Az 1980-as évek végén félmillió ember vett részt a jugoszláv gazdasági válsággal szemben életre hívott munkássztrájkokban. A szakszervezetek, hiába voltak a legjelentősebbek a munkásszervezetek között, elmulasztották a lehetőséget, hogy a harc élére álljanak. Így a helyükbe a felemelkedőben lévő nacionalista politikai pártok léptek.

Az 1980-as, 1990-es évek fordulója a társadalmi viszonyok teljes újrarendeződését hozta a szocialista Jugoszláviában. Az átalakulás elsősorban az állami tulajdon felszámolását és a munkásosztály politikai befolyásának a csökkenését jelentette. Ebből a munkássztrájkok elszaporodása következett, ami egybeesett másfajta politikai konfliktusokkal is. Ezek a konfliktusok a kapitalista társadalmi berendezkedés visszaállításával párhuzamosan alakultak ki. Mindebből kifolyólag a dolgozók pozíciójának, a válság tapasztalatának és a munkásellenállásnak a vizsgálatakor egyaránt figyelembe kell venni a zavaros helyi politikai viszonyokat és a globális tőkeáramlás dinamikáit.

Az időszakra jellemző tüntetések és sztrájkok mintegy félmillió embert mozgósítottak.

Többségükre az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején került sor, válaszul a bevezetett megszorításokra, illetve a gazdaság „helyreállítására”. A sztrájk mindennapi jelenséggé vált. A kutatások szerint alig akad olyan cég, amelynek a dolgozói ne tiltakoztak volna. A legjelentősebb sztrájkok helyszínei: a horvát Raša szénbánya (itt zajlott a leghosszabb sztrájk), a belgrádi Rakovica, a bosnyák Đurđevik, illetve a vukovári Borovo gyár.

A sztrájkolók alapvetően az életminőség romlása, az elszegényedés és a munka prekarizálódása ellen tiltakoztak, gyakran követelték továbbá a szakszervezetek vezetőinek a lemondását. A sztrájkok elnyúlása egyértelművé tette, hogy a szakszervezet mint intézmény alkalmatlan volt a neki szánt szerep betöltésére.

A szakszervezetek – idea és gyakorlat közti szakadék

Történetileg a szakszervezetiség a munkakörülmények javításáért folytatott küzdelemből ered. A létező szervezeteket azonban egyre több kritika éri, ami köszönhető a képviselőik láthatóvá vált korrupciós ügyeinek, vagy épp a jogfosztott, sztrájkoló munkásokkal vállalt szolidaritás hiányának.

Hiába a szakszervezetek tartósan negatív társadalmi megítélése, továbbra sincs életképes alternatívája a szerveződési formának. Így inkább a bennük eleve adott lehetőségek kihasználására, a belülről történő átalakításra irányulnak a törekvések.

Hogy ez a reform a megfelelő módon mehessen végbe, érdemes megvizsgálni, hogy a szakszervezetek milyen pozíciót foglaltak el, milyen szerepet töltöttek be az 1980-as évek végén, újraértékelvén az akkori tevékenységük következményeit.

Mario Reljanović The position of trade unions in SFRY in the late eighties [A szakszervezetek helyzete az 1980-as évek végi Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban] című tanulmányában mutatja be a szakszervezetek működésének normatív keretét, amelyet az 1974-es alkotmány, illetve a társult munkáról szóló 1976. évi törvény határozott meg. E szerint a szakszervezet a munkásosztály legszélesebb körű platformja, amelynek a feladata többek közt, hogy elérje, hogy a dolgozó a társadalmi újratermelés meghatározó szereplője legyen; hogy képviselje a munkások érdekeit a munkába való bekapcsolódás és a termelőeszközök kiosztása során; hogy küzdjön a jobb oktatásért, a politikai akaratuk érvényesítéséért, jogaik megvédéséért, társadalmi biztonságuk garantálásáért, életminőségük javításáért.

Reljanović azonban jelentős eltérést mutat ki a felsorolt feladatok és a gyakorlat között. Szerinte a szakszervezet mozgástere relatíve korlátozott volt, valójában nem volt képes jelentősen hozzájárulni sem a munkásság harcához, sem a törvényhozáshoz, dacára parlamenti kapcsolatainak.

Reljanović azt állítja, hogy a szakszervezet inkompetenciáját marginális pozíciója és az autonómia teljes hiánya okozta.

Ideológiai és praktikus értelemben egyaránt a Kommunista Ligához volt kötve, azaz programját attól örökölte, önálló politikai platformmal nem rendelkezett. A Párt határozta meg a fő állami és gazdasági irányvonalakat, beleértve a munka szervezését, árát és feltételrendszerét, míg a szakszervezeteket mindössze arra használta, hogy ezeket az irányvonalakat a munkásság körében magyarázza és népszerűsítse.

Bár a szakszervezeteknek az állam és a munkásság közötti egyetértés kieszközölése volt a céljuk, ezirányú törekvésük nem volt eredményes. A felmérések szerint a munkások nem tudtak a szakszervezetekkel azonosulni. Reljanović ismertet egy 1970-es években készült kutatást, amely a munkások szakszervezetekhez való hozzáállását vizsgálta. Eszerint a dolgozók azért nem vállaltak részt a szakszervezetekben, mert úgy látták, azok képtelenek a fontos kérdések kezelésére, inkább önmagukkal, marginális ügyekkel vannak elfoglalva, eltávolodtak tagságuktól, nem tudnak kiállni a munkások érdekeiért.

