8 éves voltam, amikor először maszturbált rám egy férfi a villamoson. Azóta 20 év telt el, de van, ami nem változik: a férfiak töretlenül ciccegnek, füttyögnek, hozzám szólnak, megfognak, maszturbálnak rám az utcán, villamoson, metrón és egyéb nyilvános helyeken, ha úgy tartja kedvük.

Tavaly decemberben a 4-6-oson egy csapat férfi közül az egyik a farkát markolászva „mindjárt megyek, csak még leszopatom ezt a ribancot” felkiáltással ugrott mellém, bennem pedig valami eltört, a sok éves visszafojtott indulat pedig fel.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy hányszor történik meg velem egy héten, hónapban, évben ugyanaz, hogy idegen férfiak az akaratom ellenére lépnek velem valamilyen interakcióba.

Januártól elkezdtem vezetni egy zaklatási naplót, amiben feljegyeztem, mi történik velem, ha kilépek az utcára.

Ez a napló alapvetően nem a nyilvánosságnak készült: nem azzal a szándékkal kezdtem el vezetni, hogy később majd megmutatom, hanem egyszerűen kíváncsiságból és a feszültséglevezetés egy formájaként. Nem egy tudományos kutatás, a feljegyzések személyesek. Azért mutatom meg mégis, mert abban bízom, hogy egy általános jelenséget, a nők elleni mindennapos erőszakot teszi láthatóvá.

Szükséges hozzá pár magyarázat: három dolgot vezettem a naplóban: piros X-szel jelöltem, ha kimentem az utcára és aznap zaklattak, majd lejegyeztem a történéseket és az elhangzottakat. XX-el jelöltem, ha kimentem az utcára, de túlnyomó részben férfi ismerősök társaságában voltam, fekete körrel pedig azt, amikor egyáltalán nem mentem ki az utcára, tehát nem volt lehetőség utcai zaklatásra. Ugyan januárban még X-szel jelöltem azt is, ha valaki Facebookon zaklatott, de ennek a vezetését februárra már jórészt feladtam. A zaklatások Budapest legkülönbözőbb helyszínein történtek. Pár személyesebb megjegyzést vagy helyszínmegjelölést utólag kisatíroztam.

Ebben a két hónapban 48 napon merészkedtem ki otthonról, hogy olyan korszakalkotó tetteket vigyek véghez, mint a tömegközlekedés, bevásárlás vagy a munkahelyemre való eljutás. Ezalatt az idő alatt 18-szor zaklattak valamilyen formában az utcán vagy más nyilvános térben, ebből kétszer hozzám értek, megfogtak. Szerencsére maszturbálni senkit nem láttam – hideg hónapokat éltünk. (Azt már csak mellékesen, hogy 5 idegen férfi jelölt be Facebookon ismerősnek, nem bármilyen megkereséssel, hanem ismerkedési szándékkal.)

Akik hozzám szóltak, legtöbbször nem erőltették meg magukat: a testemet méregető rámköszönéstől kezdve a „de szép vagy”-ig jutottak, néha cifrázva füttyögéssel, ciccegéssel, csókdobálásokkal. Félreértés ne essék, nem egy kreatív költészeti versenyre vágyom, a csendkirályt sírom vissza. Mivel nem törekedtem az olvasható írásra, kiemelnék pár érthetetlen vagy különösen gusztustalan félmondatot, mint például a „menj és ujjazd meg a pinádat” vagy egy meglepő felkérdezést, amikor azzal ordítottak rám, hogy biztos azt hiszem, hogy szép vagyok. Mindezek mellett a 48 nap során a villamoson állva valaki hátulról megragadta a két vállamat, egy másik férfi pedig egy szórakozóhely lépcsőjén állva megfogta (!) a bokámat. Miért értek hozzám?

Ez a napló két hónap utcai zaklatás lenyomata. Nem dicséreté, nem bóké: zaklatásé, ami a nők elleni szexuális erőszak egyik formája.

Az utcai zaklatásnak nincs nemzetközi definíciója, a  Stop Street Harassment (a témával foglalkozó nemzetközi civil szervezet) úgy foglalja össze, mint olyan nyilvános helyen történő nemkívánatos megjegyzések, gesztusok és cselekedetek, amik az egyén beleegyezése nélkül történnek, és a tényleges vagy észlelt nemük miatt irányulnak rájuk. A szervezet szerint az utcai zaklatás magában foglalja a nemkívánatos fütyülést, bámulást, a szexista, homofób és transzfób megjegyzéseket, de ide tartoznak az „add meg a számod – merre mész” és hasonló ékességek, a szexuális tartalmú megjegyzések és követelések, a követés, fogdosás, nyilvános maszturbálás és a nemi erőszak is.

