Január elejére sem csillapodtak a Belgrádban kibontakozó decemberi tömegtüntetések hullámai. Az első, december 8-i tüntetést közvetlenül a Szerbiai Baloldal (Levica Srbije) vezetője, Borko Stefanović elleni támadás idézte elő, melyre a Szövetség Szerbiáért nevű, ellenzéki pártok által létrehozott koalíciós fórum előtt került sor Kruševac városában.

Az első tüntetéseket a Szövetség szervezte „Megállj a véres ingeknek” jelszóval. Miután az egybegyűltek kinyilvánították, hogy az újévi szünet után nem kívánják folytatni a tüntetéseket, a szervezést egy függetlennek és pártonkívülinek mondott polgári csoportosulás vette a kezébe. A tüntetések azóta az #1az5millióból (#1od5miliona) néven futnak. A név Vučić elnök kijelentésére utal, mely szerint akkor sem beszélne a tüntetések résztvevőivel, ha 5 millióan lennének (Szerbiában körülbelül ennyien jogosultak választásra). A tüntetések szervezői békés, politikamentes válaszként írják le a megmozdulásokat, melyekkel Aleksandar Vučić uralkodására, a mindennapi erőszakra és hazugságokra reagálnak.

A tüntetések követelései homályosak, az egymást követő eseményeken újabb és újabb követeléseket fogalmaznak meg. Kezdetben a fő követelés abban állt, hogy derítsék ki, ki volt a felbujtója a Borko Stefanović, illetve Milan Jovanović újságíró elleni támadásoknak, valamint, hogy ki felelős Oliver Ivanović koszovói szerb politikus 2018. januári meggyilkolásáért. Később követeltek fair választási rendszert, 5 perces beszámolót a tüntetésekről az állami rádió és televízió hírműsorában, több médiaszereplési lehetőséget az ellenzék számára és Nebojša Stefanović rendőrminiszter leváltását.

A tüntetések fő célpontját képező Vučić-rezsim fokozatosan épült ki, miután a Szerb Haladó Párt jelöltje a 2012-es elnökválasztáson véget vetett az úgynevezett demokraták évtizedes uralmának, ami jelentős részben előkészítette a mai helyzetet. Vučić jobbközép pártja közszolgáltatásokat privatizál, tovább gyengíti a szociális védőhálót, állami támogatásokat juttat külföldi befektetőknek, gyengíti a munkajogokat, támadásokat intéz a független igazságszolgáltatás ellen, nacionalista retorikával manipulálja a közvéleményt (elsősorban Koszovó státusza kapcsán), a lakosság eladósodására alapuló gazdaságpolitikát folytat és folytatólagosan serkenti az ország EU-tól való újgyarmati függését. A párt által irányított médiagépezet a közelgő szerb aranykorról szóló mesékkel leplezi a növekvő munkanélküliséget, a nyomort és a közegészségügy összeomlását.

Kétségtelen, hogy van ok az elégedetlenségre, és a tüntetések a létező rossz közérzet kifejeződései, a megmozdulásokra nincs befolyásuk azoknak, akik a tűrhetetlen állapotok miatt fel vannak háborodva.

A tüntetéseket a tömegelégedetlenség uralja, ugyanakkor a valahová tartozás hiányának felkavaró érzése is áthatja őket. Mégis, mi a baj a most zajló belgrádi tüntetésekkel?

Ezeknek el kell menniük, és azok se térjenek vissza

Alapos a gyanú, hogy a tüntetések mögött a szervezők hivatalos cseréje ellenére még mindig a Szövetség Szerbiáért áll. Ez egy ellenzéki pártokból álló koalíció, melyet többek közt a Szerbiát éveken keresztül sanyargató Demokrata Párt, a Szerb Baloldal, amelynek nem sikerült magának világos baloldali arcélt rajzolnia, egy ultranacionalista, idegengyűlölő, patriarchális és homofób politikát képviselő Oltárajtó mozgalom, a jobboldali Szerb Demokrata Párt és olyan további obskúrus ultrajobboldali pártok, mint az Egészséges Szerbia alkotnak. Az ellenzéki blokk kezdeményezője és informális vezetője a Demokrata Párt korábbi vezetője, Dragan Đilas, aki Belgrád polgármestereként egyebek mellett a romák markológépes kitelepítésével és a fémkonténerekre alapozott lakhatási politika bevezetésével vált ismertté.

