„Mai più senza fucile”

Az ún. Battisti-ügy újra ráirányította egy pillanatra a figyelmet az olasz hetvenes évekre, melyek pontosabb megértéséhez mi is megpróbáltunk hozzájárulni a magunk szerény eszközeivel. Most itt nem is a konkrét ügyről fogunk szólni, ezt megtette már helyettünk, ráadásul pontos kontextusba helyezve a dolgot, Tóth Csaba Tibor minapi írásában. Szerzőnk egy félmondatban utal a kor legismertebb szélsőbaloldali fegyveres szervezetére, a Brigate Rosse-ra (magyarul: Vörös Brigádok) is; szerinte a Brigate „váltságdíjért rabolt el például politikusokat”. Őszintén szólva magunk sem vagyunk persze a Brigate Rosse „hívei” (noha bizony összeszorul a szívünk, amikor 30-40 évet ült elvtársakat látunk, akik egy centimétert sem engedtek a meggyőződésükből…), de emellett nehezen mehetünk el szó nélkül: a Brigate Rosse nem egy váltságdíjért embereket elrabló gengszterbrigád volt, hanem egy fegyveres osztályszervezet.

Nem is ebbe a talán kicsit elhamarkodott félmondatba szeretnénk belekötni (jó kamarádunk aligha gondolja ezt valóban így, meg egyébként is, írása pontos volt, informatív és főleg: igen bátor), hanem inkább arról szeretnék szólni, hogy  tulajdonképpen a dolog igen tipikus még a mi táborunkban is: eszerint a Brigate Rosse olyasmi volt, mint legtipikusabban a Rote Armee Fraktion (RAF), tulajdonképpen a reménytelenség, a kétségbeesés terméke, a mozgalom vereségének patologikus tünete – „Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet”, ahogy Tamás Gáspár Miklós írja (a RAF-ról!) egyik különösen szép írásában.

Valójában a Brigate-t és a RAF-ot (vagy más kevésbé ismert újbaloldali fegyveres szervezetet) alighanem több dolog választja el egymástól, mint ami összeköti: a Brigate nem a vereség terméke volt, hanem a különlegesen éles osztályharc egyik kifejeződési formája.  Ha a Brigate-ről szólván a leghagyományosabb kommunista nyelvezetet használjuk („fegyveres osztályszervezet”), annak oka, hogy, mint erről igen részletesen szóltunk fentebb említett sorozatunkban,

az olasz „hosszú 68” jóval klasszikusabb, proletárjellegűbb volt, mint más országok újbaloldali mozgalmai.

De a Brigate Rosse még csak nem is az újbaloldalból és az ottani kommunista hagyományból érkezik, hanem jóval inkább az antifasizmusból. Olaszországban már a hatvanas éveket megelőző időszak is igen erőszakos volt (1948-ban még lényegében fegyveres felkelés is történt), sok tekintetben az erőszak letéteményese a sokféleképpen értett fasizmus volt. Egyrészt arról volt szó, hogy az olasz államot a legkevésbé sem tisztították meg a fasisztáktól (különösen az erőszakszervezeteket nem), másrészről nagyon is voltak erőszakos fasiszta mozgalmak, milíciák, harmadrészt egy idő után maga a fasizmus fogalma is kitágult: értették már alatta az állami repressziót éppúgy, mint a gyári despotikus fegyelmet.

A Brigate Rosse ebből, az Ellenállás „sztálinista”, antifasiszta tradíciójából eredt – az alapítók elmondása szerint ezért is választották a „Comunista” helyett a „Rosse” nevet, mert utóbbi kevésbé volt ideologikus, inkább populáris jellegű volt és közvetlenül utalt a partizánmozgalomra (a Brigate pedig az Ellenállás kommunista partizánjai egyik szervezetének, a Brigate Garibaldinak állít emléket). A legenda szerint a BR tagjai első fegyvereiket a „vörös Reggio” világháborús partizánjaitól kapták – ez talán valóban legenda, de igen jellemző.

