Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Igazi politikai valóságshow a szlovákiai elnökválasztás

Államfő. Az ország első embere. Közép-Európában ennek a szónak furcsa íze van, hiszen a mi köztársasági elnökeink korlátozott jogköreiknek köszönhetően gyakran tűnnek aranyozott fogaskeréknek egy hétzenés digitális kvarcórában. Pláne, ha – horribile dictu – pártcsinovnyikok maradnak azután is, hogy beköltöztek az elnöki palotába. Ellenben ha közvetlenül választják őket, nagyon fontos aktorai lehetnek a politikai életnek, és az elnökválasztás is egészen komoly politikai és társadalmi tétet kap – azt jelzi ugyanis, milyen úton jár az ország. S ez a közelgő, március 16-ai szlovákiai elnökválasztás tétje is.

Miért fontos az államfő?

Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan fontos az államfői poszt Szlovákiában, egészen 1993-ig, Szlovákia megalakulásáig, a rendszerváltás utáni turbulens évekig kell visszamennünk. Ekkor lett államfő – ekkor még nem közvetlenül megválasztva – Michal Kováč, az ország elnöke. A szerep, amelynek betöltésére Vladimír Mečiar kormányfő, a hatalom valódi birtokosa mellett hivatott volt, csupán formális volt, asszisztálnia kellett volna Mečiar minden döntéséhez. A korábban fontos posztokat betöltő, de alapvetően konfliktuskerülő és érzékeny Kováč, aki mindaddig lojális volt a mindenható kormányfőhöz, hirtelen úgy döntött, azzal, hogy felkerült a társadalmi hierarchia legfelső helyére, önállósodhat, és saját politikát csinálhat. Úgy gondolta, ez most már jár neki.

Csakhogy nagyon rosszul gondolta, hiszen Mečiar, aki akkoriban már az első nagy szlovákiai hatalmi-politikai-korrupciós gépezet kiépítésén dolgozott, ezt nem engedte, nem engedhette meg neki. Kováč így megszerezte magának a legkomolyabb ellenséget, akit csak szerezhetett akkoriban. Becsületére váljon, hogy felvette a kesztyűt, és sokszor kellemetlen tüske volt az agresszív és autoriter Mečiar talpában. Mečiar pedig minden erejével azon volt, hogy lemondassa egykori emberét, aki rájött, hogy az államfői poszt nem azt jelenti, hogy a kormányzat marionett-bábújaként kell dolgoznia.

Vladimir Mečiar . Fotó: Twitter.com/korkep.sk

Ennek a harcnak köszönhető Szlovákia egyik legkomolyabb botránya: 1995 augusztusának utolsó napján a Mečiar egyik bizalmi embere, Ivan Lexa által kézivezérelt SIS elrabolta ifjabb Michal Kováčot, az elnök egyik fiát, erőszakkal leitatta és Ausztriába hurcolta. A szövevényes ügy hátterében az állt, hogy Mečiar így akarta lejáratni Kováčot, nyomást gyakorolni rá, és eltakarítani az útból.

Végül azonban a fegyver visszafelé sült el, és az elrablási történet, melyet később egy politikai gyilkosság is tetézett, karrierje végéig meghatározta Mečiar megítélését a társadalomban – ahelyett, hogy a szlovák államiság atyjaként emlékeznének rá, véreskezű, erőszakos diktátorként maradt meg a társadalom kollektív emlékezetében. S fő célját sem sikerült elérnie: Michal Kováč 1998-ig köztársasági elnök maradt, és bár visszavonult a nagypolitikából, 2016-ban bekövetkezett halálakor szinte az egész társadalom jó elnökként emlékezett az egykor gyengének tartott politikusra. Mečiar 1999-ben, az első közvetett elnökválasztáson, valamint 2004-ben is próbálkozott államfőjelöltként: mindkétszer bejutott a második körbe, ám mindkétszer elbukott.

