Az elmúlt hetek tüntetéssorozata, objektíven nézve, nem ad okot túl sok bizakodásra. Bár ez volt az elmúlt évek legjelentékenyebb kormányellenes tiltakozása, ugyanakkor a „rabszolgatörvény” és a magyar jogállamiságot a sárba tipró közigazgatási bíróságok nem tudtak a netadós tüntetésekhez hasonló méretű tömeget utcára szólítani (annak ellenére sem, hogy a túlóra szabályainak módosítását a lakosság túlnyomó többsége elítéli), és jelen állás szerint nemhogy a kormány leváltását, de még a szégyenletes és népszerűtlen rabszolgatörvényt se fogják visszavonni. Ugyanakkor fontos fejlemény, hogy a Budapesten kívüli tüntetések kifejezetten kiemelkedő méretűek.

Ráadásul, bármit is gondoljunk a pártok szerepéről a tüntetések során (szerintem egyébként nem volt egyértelműen negatív a szerepük), egyre inkább érezni, hogy a pártok a frissen jött publicitást mindenféle előválasztás szintű politikai játszmákra szeretnék felhasználni. Az ellenzéki politizálást több mint fél évtizede megbénító, folyamatos összefogásizmust sem sikerült másfél hétnél hosszabb időre elfelejteni, teljesen elfeledkezve arról, hogy az áprilisi eredmények alapján az ellenzéki pártok szavazói nem alkotnak egyértelmű többséget.

Ugyanakkor nincs okunk a teljes elkeseredettségre.

Az ellenzéki tüntetések, ellentétben a politikai pártokkal, legalább egy kis reményt tudnak nyújtani a sokszor már minden reményt vesztett ellenzéki szavazóknak. Megmutattuk, hogy vagyunk még pár ezren, akik (sokszor minden ez ellen irányuló belső késztetésünk ellenére is) akár hajnali egyig is kint maradunk az utcán, a könnygázfüstben, mínusz akárhány fokban is. 2018, az év, amely sokunk számára inkább szólt a reménytelenségről, mint bármi másról, pozitívan ért véget.

Ez nem csak azért fontos, mert így egy kicsit kellemesebben érezhetjük magunkat a bőrünkben, hanem azért is, mert a reménytelenség öngerjesztő folyamat: ha nem hisszük el, hogy egyszer átevickélhetünk a túloldalra, a racionális cselekedet meg se próbálni.

Ha viszont hiszünk abban, hogy akár csak minimális esély is van egy jobb Magyarország megteremtésére, akkor racionális cselekedetté válik az ezért való munka.

Egy jobb Magyarország megteremtése ugyanakkor ott kezdődik, hogy felismerjük: nem elég, ha a túlsó parton a pokol egy másik, kibírhatóbb bugyra vár ránk – a lehetőséget ezért hiba mindenféle, Jobbiktól Momentumig terjedő nagykoalíciókról szóló álmodozásokra pazarolni. Fel kell ismernünk, hogy – sajnos – nem mindenki, aki Orbán ellen van a „szabadság barátja”.

Ahogy erről már legutóbb is írtam a jogállamiságról, senki nem lehet a szabadság barátja, aki nem tesz erről szavakban és tettekben bizonyosságot, és pláne nem lehet az, ha a szabadságunkat nyíltan korlátozó törvényekre szavaz. Legjobb esetben sem lehet több a szabadság ügyének önkéntelen aktivistájánál, akkor sem, ha a szabadság korlátozása őket is sújtja – ha nagyon boldogok nem is lehetünk, hogy azt kapták jutalmul, amit más büntetésül.

Első körben tehát fel kell ismernünk, mely rövidtávú intézkedések tennék Magyarországot igazságosabbá, és meg kell teremtenünk azokat a politikai koalíciókat, amelyek elhozhatják ezeket az intézkedéseket.

Második körben pedig el kell kezdenünk világossá tenni, hogy melyek azok a legendák, amelyekre egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak.

Egyrészt azért nem, mert 2019-ben, Magyarországon ezek a legendák nyilvánvalóan hamisak, de azért sem, mert ezek a legendák egy Magyarországnál jobban működő országban (vagy egy jobb Magyarországon) sem lennének igazak. Most egy ilyen legendát szeretnék megnevezni.

Hihetetlenül fontos volna leszámolni egy legendával, amelyet nevezzünk középen állásnak és amely nem keverendő össze a centrizmussal. Ez az a mentalitás, amelyben az Index főszerkesztője képes olyanokat leírni, hogy számukra (és, gondolom, csak számukra) „nincs jobboldali és baloldali igazság”, ahogy a középiskolai történelemtanárom is képes volt azt mondani, hogy az igazság a Népszabadság és a Magyar Nemzet átlagolásával keresendő. Aki akkurátusan figyel arra, hogy mindenkitől egyforma távolságot tartson, az nem az igazságot leli meg, hanem hülyét csinál magából.

Nyilvánvaló, hogy minden médiaterméknek vannak elismert vagy elismeretlen elfogultságai (ideértve természetesen a Mércét is), mint ahogy minden politikai oldal követ el hibákat. Azonban ezek a hibák és elfogultságok igen ritkán szimmetrikusak. Itt most korántsem csak Magyarországról van szó. A CNN-t például számos komoly kritika érheti és éri, azonban a hibái korántsem hasonlíthatóak a szélsőjobbos-Trumpista Fox News propagandájához. Az igazság csak kivételes esetekben van középen.

Amíg sokakban él az az elképzelés, hogy a helyes, tisztességes vagy független gondolkodás annyit takar, mint egyenlő számban osztani a pofonokat jobbra és balra is, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldal mennyire szolgált rá, addig nem lehet hatékony politikai platformot, majd azok köré politikai mozgalmakat építeni.

Így tehát az ilyen és ehhez hasonló legendák megcáfolása mindenki számára elengedhetetlen, aki szeretni egyszer egy igazságosabb Magyarországon ébredni, vagy oda visszatérni.

A túloldal, a NER utáni világ tehát messze van, azonban az ellenállás időről időre fellobbangató szikrája megmutatja, hogy el tudunk jutni oda. Itt az idő, hogy a kezükbe vegyük a sorsunk és elinduljunk a túloldal felé.