Az 1971-ben alakult Brigate Rosse sokáig szinte csak a gyárakban működőtt (és a gyárakban volt igen népszerű), akcióik fő célpontjai a „munkáscsesztető” kisfőnökök, az áruló szakszervezetisek és persze a fasiszta aktivisták voltak.

A Brigate célja nem volt más, mint egy olyan autonóm munkásszervezet létrehozása, amely felszerelkezik ugyanazokkal az eszközökkel, melyek a tőkések és lakájaik rendelkezésére álltak.

Munkáskörnyezetből jöttek, annak a világnak szóltak, azokat a hagyományokat követték (leginkább a „proletár-igazságszolgáltatásét”) – nem véletlen, hogy olyan népszerűek voltak.

A Brigate jóval inkább kötődött a klasszikus, szervezett (PCI/CGIL) munkásosztályhoz, mint akár a tömegmunkáshoz, akár az operaio sociale-hoz (lásd ezekhez említett írásainkat). Egészen a hetvenes évek közepéig jóval óvatosabb a PCI politikáját illető bírálatban, mint a különböző újbaloldali pártok, egyszerűen azért, mert közelebb érezte magához ezt a munkásosztályt és szervezeteit, mint az újbaloldalt. Számukra tulajdonképpen valamiképpen az 1943-as PCI feltámasztásáról volt szó: azaz a partizánmodell aktualizálásáról. Szervezeti modelljük szinte másolta az Ellenállás partizánjainak szervezetét. Sok tekintetben a Brigate története a hetvenes évek közepéig, végéig, inkább az ordoxia históriája, mint az újbaloldalé – sok tagjuk érkezik a PCI ifjúsági szereveztének (FGCI) a partizánhagyományban leginkább gyökerekkel bíró Emilia-Romagna és Liguria régióiból (mint az első generáció harmadik nagy neve Alberto Franceschini), vagy az igen klasszikusan ortodox GAP-ból (Gruppi d’Azione Partigana, mely az alapító Giangiacomo Feltrinelli – igen, a híres könyvkiadó – 1972-es halála után megszűnt).

A Brigate két gyökerét az Ellenállás hagyománya és az osztályharc fegyveres tradíciói jelentették – nem nagyon volt a korban más ilyen szervezet sehol máshol. A Brigate Rosse a lehető legtávolabb állt a RAF stílusától is („a fekete pólók és bőrdzsekik, a sápadt, hosszú, sima fekete hajú, halálos széplányok és karcsú fiúk”-TGM), a BR tagjai átlagos munkás- vagy diáklányok és fiúk voltak, nem a halál angyalai. A BR-t főleg a milánói munkások alapították (a Pirelli és a Siemens üzemből), akik különböző szervezetek (Collectivo Politico Metropolitano, majd Sinistra proletaria) révén kerültek kapcsolatba a diákmozgalom legradikálisabbjaival – a hetvenes évek (pontosan ettől a szimbiózistól is) igen különleges légkörében. Az eredeti Brigate két nagy alakja: Mario Moretti melós volt, Renato Curcio diák (a trento-i szabadegyetemről).

A kor Olaszországában a forradalmi erőszak a lehető legkevésbé volt tabu. A „feszültségkeltés stratégiája” (strategia della tensione) noha az állam oldaláról érkezett, egy idő után már nem valamiféle „külső kényszerként” értékelődött a mozgalom számára sem, hanem szinte társadalmi tényként. Alacsony intenzitású polgáháború zajlott – ezzel nagyjából mindenki tisztában volt.

