé szabadságának korlátozása, a hatalom fafejűsége, a tüntetések mondanivalója és körítése annak idején a kevésbé szabadból a szabadabb környezet felé mutató átmenet részei voltak, míg ma inkább – rossz kimondani is – egy leszállóágszerű  folyamat elemei.

1989 márciusára ugyanis már bőven akadt ok az optimizmusra: a kádári sajtóirányítás eróziója, valamint a szamizdat lapok és könyvek szerzői és terjesztői elleni szigor csökkenése azt eredményezte, hogy megnőtt a harmadik, azaz a papíron még mindig tiltott nyilvánosság tere és jelentősége. (A kalózpublikációk kiadása 1983 után már nem minősült bűncselekménynek, „csupán” szabálysértésnek, ám arra 1989 júniusáig várni kellett, hogy a lapengedélyeztetési eljárást egyszerű bejelentési kötelezettség váltsa fel.)

A sajtó látványos pluralizálódása abban mutatkozott meg leginkább, hogy szédületes mértékben bővülni kezdett a lapkínálat. 1988-ban az új címek száma elérte az ötszázat, az új értelmiségi-kritikai lapok mellett pedig marginalizált csoportok – környezetvédők, feministák, anarchisták is saját periodikákat adtak ki.

Másrészt természetesen bőven „volt hová fejlődni”, hiszen a nyomtatott sajtóval szemben  az audiovizuális média makacsul „tartotta magát”. Hiába szabadultak ki az újságok nagyrészt a nyolcvanas években a politika fogságából, a tévé és rádió átalakulása azonban késett.

Erre jó példa, hogy a televízióban a közvélemény-kutatások mindaddig biztos és fölényes győzelmet ígértek a kormányzó pártnak a szabad választásokon, ameddig a médiamonopólium ténylegesen fennállt. A változás lassú volt ugyan, de az iránya érzékelhető volt például abban, hogy Nagy Imre újratemetését 1989 nyarán már közvetítette a televízió.

Ma azonban, amikor a médiapluralizmusnak csak a látszata van meg, ráadásul a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány létrejötte óta az is egyre kevésbé; amikor a magyar sajtó a Freedom House szerint csak „részben szabad”; amikor a közmédia szerkezeti átalakításával tudatosan meghekkelik az uniós szabályozást; amikor egyik napról a másikra bezárják a legnagyobb példányszámú napilapokat, és amikor a forráselosztások révén a rendszer az etikátlan újságírást díjazza, olybá tűnik:

inkább lejtmenetnél tart az a hullámvasút, amelyre felszálltunk három évtizeddel ezelőtt.

Talán azt is ki lehet jelenteni, hogy bizony nem vigyáztunk arra a televízióra (tágabban értelmezve a médiára), amit Csengey és az ellenzék annak idején szimbolikusan birtokba vett. Mert pillanatnyilag csak reméljük, hogy újabb harminc év múlva, 2049. március 15-én nem ugyanazt kell majd követelni, mint 1989-ben.