A felsoroltak között nyilván más-más a súlyossági fok, de az ártalmatlanabbnak tűnő megjegyzések – a női lét elidegeníthetetlen élményei, hogy beszólnak neked az utcán – is könnyen átfordulhatnak valós veszélybe.

Erre szokott jönni sokszor válaszul a szándék és reakció teljes félreértelmezése, miszerint ez csak dicséret, meg bók, sőt, örülni is kéne annak, hogy az emberekből kivált valamilyen véleményt a tested és nem átallják azt az arcodba tolni, jobb esetben szavakkal. A trükk az, hogy ez igazából nem nekem szól, hanem rólam szól: a nőről mint tárgyról és eszközről, amit meg lehet nézni, meg fogdosni, pedig nem a piacon vagy, az istenért.

Ez nem dicséret, hanem ítélet a társadalomban nekem gondolt helyről, hogy felettem állsz és nem mellettem.

Az utcai zaklatás, mint a legtöbb szexuális erőszak, a hatalomról és a kontrollról szól, a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségről. Ezért is nehéz elképzelni a fordítottját, hogy nők ciccegnek, fogdosnak, maszturbálnak a buszon.

Szóval ez a helyzet, a férfiak zaklatnak az utcán, a nők pedig kénytelenek különböző megküzdési és túlélési stratégiákat kialakítani. Figyelj a környezetedre, légy résen, kerüld a szemkontaktust, ne figyelj rá, ülj arrébb, menj át az út másik oldalára, ne menj egyedül és ne menj este, ne dugd be a fülhallgatót, telefon legyen a zsebedben, a kezed a zsebedben. Megtanulod, hogy sebezhető vagy. (Többek között ezek derülnek ki a Stop Street Harassment kérdőívéből is, bővebben a könyv 6. fejezetében). Tudjuk, mert anyáink meg nagyanyáink figyelmeztettek – és nem lehet hibáztatni őket érte – vagy tudjuk, mert megtapasztaltuk a félelmet.

Veled is volt már olyan, hogy egy bizonyos helyen tudtad, hogy megjegyzéseket tesznek majd rád, ezért útvonalat változtattál? Hogy akár a napi rutinodon is változtattál valamilyen rossz tapasztalat miatt? Hogy inkább taxit hívtál? Már ha vagy olyan szerencsés, hogy megengedheted magadnak, ugye. Az utcai zaklatás következményeihez tartozik a közterekhez való egyenlőtlen hozzáférés, ami például érvényesül minden alkalommal, amikor útvonalat változtatsz, és aminek ugyanúgy lehetnek gazdasági hatásai is az életedre. Mindemellett pedig traumatizál: nyilván nem felejted el könnyen, hogy valaki előtted maszturbált rád, és tudni is fogod, hogy innentől ez benne van a pakliban.

Közben megoldások nehezen születnek, tűzoltások inkább: Franciaországban nemrég büntetendővé tették a szexista beszólásokat, Amerikában Hollaback! néven mozgalmat indítottak az utcai zaklatások ellen. A Hollaback utcai zaklatásokról szóló népszerű videóját közben újraalkották, csak ezúttal az utcát járó lány vissza is szól. Itthon pedig elindult az igazán hiánypótló Hazakísérő Telefon Alapítvány, akiket fel lehet hívni, ha félnénk egyedül hazafelé.

Nekünk nőknek meg kell tanulnunk generációról generációra, hogy ez így nem normális, meg kell változtatni az egymásnak átadott tippeket és trükköket, nem alkalmazkodni, hanem megtanulni védekezni és ellenállni: hogy egységben és többségben az erő.  Ez ugyanúgy egy harc, amit meg kell nyerni: harc a tereinkért, a biztonságunkért, harc a lelki békénkért, amikor csak be akarunk menni a munkahelyünkre anélkül, hogy bárki hozzánk szólna útközben, ahol legalább 80 százalékát megkereshetjük a férfiak fizetésének.

Mert ez a mi városunk és a mi villamosunk is.