A különböző csoportok másképp viszonyultak a gyakorlati kérdésekhez, de sokáig szó sem volt arról, hogy mondjuk a Brigate Rosse valamiféle „pária” lett volna a mozgalom számára. Renato Curcio meséli könyvében, hogy a Lotta Continua a hetvenes évek elején a párt „fegyveres erejévé” kívánta tenni a Brigate-t, de még Antonio Negri politikaelmélész is párbeszédet kezdeményezett velük. Ekkor azonban már a Brigate hallani sem akart ilyesmiről, a hetvenes évek közepétől pedig a fegyveres harc, „az állam szíve” elleni közvetlen roham lett az ideológiai alapmondanivalójuk – amellyel rajtuk kívül már nem nagyon értett egyet senki.

Mindez nem jelentette azt, hogy a kisebb leninista csoportok (főleg a két nagy, a Potere Operaio és a Lotta Continua) ne gondolták volna, hogy „szükséges a mozgalmat, mind az avantgárdot, mind a tömegeket, előkészíteni az állammal való általános összecsapásra.” A Lotta Continua egy dokumentuma talán összefoglalja a csoportok legkisebb közös többszörösét a kérdésben:

„A parizánharc nem a döntő fegyver a tömegek a tőke dominanciától való emancipációjának küzdelemében, ahogy az illegális fegyveres harc bizonyosan nem a döntő formája az osztályharcnak abban a korszakban, amelyben mi élünk. De a forradalmi fegyvertár gazdag és sokszínű. Az élcsapat erőszakja egyszerűen anyagi szükségszerűség, nem a mozgalom önelégült morális választása. Hozzájárul ahhoz, hogy a proletárprogram megkapja azt a bizonyosságot, hogy realizálható. (…) A proletariátus, ha nem akarja hogy szétzúzzák, nem spórolhatja meg az összecsapást, amely elkerülhetetlenül  része az osztályharcnak; és nem engedheti meg magának, hogy ne szerelkezzen fel azokkal az eszközökkel, amelyek lehetővé teszik, hogy szembeszálljon az ellenségével a harc minden területén (…) Az osztályok közti erőszak mindegy egyes fázisa megfelel a tömegek által gyakorolt erőszak egy fokának, és éppen ez írja elő az  élcsapat számára is a szervezett és közvetlen erőszak egy megfelelő fokának alkalmazását.”

Később,  az Autonomia esetében, a harc minden formája (így akár a fegyveres harc is) alá volt vetve egy életformának: a fegyveres harc sosem lehet szeparált ettől, hiszen akkor az egész dolog az értelmét veszíti – jellemző volt, hogy sokaknak nem is a fegyverek jelentették a gondot, hanem leginkább az illegalitás, azaz a Mozgalom „élő”, kreatív részéből való kiszakadás. Az Autonomia egyik tagja fogalmazott eképpen:

„1977-ig úgy gondoltam, hogy a fegyveres harc a mozgalom egyik összetevője a többi között. Egy bizonyos pillanatban, amikor azokban ez kizárolagossá és alapvetővé válik, akkor mindenki arra kényszerül, hogy döntést hozzon (…) Ekkortól a dolgok kezdtek megváltozni, mert az erőszak többé már nem a játszma részének számított, nem egy dolog volt a többi között, melyek a mozgalom aktivitását jelentették, hanem a legfontosabb alkotórészévé vált”.

Aldo Moro volt miniszterelnök elrablása tette fel a koronát minderre, amely révén a Brigate frontális összeütközést akart kiprovokálni az állammal: a célpont a compromesso storico volt (és nem valamiféle váltságdíj…), azaz a referenciapont még mindig a kommunista párt volt  – mindez nem csak hogy sosem szerepelt a Mozgalom céljai között, hanem kimondottan ellentétben állt vele. De a legendákkal ellentétben a Brigate a Moro-ügy után népszerűbb volt, mint valaha a teljesen kétségbeesett, hitet vesztett, az állami represszió által üldözött fiatalok körében. Új, kisebb fegyveres szervezetek is alakultak (Proletari armati per il comunismo, Squadre armate proletarie, Formazioni comuniste combattenti…), mindenki az immár öncéllá vált erőszak ördögi körében találta magát.