Sztori nélkül nincs kampány

Az elnökválasztás Szlovákiában tulajdonképpen egy politikai valóságshow, sajátos atmoszférája van, különösen a 2009-es választás óta. A Facebook-éra hajnalán, mikor a választási kampányok egyes elemeit alapjaiban kellett újragondolni, a jelöltek rájöttek, hogy az ilyen egy emberre épülő kampányokat narratívabb elemekkel kell bővíteni. A felpörgött politikai élet tulajdonképpen állandó kampányolásra késztette a politikai aktorokkat, és azzal járt, hogy egy jól lebonyolított kampány komoly politikai tőkét tudott jelenteni az egyes jelölteknek.

Ezt tapasztalhattuk Iveta Radičovánál is, aki 2009-ben kikapott ugyan Ivan Gašparovič regnáló államfőtől, ám az ismertség, és a felépített politikai imidzs megmaradt, és részben ennek köszönhetően lett kormányfő 2010-ben. A 2014-es választás pedig már kizárólag a narratív kampányról szólt: rengeteg független jelölt, fura figura és politikai tőkekovács indult el azt remélve, hogy valamit profitálhat abból, hogy róla szólnak a hírek. Ez volt a célja például a Magyar Közösség Pártjának is, amely polgári jelöltként elindította az első magyar államfőjelöltet, Bárdos Gyulát, akinek bár semmi esélye sem volt a győzelemre, 5,1 százalékot azért összeszedett, és megforgatta kicsit a „magyar ügyeket” az egyébként ez iránt nem igazán érdeklődő szlovák sajtóban.

Iveta Radičová. Fotó: Pavol Frešo (Wikimedia Commons)

Elnökjelölt volt Radoslav Procházka is, az a kereszténydemokrata politikus, aki jó kampánya után, a harmadik hellyel a zsebében gyorsan pártot gründölt magának, és rövid időn belül a jobboldali ellenzék megmentőjeként tekintettek rá – hogy aztán az egészet lerombolja meglehetősen kétszínű politizálásával és füllentéseivel. Robert Fico akkori kormányfő, az akkoriban egyeduralkodó párt, a Smer elnöke saját hatalmát akarta bebetonozni. Ám óriásit bukott: az államfői posztot ugyanis az az Andrej Kiska szerezte meg, akinek semmi köze sem volt a csúcspolitikához, ám független jelöltként neki volt a legjobb sztorija (jótékonykodó milliomos, aki pályája elején az Egyesült Államokban takarított benzinkutakon). Miután bekerült a második körbe, a választási valóságshow csúcsra járt, és politikai szempontból is nagy súlya lett: Kiska hirtelenjében a „jó” képviselője lett a „gonosz” Ficóval szemben, győzelmét pedig az ellenzék Fico végének kezdeteként értelmezte.

Andrej Kiska. Fotó: Andrej Klizan (Flicker.com)

A „jó” államfő

Kiska öt évét nem könnyű értékelni, hiszen nagyon sokáig tulajdonképpen nem tett le semmi extrát az asztalra. Jó elnökként tekintett rá a társadalom nagy része, ő pedig igyekezett megfelelni ennek, ám kockázatot nem nagyon vállalt, tapasztalatlan politikusként pedig nem igazán igyekezett elmerülni a különösen intrikus szlovák belpolitika sűrűjében. Olykor azért keresztbe tett Robert Ficónak, aki továbbra is kormányfőként vezette az országot – konfliktusuk állandó, ám alacsony intenzitású maradt.

Egészen 2018-ig, mikor egy bérgyilkos végzett Ján Kuciak oknyomozó újságíróval és menyasszonyával, Martina Kušnírovával. Kuciak a Smer korrupciós gépezete környékén tapogatózott, és utolsó, már a halála után megjelent cikke is arról szólt, hogyan talált magának utat az olasz maffia a legfelsőbb kormánykörökig.

A gyilkosság fenekestül felforgatta a szlovákiai politikai életet, egymást érték a kormányellenes utcai tüntetések, és Kiskának élesben kellett teljesítenie – ő pedig a kormány helyett a „tisztességes Szlovákiát” követelő tüntetők oldalára állt, vállalva a harcot a hatalmát tombolva féltő Fico ellen.

