Egészen friss hír a Népszava értesülése, amely szerint az Állami Számvevőszék két párt támogatását felfüggesztette, egy harmadik pártot pedig százmilliós bírsággal fog sújtani. Bár az ilyesmi nem volna előzmény nélküli az elmúlt kilenc év történetében, hiszen a Jobbikot már a tavalyi választások előtt súlyos pénzügyi szankciók érték, az ÁSZ viselkedése mégiscsak figyelemreméltó változást jelent az Orbán-rezsim történetében.
Hogy megérthessük, mi ennek az oka, érdemes röviden felidézni az úgynevezett rezsimvitát, amely akörül folyik, részben közírók, részben politológusok között, hogy pontosan hogyan is érthető meg a jelenlegi hazai berendezkedés természete. Abban mára lényegében szakmai konszenzus alakult ki, hogy a liberális demokrácia alapvető játékszabályai nem érvényesülnek Magyarországon, s inkább csak abban van némi véleményeltérés, hogy a jelenlegi rezsim működésének mely vonásait érdemes hangsúlyozni: a politikai intézmények és a hatalomgyakorlás autoriter logikáját (kompetitív autoriter rezsim vagy választási autokrácia, esetleg illiberális demokrácia) ott, esetleg gazdaság és politika határainak elmosódását (maffiaállam, felhalmozó állam, feudális állam) vagy valamiféle ideológiai szempont (populizmus, fasizmus, posztfasizmus) érvényesülését.
A pártokkal szembeni ÁSZ-fellépést elsősorban ebben a kontextusban érdemes vizsgálni és úgy érdemes felfogni mint a politikai pluralizmus elleni támadást, a politikai versengés mesterséges korlátozását.
Elméletileg persze nem zárható ki, hogy a Párbeszéd, a Momentum és a Jobbik valóban nem tettek eleget jogi kötelezettségeiknek, és egyedül ezek a pártok nem tettek ezeknek eleget. Elméletileg az sem zárható ki, hogy a Fidesz működése makulátlanul jogszerű. Elméletileg az sem lehetetlen, hogy az Állami Számvevőszék annak ellenére sem politikai megrendelésre dolgozik, hogy vezetője egy fideszes politikus, aki az elmúlt években semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy Magyarországon az ÁSZ illetékességébe tartozó területeken a kormányzat tevékenységében bármi komolyan bírálható elem volna. Ezek mind olyan lehetőségek, amelyek természetesen elképzelhetőek, csak a valószínűségük elhanyagolható.
Konkrét tények ismerete nélkül is van néhány olyan elem a Számvevőszék működésében, ami súlyos torzító hatással lenne a politikai versengésre. Így egyértelműen a jelenlegi rezsim és az azt kiszolgáló ÁSZ lenne politikailag felelőssé tehető, ha a fenti, merőben elméleti lehetőségek pontosan leírnák azt, ami valójában történik.
Ehhez azt kell megérteni, hogy a pártok állami támogatása ma központi szerepet játszik e pártok költségvetésében és az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy e forrásnak nincs valódi alternatívája. Másként megfogalmazva, az a párt, amely nem képes ilyen forrásokhoz jutni, az tartósan nem tud fennmaradni. Ezek az állami források tehát a politikai pluralizmus és a politikai versengés fennmaradásának fontos garanciái (nyilván nem szükséges feltétele a demokráciának egy ilyen támogatási rendszer létezése, de ha már létezik, akkor demokratikus szempontból nagyon nem mindegy, hogyan van szabályozva és hogyan bánnak vele). Ugyanakkor, azt is látni kell, hogy
ezek nem kegyként jutnak a pártokhoz, hanem annak alapján, hogy a választópolgárok jelentős számban támogatták ezeket a pártokat, tehát a választók kifejezték azt az akaratukat, hogy ezek a pártok képviseljék őket a magyar politikában, az állami támogatás pedig lényegében ennek a választói akaratnak az érvényesülését biztosítja a gyakorlatban.
Erős demokratikus legitimitással rendelkezik tehát az állami támogatás intézménye, amely, mint láttuk, ugyanakkor a demokratikus politizálás fontos gyakorlati garanciája.
