Orbán Viktor rendszerének leváltása nem cél, hanem egy eszköz, mert enélkül a változás nélkül elképzelhetetlen egy igazságosabb társadalom félépítése Magyarországon. Az a küzdelem, amit a győri Audi-gyár dolgozói folytatnak, és amely küzdelemnek első körben nincsen köze a rendszerváltáshoz, éppen ezért fontosabb ebben a pillanatban, mint az örök küzdelem Orbán Viktor ellen.

Az Orbán-rendszert azért akarjuk leváltani, mert egy olyan országban akarunk élni, amely szolidárisabb, olyan demokráciát teremt, amelyben nem csak az eliteknek van beleszólása a valós döntésekbe. Kicsit beljebb menve, amely nem csupán jobb béreket ad, hiszen nem a munka, hanem a tőke adóztatására helyezi a hangsúlyt, és a versenyképességet nem a munkavállalók alacsonyan tartott béreitől reméli, hanem a termelékenység növekedésétől, a magasan képzett magyar dolgozók tömegei által nyújtott versenyelőnytől.

Ehhez viszont erős közösségekre, a munkavállalók jogaiért harcolni képes szakszervezetekre, a dolgozói identitás megerősítésére van szükség.

Az Audi-sztrájk pedig a szimpla bérkövetelésen túl erről szól. Az Audi-sztrájk egy példa minden munkavállaló számára, hogy ki lehet, és ki is kell állni a saját jogainkért, ezt pedig közösségben kell megtenni, a szakszervezeteket támogatva. És jó példa a szakszervezetek számára is, illetve minden politikai közösség számára (a szakszervezetek is politikai közösségek, a közös ügyeink intézésébe szólnak bele és érdekeket képviselnek), hogy mit jelent megszervezni magunkat, mit jelent a szervezettség, és mire képes.

Nem az a szervezettség, ha kirakok egy Facebook-eseményt, meg kimegyünk tüntetni, hanem az, ha van képességünk mozgósításra, kommunikációra, a belső vitáink lerendezésére, a problémáink képviseletére.

A fentiekből kiindulva viszont az elmúlt hónap történései kapcsán érdemes pár dolgot kifejteni.

Egyrészt a rabszolgatörvény elleni tiltakozás, ha ki is fújnak a mostani tüntetések, nem fog véget érni. Ugyanis ez a tiltakozás egy rendszerszintű, a magyar gazdaságot irányítók politikai döntéseiből, és ezáltal a magyar gazdaság struktúrájából adódó helyzet eszkalálódására adott válasz. A rabszolgatörvény nem tűnt el, a hatásai egyre durvábbak lesznek, ahogy az év második felében a túlórakeretek feltöltődnek, és egyes cégekben szükségessé válik az alkalmazása. Ahogy még hosszabb távon, esetleg egy kisebb vagy nagyobb gazdasági válság, vagy a robotizáció fokozódása miatt, a munkaerőhiány csökkenésével még durvábbak lehetnek a hatások. Erre pedig a baloldalnak fel kell készülnie.

Másrészt a munkás-diák szolidaritás ma csak egy jelszó, amely egy igényt fejez ki a baloldali értelmiség és a dolgozók közötti szolidaritás és valódi szervezettség erősítésére. A közeljövőben azonban azoknak, akik nem csupán az Orbán-rendszert akarják leváltani, hanem egy jobb társadalmat akarnak felépíteni, ehhez a munkához szükségük van tömegtámogatottságra. Ahogy a dolgozóknak és szakszervezeteknek is szükségük van az értelmiség támogatására, ha nem is konkrétan az Audi-sztrájkban, de máshol igen.

Tehát a feladat az, hogy a baloldali értelmiség megszervezze magát, képes legyen erőt kifejteni, ezt pedig úgy tegye meg, hogy ne csak szolidarítson a dolgozókkal, hanem a közös célokért folyó küzdelem során a közös érdekek alapján álló testvériségbe tudják forrasztani legalább ezt a két nagyon különböző társadalmi csoportot.

De itt a nagy munka nem a dolgozókra vár, hanem az értelmiségre, amelynek le kell adnia önérdekeiből, képes kell lennie saját középosztálybeli köreinek túllépésére, hogy részese tudjon lenni egy olyan folyamatnak, amelyben az igény és a válasz is megteremtődik egy olyan jobb Magyarországra, amelyért természetesen módon működik együtt legalább ez a két csoport.