Nem sokkal később pedig bejelentette: nem indul el újra az elnöki posztért. Így jutunk el a politikai valóságshow újabb, minden eddiginél izgalmasabb epizódjához, a 2019-es elnökválasztáshoz.

A Kuciak-gyilkosság hátteréről és utóéletéről itt olvashatod el cikkeinket.

„Ki vagy gyúrva teljesen”

A szlovák mainstream sajtó, mely döntő többségében erősen kormánykritikus, az elejétől fogva úgy tálalja a választásokat, hogy itt most az ország karaktere forog kockán. A választáson való indulásukat összesen huszonegyen jelentették be, közülük három ember jelölését nem hagyta jóvá a házelnök, hárman pedig még azelőtt visszavonták indulásukat, mintsem reálisan elnökjelöltekké válhattak volna. Összesen 15 olyan jelölt volt, aki teljesítette a törvényes kritériumokat: összegyűjtöttek 15 ezer állampolgári, vagy 15 parlamenti képviselői aláírást. Közülük a legérdekesebb jelölteket vesszük górcső alá.

A Nagy Elnökjelölti Valóságshowban, avagy a szlovákiai Trónok harcában három frakció csap össze egymással.

Az első frakció a kormánypártiaké, a második a tisztességesebb Szlovákiát követelő ellenzékieké, a harmadik pedig a rendszerellenes  jelölteké. Ez a háromosztatúság határozza meg a kampányt, a szlovák sajtó cikkeit, gyakorlatilag mindent, ami a választások körül történik.

A kormánypártoknak, a Smernek, a Szlovák Nemzeti Pártnak és a Hídnak nem volt egyszerű dolga a jelöltállításkor – a nemzetiek végül le is mondtak erről a lehetőségről, a Híd jelöltjéhez pedig később még visszatérünk.

A legerősebb kormánypárt, a Smer a 2018-as politikai turbulenciák során elvesztette fejét, Robert Ficót, akinek le kellett mondania a kormányfői posztról, és elvesztette hatalmának nagy részét. S itt ütközött ki, hogy a nagyrészt Ficóra alapozó párt komoly káderhiányban szenved: hónapokig képtelen volt vállalható elnökjelöltet állítani. Végül azonban sikerült meggyőzniük egy politikust, aki hajlandó volt felvállalni a megtépázott hírnevű, de még mindig erős Smer támogatását, és a „rossz” szerepét az elnökválasztáson.

Ő Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság energetikai alelnöke. S normális körülmények között, „békeidőben” valószínűleg csont nélkül be is húzta volna az elnökválasztást. Karrierdiplomata, hosszú ideje az EU csúcsszerveiben dolgozik, így Brüsszelben is jól fekszik, ezerfogú mosollyal mosolyog a kampányplakátokon és a videókban. Robert Fico, aki most magával cipeli Šefčovičot a Smer hagyományos nőnapi rendezvényeire, egy óvatlan pillanatban ezekkel a szavakkal udvarolta körbe:

„Maroš, te úgy nézel ki, mint valami Jánošík (híres szlovák betyár, Fico példaképe, szerk. megj.). Gyönyörű mosoly, hatalmas test, ki vagy gyúrva teljesen…”

Maroš Šefčovič. Fozó: Kuhlmann /MSC (Wikimedia Commons)

Šefčovič, miután bejelentette az indulását, hirtelen a közvélemény-kutatások listáinak élén találta magát kicsivel 20 százalék feletti eredménnyel, ami nagyjából megegyezik a Smer támogatottságával. Ám nem maradt ott sokáig. Nem azért, mert valami komoly hibát vétett volna. S most nézzünk át az ellenzéki térfélre.

Egyet előre, egyet hátra

A szlovák jobboldali demokratikus ellenzék csak részben tudta kihasználni a 2018-as kormányellenes hangulatot. Néha úgy tűnt, hogy az Egyszerű Emberek nevű, ideológiailag nehezen besorolható párt és a gazdasági liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS) egy-két lépéssel lemaradva követi az eseményeket. Az SaS azonban az elnökválasztás kapcsán nem teketóriázott: mikor Andrej Kiska májusban bejelentette, nem indul el újra a posztért, néhány órával később jelöltjük, Robert Mistrík tudós már be is jelentkezett a posztért.