A tüntetések követelései a Szövetség Szerbiáért 30 pontját is visszhangozzák. Ezek a pontok, amint maguk a tüntetések is, a Vučić utáni Szerbia vezetésére bejelentkező politikai elit fejében uralkodó általános ideológiai zavart tükrözik. A Szövetség „a legmagasabb európai mércéknek” vetné alá a szerb társadalmat, miközben nem hajlandók államként elismerni Koszovót. Programjuk a gazdasági nehézségeket a hazai befektetők előnyben részesítésével oldaná meg, az eddig favorizált külföldi tőkével szemben. A szegénységet nem világos szociális politikával orvosolnák, hanem önkéntes szolidaritással. Összességében szociális elemekkel fűszerezett nemzeti kapitalizmust javasolnak, ami nem lehet gyógyír arra a helyzetre, amelyet a több évtizedig puszító „átmenet” idézett elő.

A Szövetség elvtelensége számos ellenérzést váltott ki a tüntetéseken. Az elégedetlenség hangjai egyaránt érkeznek a résztvevő pártok szavazói és szimpatizánsai, és a koalíciót egyébként nem támogatók felől. A feszültséget tovább fokozzák azok a megnyilvánulások, melyekkel ellenzéki politikusok zsarolják a szerb állampolgárokat, például azzal, hogy „ha nem vagy velünk, őket támogatod”.

Megállj a véres munkásruháknak

Annak érdekében, hogy a tüntetések egységének illúzióját fenntartsák, a szervezők a tisztes állampolgárok méltóságát helyezik középpontba, elfedve ezáltal a belső konfliktusokat és feloldhatatlan ellentéteket. Politizálás helyett az intellektus, a tudás, a csinos és kulturált Szerbia vonzerejére építenek. Persze az egyre növekvő feszültséget nem lehet elleplezni apolitikus kispolgári konformizmussal és a „nemzeti” jelző használatával, amely pusztán a belgrádi felsőközéposztály érdekeit fejezi ki.

A Belgrádon hétről hétre végigvonuló, csillapodni nem kívánó tömeg megosztottságát eddig csak a tüntetésszervezők hipernormalizált szűrőjén átjutó kitörések tették láthatóvá. Néhány tüntető már az első tüntetésen megdobálta hógolyókkal és „az abnormalitás ellen” feliratú tiltakozó matricákkal díszítette fel a Belgrád Pride irodáját. A következő tüntetésen ugyanez a csoport „buzik és leszbikusok eladták Koszovót” feliratú táblákkal keltett félelmet. A második tüntetésen egy színésznőt és egy kosárlabdaedzőt azért tiltottak el a felszólalástól, mert a Szerb Demokrata Párt szerint szerbellenes elemek. A szervezők nem reagáltak az esetre.

Szintén fontos, hogy megemlékezzünk arról a konfliktusról, amely a tüntetésszervezők és a Közös Cselekvéssel Tetőt a Fej Fölé nevű kezdeményezés közt bontakozott ki, ez mutatja meg ugyanis, hogy milyen erőszakot tüntetnek fel legitimnek a tüntetéseken, és ki tetszeleghet az áldozat szerepében. A Közös Cselekvés… lakhatásért küzdő magánszemélyeket és csoportokat tömörít. Olyan közvetlen akciókkal hívták fel magukra a figyelmet, amelyeket kilakoltatással szembenéző emberekkel vállalt szolidaritásból szerveznek. A kilakoltatások és a növekvő hajléktalanság problémája ennek a csoportnak köszönhetően ismerte fel a szerb nyilvánosság. A kezdeményezést először attól tiltották el, hogy a meneteken terjesszék a szórólapjaikat. A csoport ezt követően „Megállj a véres munkásruháknak” feliratú táblákkal jelent meg. A szlogen azokra a dolgozókra utalt, akik a belgrádi Száva-parton létesített megaberuházáson vesztették életüket a rossz munkakörülmények miatt. (A Belgrade Wterfront projektről itt írtunk bővebben – szerk.) A befektetők védelmének érdekében a kormánypárti média a munkások felelőtlenségeként állította be a haláleseteket, csaknem  öngyilkossági hajlamot sejtetve.