A hetvenes évek Olaszországában a különböző csoportokat nem az erőszak felvállalása vagy „elítélése” különböztette meg egymástól, ez még igen távol van mai korunktól, ahol a társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló, absztrakt erőszakellenesség.

Minden mindennel egyenlő: egy feleségnek adott pofon ugyanaz, mint egy elhajított utcakő. Ez a leghatékonyabb eszköz: megfosztani minden jelenséget a politikai jelentésétől. Egy nézőpont maradt: a rendőré. A legfontosabb politikai választóvonallá az erőszakmentesség vált, elviselhetetlen konszenzussá uralkodók és uraltak között. És persze egy társadalom minél inkább erőszakmentessé akar válni, annál inkább rendőri lesz, az erőszakot kirúgtuk az ajtón, visszamászik az ablakon. Egy végzetes blöff: éppen azok fejében rögzült leginkább az „erőszak gyűlölete”, akik a rendszer mindennapi erőszakának leginkább áldozatai.

A Brigate vagy a hetvenes évek végének kisebb fegyveres szervezeteinek története nem csak „una storia italiana” (ahogy Rossana Rossanda írja szép könyvében), hanem „una storia della sinistra” (a baloldal története) is – kár lenne azt tagadni és úgy tenni, mintha semmi közünk sem lenne mindehhez. Ezt a korban sokkal jobban látták, mint azok, akik ma a Brigate-t egyszerűen szörnyűségnek, kudarcnak, köztörvényes bandának, vagy még népszerűbben a CIA/KGB/az olasz titkosszolgálatok/a maffia (vagy mindezek együttese) manipulációjának látják csupán.

Maga a korabeli Mozgalom természetesen nem redukálható a fegyveres harcra, a Mozgalom tagjainak a nagy része nem akart semmiféle fegyveres polgárháborút, de ez nem jelenti azt, hogy ne járult volna ahhoz hozzá, hogy kialakultak annak szubjektív és objektív feltételei – és azok sem voltak kevesen, akik levonták ebből a megfelelő következtetéseket. Még a legjobb szándékú írások is gyakran beszélnek a „jó” 68-ról és a „rossz” hetvenes évekről („ólomévek”, a reakció szavajárásával), miközben elfelejtik, hogy a fegyveres harc valamilyen formája mintegy tízezer embert érinthetett Itáliában. Honnan jöttek hát ezek az emberek? Itt a válasz arra, hogy

a „terrorizmus” koncepciója (ez a nagy „szemantikai hadművelet”, melyet éppen a korban találtak ki) milyen kevéssé alkalmas a jelenség leírására, melynek sajátossága éppen abban állt, hogy egy jó ideig az avantgárd erőszak nem volt elválasztható a tömegcselekvéstől.

Sok szervezetben az illegális tevékenységek nem feltétlenül különültek el a mozgalom többi dolgaitól, az erőszak minden irányú eszkalálódása tette szinte természetessé sokak számára a fegyveres csoportok felé lépést (olyannyira, hogy számosan gyakran észre sem vették a pillanatot, hogy mikortól „terroristák”).

Bizony volt egy olyan pont (igaz, a Mozgalom veresége után), amikor az egyik oldalt az állam, az összes erőszakszervezet, a bíróságok, a szakszervezetek, a médiák, a PCI, a fasiszták, a tőkések jelentették, míg szemben velük a Brigate Rosse, a Primea Linea (és más fegyveres szervezetek) álltak.

Nem mondjuk, hogy szép idők voltak, mert nem voltak azok – de mi nem is felejtettük el őket.

Talán nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek a dühtől és a keserűségtől könnybe lábadt a szemünk látva Cesare Battistit megbilincselve, egy fasiszta állam rendőrei gyűrűjében.

Mara Cagol. Renato Curcio. Mario Moretti. Barbara Balzerani.

Una/uno di noi. Egy közülünk.