Mistrík tulajdonképpen polgári jelöltként indult, ám mindenki úgy gondolta, ő lesz az ellenzék jelöltje, és Andrej Kiskához hasonló arculatot igyekeztek neki felépíteni. A vegyész sok pénzt ölt masszív kampányába, kampánycsapatának stratégiája az volt, hogy már a legelején az élre lőjék ki jelöltjüket, pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálva. Mistrík ott is volt a felmérések első helyén, ám eredménye nagyon bizonytalan volt, komolyan vehető ellenjelöltjei ugyanis nagyon sokáig nem jelentkeztek, így nem lehetett tudni, hogy a szimpatikus, de szinte zéró karizmával rendelkező jelölt valójában mennyire esélyes. Ráadásul nem sikerült beállítani mögé a demokratikus ellenzék másik felét, az Egyszerű Embereket sem.

2018 májusában volt egy másik, jóval kisebb volumenű bejelentés is: Zuzana Čaputová, a parlamenten kívüli Progresszív Szlovákia alelnöke is bejelentette, hogy elindul az államfőválasztáson. Čaputová viszonylag ismeretlen volt a szlovákiai közéletben: a fiatal ügyvéd korábban a civil szektorban tevékenykedett, a Via Iuris jogvédő szervezetben dolgozott, és nevét szülővárosa, Bazin (Pezinok) lakói is ismerhették. Čaputová ugyanis hosszú és kemény harcot folytatott a bazini szemétlerakat ellen, amiért 2016-ban megkapta a Goldman amerikai környezetvédelmi díjat. Az ország lakosainak nagy része azonban így sem tudta, ki fia borja Čaputová.

Zuzana Čaputová. Fotó: Ivodo (Wikimedia Commons)

Aztán valami történt: Čaputovát eleinte bőven tíz százalék alatt mérték a közvélemény-kutatók, ám támogatottsága szépen lassan emelkedni kezdett.

A kampánycsapata pedig addig ütötte a vasat, amíg meleg: a liberális politikus hirtelen  a csapból is folyni kezdett, masszív online kampánya pedig egyre látványosabb eredménnyel járt. Tavaly ősszel már komolyan vehető jelöltként tartották számon. Erre pedig Mistríknek is reagálnia kellett: novemberben megegyeztek, hogy tavasszal, a választások előtt Čaputová vagy Mistrík visszalép az erősebb jelölt javára, hogy egyesítsék erejüket. Nem csak azért, hogy legyen esélyük a Smer jelöltje ellen. Hanem azért is, hogy megakadályozzák, hogy a választás második körébe, ahol a két legerősebb jelölt küzd meg egymással, egy rendszerellenes jelölt kerüljön be. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy Mistrík lesz a visszalépő.

A hülye, a csúf és a bíró

A rendszerellenes jelöltek négyen vannak, és nem csak azért kapták ezt a jelzőt, mert valóban szélsőségesek, hanem azért, mert elsősorban a Szlovákiában rendkívül megszaporodott rendszer- és elitellenes szavazók voksaira számíthatnak. Ketten közülük esélytelenek: egyikük a neonáci Róbert Švec, a Szlovák Megújhodási Mozgalom elnöke, aki Marián Kotleba, a parlamenti fasiszta párt, a Mi Szlovákiánk Néppárt elnökének legnagyobb konkurense a szlovákiai szélsőjobbon. Másikuk Martin Daňo, az elnökválasztás legszórakoztatóbb alakja: oknyomozó újságírónak adja ki magát, kamerákkal felszerelkezve trollkodja meg a sajtótájékoztatókat, és bár elsőre inkább futóbolondnak tűnik, mintsem komolyan vehető médiamunkásnak, videóit tízezrek nézik meg a YouTube-on.

A komolyan vehető jelöltek azonban az imént említetteknél sokkal veszélyesebbek.