A Közös Akció… saját követeléseit hirdette: kilakoltatási moratóriumot és biztonságos munkakörülményeket az építőipari munkások számára. A tüntetéseket követően a Szerb Baloldalt vezető Borko Stefanović Twitteren azt írta, „Tegnap nagyszerű szlogenetek volt a „Megállj a véres munkásruháknak”, mert ugyebár az én betört fejem mocskos, sárga és egy tolvajé, és ez nem számít. ”

A Baloldal vezetője így egyértelművé tette, hogy a tiltakozások nem azoknak az igazságáért állnak ki, akik a leginkább szenvednek az elnyomástól, és csak az az erőszak számít, amit az ellenzéki politikusok szenvednek el.

A tüntetések szervezői nem csak az uralkodó rezsimmel szembeni ellenkezésüket fejezték ki, hanem a szerb dolgozók dühének kifejeződését is helytelenítették. Ezt a dühöt a rezsim kárvallottjait hagyományosan kirekesztő, „szép és normális” Belgrádért szervezett szelíd civil tiltakozás a víz alá nyomja.

Van valami új a láthatáron?

Sajnálatosan a belgrádi és szerbiai tüntetések nem az Európán végigsöprő tömegtüntetések okán meghirdetett új európai politikának a jelei. A dolgok jelenlegi állása szerint nincs sok reményünk arra, hogy a tiltakozás végül valami váratlan politikai újdonságot eredményezzen. A tüntetők sikeresen húzták fel a hatalmat, ami válaszként füstöt meg betört üvegeket mutogatott a médiában. Az uralkodó elit az utcán megjelentek számát érintő spekulációkban merült el, hogy a lényeges kérdésekől ne essék szó. A tüntetésekkel az abszurditás új fokát megütő ideológiai és politikai zavar ugyanakkor a rezsim érdekét szolgálja.

A tüntetések eredménye „legjobb esetben” Vučić elküldése és egy Đilas-szerű figura felkenése lenne, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik.

Vučić már be is jelentette az előrehozott választásokat, hogy egy képtelen körülmények közt megrendezett választáson megerősítse legitimációját. ^[1]

Fontos hangsúlyozni, hogy a tüntetések nem spontán módon szerveződnek, és nem is a szerb ébredés jelei, ahogyan némely ellenzéki politikus állítja. Szerbiában a társadalmi, gazdasági és politikai feszültségek egy ideje az önszerveződő ellenállás formáiban fejeződnek ki. Dolgozók szerveztek tüntetéseket a Goša mozdonygyártónál, az IKL csapágyüzemben, az IMT traktorgyárban, az állami postánál és áramszolgáltatónál. Tiltakoztak a kilakoltatás ellen a Belgrade Waterfront keretében átépítendő Bristol Hotel lakói, Nišben a repülőtér privatizálása ellen szerveződtek, dühös anyák pedig az új családtámogatási törvény ellen. Az áprilisi választás után az önkény ellen vonultak utcára emberek.

Ezek a kezdeményezések számos másikhoz hasonlóan egy szélesebb mozgalom építéséhez járulnak hozzá azáltal, hogy felismerik és felmutatják az igazságtalanságokat, megfogalmazzák a társadalmi igazságosság követeléseit, és útközben támogatást szereznek a politikai folyamatok befolyásolására és párhuzamos intézmények építésére akkor, amikor a közös erőforrásokat elfoglalta a hatalom. Számos csoport, köztük baloldali kezdeményezések és szervezetek részt vesznek a tüntetéseken, hogy beavatkozhassanak, és más politika irányába tereljék őket. Mégis, az utolsó, amit ezeknek a kezdeményezéseknek tenniük kell, hogy politikai törtetők érdekében feladják az autonómiájukat.

A szöveg szerbül a Masinán, angolul a Lefteasten jelent meg.

(Losoncz Márk és Kocsis Árpád a fordítás első változatának elkészülte után értesített arról, hogy az Autonomija portálon fordításukban megjelent a szöveg, végül több megoldást átvettem tőlük. – Papp Gáspár fordító)