Egy lassan 4 éves kislány apjaként borzalmas érzés volt végigolvasni a szekszárdi gyerekgyilkosságról szóló cikkeket, végignézni az arról beszámoló videókat. A különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem írja le azt, ahogyan az 5 éves kislányt unokabátyja megölte.
Könnyű lenne halálbüntetést kiáltani, cigányozni, vagy azt mondani egyszerűen egy gyilkosról van szó, nincs ezzel dolgunk.
Csakhogy a körülmények azt mutatják, itt az elhagyott magyar vidék problémái, a politika által 30 éve leszart magyar vidék problémái vezettek többek között a gyilkossághoz. Azért többek között, mert egy dolgot nem szabad tenni, a gyilkost felmenteni.
De a körülményekről egybehangzóan számolnak be a tudósítások. Itt egy pszichiátriai beteg, dizájnerdrogoktól függő, börtönviselt elkövető, aki egy házban, más tudósítások szerint egy közös udvarú ingatlanban lakott az áldozat családjával is.
Tizenöten három szobán.
A férfit pedig már 2017-ben részlegesen cselekvőképtelenek nyilvánították.
Ez után a leírás után is elintézhetnénk az ügyet azzal, hogy egy elmebeteg tette és nincs ezzel dolgunk. Csakhogy az a helyzet, amiben ez a gyilkosság született, megteremtődött, és a körülmények több szempontból is bemutatják azt a problémahalmazt, ami a vidék Magyarországát jellemzi, mármint azt a részét, amelyről a magyar állam, és a politikai közösség majd’ három évtizede lemondott.
Mert nem ez a gyilkos az egyetlen ember az országban, aki rá van csavarodva a dizájnerdogokra. Konkrét falvak, városok, járások, és megyék vannak fertőzve ezektől a szerektől, miközben a mindenkori magyar kormánynak nincs erre semmilyen megoldási javaslata.
Még annyi sem, mint amennyit szokott, hogy majd a rendőrség megoldja, mert ők is feltett kézzel állnak a jelenség előtt. Prevencióról, felvilágosításról, egészségügyi ellátásról, de akár csak megoldási javaslatról úgy sem esik egy szó sem, hogy évek óta mindenki tudja, ez egy súlyos probléma.
De ott van még a lakhatás kérdése, amelyben a kormány sokat tesz azért, hogy a felső középosztálybeli családok jól járjanak, de a legroszabb állapotban lévő házakban lakó, legrászorultabb családok semmilyen támogatást nem kapnak. Pedig esetünkben a hírek szerint a családon belüli konfliktus vezethetett a gyilkossághoz, de legalábbis az összezárt együttlakás biztos nem segített abban, hogy elkerüljük ezt a gyilkosságot.
Arról pedig persze ne is álmodjunk, hogy egy mentális problémákkal küzdő mélyszegénységben élő ember problémáihoz segítséget kapjon. Vagy, hogy olyan szociális munka jusson egy ilyen családnak, amely segít rendezni a konfliktusainkat, az életüket, és jelzi mondjuk más hatóságoknak, ha problémát, veszélyhelyzetet észlel.
A helyzet pedig az, hogy még ha oly brutális ez a tragédia, és még ha maga az eset szörnyűségében is egyedi, nem tudjuk azt mondani, hogy magában álló a történet. Említhetjük az Inárcson leszúrt szociális munkást, vagy számtalan más olyan esetet, amelynek megtörténtében a lecsúszás, a szegénység által teremtett körülmények közrejátszottak.
És nem: ezek megelőzésére, vagy legalább egy részük megelőzésére, még csak nem is idealista álmok kellenek a szegénység teljes megszüntetéséről, hanem működő ellátórendszer, támogatás, szándék a szegénység és káros következményeinek megszüntetésére, vagyis egyszerűen az, hogy megértsük, ezeket az embereket is be kell vonni a politikai közösségbe, közösséget kell vállalnunk velük, mert ahogy egyre rosszabb lesz a helyzetük, az egész ország egyre rosszabb hellyé válik.
Azt kell hogy megértsük, hogy jelenleg ezzel a szegénységgel és ezzel a lecsúszással, ami öröklődik, amit a devizahitel válság, egy betegség, vagy a munkahely elvesztése okoz, semmit se tud kezdeni jelenlegi állapotában a magyar ellátórendszer, a magyar állam.
És még egyszer itt is szögezzük le, nem arról van szó, hogy a gyilkos nem felel tetteiért, és nem is arról, hogy a magyar állam zúzta be egy 5 éves gyerek fejét, de arról igen, hogy mindannyiunk közös érdeke a tragédiák megelőzése, és valójában tehetnénk is ellenük közösen.
Itt lenne az idő