Az egyikük a már említett Marián Kotleba, a szlovák parlament főfasisztája. A legutóbbi felmérések szerint pártja jelenleg a második legerősebb Szlovákiában, több mint 10 százalékos támogatottsággal. Kotleba, aki korábban mezei, katonai gyakorlós náciként vonulgatott az országban, hirtelen lecserélte a terepruhát zakóra és nyakkendőre, és keményen romaellenes agendájával megnyerte a megyeielnök-választást 2013-ban Besztercebánya megyében. 2016-ban pedig a parlamentbe is bevitte rendszerellenes, fasiszta pártját, ahol azóta sem tudnak vele mit kezdeni a többiek. Kotleba 8 százalék körül mozog a felméréseken, ami nem teszi őt esélyessé, de sok rejtőzködő szavazója miatt veszélyes lehet.

A másik kifejezetten veszélyes, rendszerellenes jelölt Štefan Harabin, a Legfelsőbb Bíróság bírája. Harabin évtizedek óta bíró, 2006-tól pedig egy ideig igazságügyi miniszter is volt az első Fico-kormányban, a Mečiar-féle HZDS jelöltjeként. Később aztán a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett – sokat elmond róla, hogy a szlovák igazságügyi rendszer legmarkánsabb törésvonala a Harabin-pártiak és a Harabin-ellenesek között feszült. Harabint végül sikerült eltávolítani a Legfelsőbb Bíróság éléről, ám a bíró levakarhatatlannak bizonyult – egyre közelebb sodródott a rendszerellenes, összeesküvés-elméletekben hívő szavazókhoz, és az underground jelentős alakja, „bölcse” lett, miközben továbbra is a Legfelsőbb Bíróság büntetőjogi kollégiumának tagja maradt.

Štefan Harabin. Fotó: Slavomír Frešo (Wikimedia Commons)

A közvélemény-kutatásokon bőven 10 százalék felett mérik, ráadásul mivel közismert ember, aki sosem hangoztatott nyíltan fasiszta nézeteket, „elfogadhatóbb” jelöltnek számít, mint Kotleba. Amennyiben Kotleba visszalépne, az akár 20 százalék fölé is lőhetné Harabint – ám ez valószínűleg nem történik meg, Kotleba ugyanis kijelentette, nem fog visszalépni. Harabinnak azonban nem kell nagyon aggódnia, hiszen az utóbbi napokban egyre közelebb került a nacionalista, kormánypárti Szlovák Nemzeti Párthoz…

Üstökös a széles szlovák égen

A választások előtti eddigi utolsó nagy fordulat, amely talán végleg meghatározta a választások első körének legnagyobb esélyeseit, február végén következett be. Ekkor jelentette be ugyanis Robert Mistrík, hogy visszalép Zuzana Čaputová javára. Čaputová ekkor már nagyon közel járt Mistrík támogatottságához, s míg az ő preferenciái ugrásszerűen nőttek, Mistríkéi csökkenni látszottak. Mistrík visszalépése után pár órával a felmérések már azt mutatták, hogy Čaputová nem csak jobboldali ellenfelét, de Maroš Šefčovičot is megelőzte, és miután elkészültek a már Mistrík nélküli közvélemény-kutatások, egyértelművé vált: a szinte ismeretlen jelölt lett a legnagyobb favorit. Čaputová preferenciái ugyanis üstökösként lőttek ki, és volt olyan felmérés, ahol 50 százalék felett teljesített.

Az azonban, hogy nyerni fog, korántsem biztos.

A közvélemény-kutatók az elmúlt években többször voltak rendkívül pontatlanok, például a 2016-os parlamenti választáson is, ahol Kotlebáékat 3 százalék körül mérték, holott akkor már 8 százalék felett jártak.

Fontos kérdés lesz az is, mekkora lesz a részvételi arány a választásokon: Čaputová magas százalékai csak akkor ölthetnek reális kontúrokat, ha sokan járulnak majd az urnákhoz, a közvélemény-kutató ügynökségek ugyanis magas részvételi arányból számolták ki az eredményeket. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Čaputová megnyeri az első kört, és Šefčovičcsal kerül a második körbe, ahol egy hajszálnyival, de a női jelölt az esélyesebb. Ám a választás még korántsem lefutott – a valóságshow eredményeit csak akkor tudhatjuk meg, mikor a képzeletbeli Stohl András beint a műsor végén a súgólapjával, és lezárja a szavazást.