Amikor tehát a pártok állami támogatását az Állami Számvevőszék felfüggeszti vagy százmilliós nagyságrendű bírságokat vet ki, akkor lényegében mind az elvek, mind a gyakorlat szintjén támadást intéz a demokratikus politizálás előfeltételei ellen. Elvi szinten annyiban, amennyiben szembemegy a választói akarattal, gyakorlatban annyiban, amennyiben a pártok működését veszélyezteti. Joggal merül fel a kérdés, hogy egyáltalán összeférhet-e a demokratikus politizálással a Számvevőszék részéről egy olyan jogi eszköz megléte – nem is beszélve annak a jelek szerint kiterjedt alkalmazásáról – amely ilyen súlyos következményekkel járhat a pártok működésére nézve. Én úgy gondolom, hogy egy liberális demokráciában egy ilyen fegyver már eleve nehezen elképzelhető, ráadásul ilyen gyakori használata, kifejezetten az ellenzéki pártokkal szemben még akkor is súlyosan problematikus volna, ha egyébként magának az eszköznek a létében önmagában még nem látnánk problémát.
És itt jutunk vissza a rezsimvitához. A kompetitív autoriter rezsim és a választási autokrácia elméleteinek egyaránt központi eleme az, hogy bár fel nem számolódik a politikai pluralizmus, sőt, a versengés sincs egészen kiüresítve, mert legalábbis elméletileg nyitva marad annak lehetősége, hogy a rezsimet vezetőket választásokon megbuktassák, ám a hatalom birtokosai olyan eszközöket alkalmaznak, amelyek a gyakorlatban extrémen megnehezítik, hogy az ellenzék képes legyen egyenrangú ellenfelévé válnia a hatalomnak. Ezt szokás egyenlőtlen játéktérnek nevezni néha, ami elég jól kifejezi a lényeget: az ellenzék dolgát a hatalmi párt emberei változatos eszközökkel nehezítik meg, hogy mire a választásokig eljutnak, már ne jelentsenek komoly fenyegetést a hatalmukra, s ne kelljen nyílt, tömeges csalásokkal hatalmon tartaniuk magukat.
Az elmúlt években az Orbán-rezsim nagyon sok energiát fektetett abba, hogy miközben egyenlőtlenné formálta a játékteret, a demokrácia látszatát fenntartsa. Ez az utóbbi években azonban fokozatosan egyre nehezebbé vált számukra.
Egyrészt, mert egyre több olyan politikai fegyvert gyűjtöttek be az ellenzék ellenében, amelyeket még csak nem is kellett mindig élesben használniuk, de már a puszta létük is nehezen igazolható egy demokráciában (lásd Stop Soros-törvény) vagy pedig a gyakorlatban lettek egyre kevésbé képesek visszafogni magukat.
A 2016-os kvótanépszavazás kampánya már messze túl volt a liberális demokráciák határain, akárcsak a 2018-as választási kampány. A CEU kiűzése, a Simicska-birodalom einstandolása, a kormánypárti médiabirodalom létrehozása a tulajdonjog és a versenyjog formális szabályainak félretételével, az MTA-ügy, a társadalmi nemek szak felszámolása, a rabszolgatörvény parlamenti keresztülverése már mind a hatalmon lévőknek a demokratikus látszat megőrzésére való igénye végzetes meggyengülésére utalnak. Ebbe a sorba illeszkednek az ellenzéki pártokat létükben fenyegető célzott ÁSZ-eljárások is, annál is inkább, mert itt egyenesen a politikai pluralizmus formális intézményeit éri direkt és félreérthetetlen támadás.
Ez nem azt jelenti persze, hogy mostantól a demokratikus látszatok szerepe teljesen megszűnne. De azt mindenképpen jelenti, hogy a rezsim képtelen a konszolidációra. És ez rossz hír mindannyiunknak. Őszintén úgy gondolom, hogy rossz hír ez nekik is, hiszen a mind nyíltabb autokrácia felé sodródás ritkán zárul happy enddel bárki számára, de persze, az is tény, hogy jelenleg az ő lelki üdvükért aggódom a legkevésbé. Magunkat, az áldozatokat annál inkább sajnálom.
