Egyedül vagyok karácsonykor. Sőt, karácsonyfát sem állítok, kifejezetten utálom ezt az ünnepet. Nem olyan rossz ez, mint ahogy hangzik, én választottam. Vagyis kinek hazudok, borzalmas érzés.

De én választottam, szükséges döntés volt, hogy ne jussak arra a sorsra, hogy teljesen felemésszen ez az ünnep. Ez így a kisebbik rossz. Így könnyebb (de nem könnyű) elviselni. Az egész nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt, és kiváló előzetese annak, hogy hova tart a társadalmunk. Ez a történet íródhatna évtizedek múlva is, egy ma még pár éves gyerek tollából, ahogy a dolgok jelenleg állnak.

Proli családból származom. Panelproli családból (ahogy ott fent mondják). Panelban nőttem fel. Kevesebb mint 50 m2-en, a testvéremmel egy szobán osztozva. A panelhez hozzátartozik, hogy az akkori CSOK segítségével vették szüleim, ezért születtem meg én is. Bár utólag kiderült, hogy nem annyira érte meg, de ez most egy másik történet.

Apám több, mint három évtizedet melózott egy gyárban, olykor három műszakban. Szakszervezeti vezető is volt, így gyerekként végig követhettem, ahogy a rendszerváltás után szépen leépítették a mindenkori kormányok a szakszervezeteket.

Emlékszem milyen megterhelő időszakok voltak azok, amikor a kollektív szerződéseket tárgyalták. Gyerekként nem sokat értettem belőle, csak azt vettem észre, hogy apám feszült, és ez bizony a családra is rátelepült. Anyám sokminden volt az évek alatt. Irodai dolgozótól kezdve, a három műszakban gyárban dolgozó munkáson át vállalkozóig sokminden.

Szüleim egész életükben gürcöltek. Elhitték, hogy ha keményen, még többet dolgoznak, akkor minden jobb lesz számukra. Nem egy karácsonyra emlékszem, ahol apám munkából esett be, esetleg oda ment a karácsonyfa mellől.

Akkor még nem tudtam, hogy ennek nagy ára van, egyszerűen elfogadtam gyerekként, hogy ez így megy. Anyámmal kapcsolatban leginkább a vállalkozói évekre emlékszem. Minden nap reggel négykor kelt és este hat után esett haza hulla fáradtan. Még 24-én is dolgozott. Amikor meg nem, akkor aludt. Így kergették szüleim azt az álmot, amit elhitettek velük, miszerint ha többet dolgoznak, többet is keresnek, és az majd milyen jó lesz. De ennek nagy ára volt.

Tagadhatatlan, hogy szüleim éjt nappallá tevő gürcölésének köszönhetően kitaníttattak minket testvéremmel, hogy egy szép kertes házat vehettek maguknak, ahol élhetnék vígan nyugdíjas életüket. De sajnos nem teszik, nem tehetik. Az állandó munka, a három műszak és a túlórák árát most kell megfizetniük. Most kell megfizetniük nekik is, és a család többi tagjának is. Nekem például azzal, hogy egyedül töltöm a karácsonyt. Hogy miért? Mert a rettenetesen sok munka, a robot, a ki nem pihent túlórák szétszedték a családot, és tönkretették az egészségüket.

Állandó volt a fáradtság, a feszültség, így egymásra és a gyerekekre nem jutott idő a szülők részéről. Nem volt már energia arra, hogy megértsék és foglalkozzanak azzal, mi zajlik le a gyerekekben. Nem volt energia arra, hogy együtt legyen a család. Állandóak voltak a viták, a veszekedések, még karácsonykor is, sőt. Az ajándékok kiüresedtek, az egész ünnep csak feszültség volt. Ezért is utáltam meg ezt az egészet.

A családtagok eltávolodtak egymástól és ennek egyenes következménye, hogy a kapcsolattartás pár perces kötelező telefonokra szűkült. Testvérem egészen a tengerentúlig menekült ebből a családi légkörből, szökő évente egyszer, ha hazajön.