A magyar-magyar különháború

Nem beszéltünk a magyar jelöltekről, akikből ezen a választáson kettő is akadt – az ő történetük is érdekes, bár az elnökválasztáson nem rúgnak labdába. Bárdos Gyula 2014-es 5,1 százaléka azt bizonyította, ha csak népszerűsítési célból is, de megéri magyar jelöltet indítani, mert a magyar témák hangsúlyozásával üzemi hőfokon lehet tartani a választókat, jól reagálnak egy olyan jelöltre, aki az ő anyanyelvüket beszéli. Márpedig az MKP-nak, és a másik magyar érdekeltségű pártnak, a Hídnak is nagy szüksége van a magyar szavazókra. Az MKP, mely a Fidesz stratégiai szövetségese Szlovákiában, 2010 óta képtelen a parlamentbe jutni, háromszor bukott el a választásokon, és bár régiós szinten nem teljesít rosszul, az egyértelműnek tűnik, hogy egyedül többé nem ugorja meg a parlamenti küszöböt.

A Híd pedig, bár eredetileg jól feküdt a liberálisabb magyar és szlovák szavazóknál is, már rég nem az, ami öt évvel ezelőtt volt. 2016-ban ugyanis Bugár Béla pártja vállalta az elképzelhetetlent, és kormányra lépett a két legnagyobb ellenfelével, a Smerrel és az SNS-szel. S bár az elmúlt évben több esélye is volt arra, hogy kilépjen a két párt gyilkos öleléséből, Bugárék mégis úgy döntöttek, nem döntik meg a kormányt, és maradnak. A liberális szlovák szavazók ezért fokozatosan elfordultak tőlük, és a Hídnak keményen kell tepernie azért, hogy 2020-ban a parlamentben maradhasson.

Ezért történt az, hogy a Híd nem állt be senki mögé az elnökválasztáson, hanem elindította magát a pártelnököt, Bugár Bélát.

Bugár neve még mindig húzóerő a szlovákiai magyarok között, dacára annak, hogy lassan három évtizede van a politikában.

Bár eleinte úgy próbálták eladni, hogy valós esélye van arra, hogy a második körbe kerüljön, viszonylag hamar kiderült, hogy ez csak álom – ahogy megjelentek az erősebb kormánypárti jelöltek, úgy olvadt Bugár támogatottsága bőven 10 százalék alá.

Az MKP is pártelnökét indította, ám elsősorban kényszerből. Logikus lépés volt, hogy Bárdos Gyula öt évvel ezelőtti eredményére kötnek, és igyekeznek mozgósítani szavazóikat, ám nem sikerült olyan ismert és elismert jelöltet találniuk, aki vállalta volna a macerás kampányt. Végül a párton belüli taktikázások és manőverezések odáig vezettek, hogy Menyhárt József, a párt fiatal, és viszonylag ismeretlen elnöke vállalta, hogy vásárra viszi a bőrét.

A terv azonban kudarcot vallott. Menyhárt, aki eleve csak szimbolikus jelöltként indult, nem tudta megmozgatni választóit, még pártjának preferenciáit sem érte el, hiszen 1,4 százalék körül alakult a népszerűsége, s így biztosan elvesztette volna a Bugár Béla ellen vívott különcsatát is. Ez pedig megpecsételte a kampánya sorsát: néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy visszalép Robert Mistrík javára. Az már csak külön csavar a történetben, hogy nem sokkal később maga Mistrík is visszalépett, és az MKP ott maradt támogatandó jelölt nélkül. Legnagyobb politikai ellenfelét, Bugárt nem támogathatja, a liberális Zuzana Čaputovát pedig nemzeti-konzervatív pártként szintén bajos lenne – így Menyhárték nem is vállalták be, hogy beállnak Čaputová mögé.  

Olvass tovább!