Apám az alkoholban talált vigaszt. Nem hibáztatom, nem lehetett könnyű az élete, de ettől még a család többi tagjának ezt el kell/kellett viselnie. Legfőképp anyámnak, aki a gyerekek eltávolodása miatt kettesben maradt apámmal. Az alkohol jelenlétét csak tetézik az egészségügyi problémák.

Volt minden az elmúlt években, rák, daganat, szívproblémák. Mondhatnánk, hogy ezek egyéni szoc problémák, esetleg egyedi esetek, a mi családunknak több jutott, de sajnos nem így van. Akiket ismerek a szüleim társaságából, kollégái közül, mind hasonló problémákkal küszködnek. Az alkohol szinte mindenki életében markánsan jelen van. Ha valaki kihúzza a nyugdíjig, és „visszavonul”, szinte csőstül jönnek az egészségügyi gondok és csoda, ha pár évnél tovább húzza.

Nyilván visszaüt, hogy évtizedeken keresztül sanyargatta az ember a testét. A családok szétesnek, a gyerekek szinte mindenkinél külföldön, de legalábbis másik városban, és ha egy évben egyszer hazamennek, akkor sokat mondok. Szinte minden családban jelen van a válás, vagy a gyermektelenség. Nem véletlenül. Nem vagyok szociológus, de azt gyanítom, ennek a „munkamorálnak” némi köze van hozzá.

Míg a világ fejlettebb felén kezdik felismerni, hogy milyen fontos a munka / magánélet egyensúlya, hogy a heti 40 óra dolgozás helyett lehet kevesebb kellene, hogy a szabadság nem csak egy szó a munkaszerződésben, nálunk ennek épp ellenkezője zajlik.

Az ország kiüresedik, és ahelyett, hogy a hatékonyságra, az innovációra helyeznénk a hangsúlyt, arra fókuszálnánk, hogy minél több hozzáadott értéket teremtsünk, ezáltal akár többet is fizetve az embereknek, olyan törvényeket hozunk, amik még kiszolgáltatottabbá teszik a munkavállalókat. Szépen becsomagoljuk, mint a karácsonyi ajándékot, és azt mondjuk, hogy ez csak egy lehetőség többet keresni, ami még akár igaz is lehetne, csupán a hosszú távú hatásaikról nem beszélnek azok, akiknek kellene.

Arról nem beszélnek a kedves urak ott fent, akik a törvényeket alkotják, hogy ingyen ebéd nincs. Hogy az állandó munkának és pluszmunkának a következménye, egy fizikai és mentális betegségekben sínylődő társadalom. Hogy ez a fajta munkaszabályozás családokat szakít szét, hogy embereket kerget az alkoholizmusba.

Beszélnek arról, hogy milyen fontos a család, közben meg tevékenyen dolgoznak azért, hogy szétszakítsák őket. Azt mondják, a „hölgyekkel kell megállapodni”, hogy szüljenek minél többet, pedig ez nem megállapodás kérdése. Lenne több gyerek, ha lenne rájuk idő. A hölgyeknek, a férjeiknek, ha lennének férjeik, ha lenne egy családi minta.

Így a karácsonyi elvonulásomban volt időm ezeken elgondolkodni, és szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert látom, mi zajlik ma az országunkban. 30 évvel a rendszerváltás után újra feltaláljuk a szocializmus vívmányait. Nem, nem vagyok melós, nem vagyok olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint a szüleim voltak annak idején, mert tanultam, mert kitaníttattak.

De szolidaritást vállalok azokkal a honfitársaimmal, akik azzá válnak. Illetve nem is velük, hanem a már megszületett és a még meg nem született gyerekeikkel. Amikor kimegyek tüntetni, amikor itt a blogon felemelem a szavam a jelenleg zajló dolgok ellen, értük teszem. Azért, hogy ne legyen még egy generáció, amely a karácsonyfa helyett a túlóra árnyékában tölti az ünnepeket.

Boldog új évet.

A szöveg eredetileg a VOMS blogon jelent meg.