A szocialista társadalmon belül betöltött szerepükkel kapcsolatban Reljanović a következő érdekes felvetést fogalmazta meg. Szerinte a szakszervezet mint intézmény leginkább egy középutat igyekezett kialakítani a munkások jogaiért folytatott szakszervezeti harc és az a tény között, hogy az önigazgatási szocializmus társadalmának mint ideális rendszernek eleve biztosítania kellett volna a munkások számára minden jogot. Ez a két elképzelés azonban látszólag ellentmondott egymásnak.

A szakszervezet tehát gyenge lábakon állt, alóla az 1980-as évek tüntetései kirúgták a talajt. A jugoszláv köztársaságon sztrájkok hullámai söpörtek végig. Csak 1989-ben 470 ezer munkás fogott sztrájkba. A tiltakozások eleinte a vállalatok munkásai között szerveződtek, de fokozatosan átszivárogtak a közszolgáltatási szektorba, így többek közt az oktatásba és az egészségügybe is.

Kiszolgáltatott és mellőzött helyzetük miatt a szakszervezetek képtelenek voltak az elvárható reakcióra, gyakran némák maradtak, vagy az adott vállalat vezetősége mellé álltak, akár nyíltan szembefordulva a lázongó munkásokkal. Reljanović ezek alapján a szakszervezetet olyan struktúraként írja le, amelyet felszippantott a politikai-gazdasági rendszer vákuumja, és az önigazgatás utolsó évtizedében népszerűtlen gazdasági intézkedéseket volt kénytelen sulykolni. Mivel egyaránt híján volt az önálló ötleteknek és az azok megvalósításához szükséges mozgástérnek, a szakszervezet elmulasztotta a válság jelentette lehetőséget, hogy megújítsa önmagát.

Ahogy a Kommunista Liga alatt elkezdett repedezni a talaj, a szakszervezet vele menekült: átadta magát a piaci és gazdasági liberalizációnak. Más szavakkal: hozzájárult a szocialista rendszer leépítéséhez.

Osztálykonfliktusból etno-nacionalista konfliktus

A The continuity of social conflict 1988–1991: The Borovo Corporation [A társadalmi konfliktusok folyamatossága 1988–1991: A Borovo vállalat] című kutatást összegző tanulmányukban az úgynevezett Borovo csoport szakértői (Sven Cvek, Snježana Ivčić, Jasna Račić) azt mutatják ki, hogy

nincs folyamatosság a fent említett, 1980-as évek végi munkássztrájkok és az 1990-es évek fegyveres konfliktusai között.

Bár kutatásukat egyetlen gyárra és egyetlen településre fókuszálták, azaz Jugoszlávia egyetlen tagállamának, a Horvát Szocialista Köztársaságnak egy konkrét esetét emelték ki, a Jugoszlávia kicsinyített másaként is emlegetett Borovo gyár mikroszintű társadalomtörténeti vizsgálata a posztjugoszláv térség tágabb problémáinak a megértését szolgálja.

A kijelölt időszak (1988–1991) lefedi az általános társadalmi átalakulás éveit, a szerzők a jugoszláv konfliktusokat összekötik a kapitalista társadalmi viszonyok helyreállításával. Konklúziójuk szerint ez a társítás cseppet sem önkényes. Úgy tűnik, hogy csak alakváltásra került sor: a kommunistákból – akik persze csak nevükben voltak kommunisták – az új demokraták lettek, az államiból magán, a munkásosztály harcából pedig etnikai harc lett.

Nem szabad megfeledkezni róla, hogy az átalakulást a munkások tiltakozása kísérte. Pontosabban, egyes változások és konfliktusok kezdetekor a munkások harca már erőre kapott.

„A késő 1980-as években a Borovo gyár dolgozói szeme láttára üresedett ki a jugoszláv szocialista projekt, és dőlt össze a munkaalapú társadalom koncepciója, annak gazdasági, társadalmi és ideológiai vonatkozásaival együtt. A munkások egyre intenzívebb sztrájkkal reagáltak. A legdrámaibbra 1988-ban került sor, ekkor a munkások Belgrádig mentek, és betörtek a Szövetségi Parlamentbe.”

Ekkorra már 470 ezer munkás sztrájkolt. A borovói dolgozók közel sem voltak magányosak, a jugoszláviai sztrájkok az IMF által az eladósodott országokra kényszerített megszorító intézkedésekkel szemben kitört, „korábban soha nem tapasztalt nemzetközi tiltakozáshullám” részei voltak. Mindeközben a Világbank 1991-ben kiadott jelentése Jugoszlávia „iparának újrarendezéséről” elsősorban a tulajdonreformot (más szóval a privatizációt), illetve a munkás önigazgatás eltörlését sürgette.

Az életminőség évek óta folyamatosan csökkent, vállalatok mentek csődbe, munkahelyek szűntek meg – az ez elleni harcot jelentették a jugoszláv sztrájkok, így a vizsgált konfliktust osztálykonfliktusként kell értelmezni.

A munkásosztály harcát azonban etno-nacionalista konfliktusba fordították át; a háborúhoz többek közt a Kommunista Liga széthullása, a pártpolitikai érdekek megjelenése és a köztársaságok politikai vezetései közti ellentétek vezettek. A kusza szembenállások miatt a munkásság rendkívül összetett helyzettel és igen limitált mozgástérrel nézett szembe.

Sztrájkok előzték meg és követték is a harc jövőjét nagyban meghatározó első többpárti választásokat. Az összes jugoszláv államban a jobboldali erők kerekedtek felül, politikájuk idővel antikommunistának és antijugoszlávnak bizonyult.

A Borovo csoport a horvát helyzet példáján keresztül illusztrálja, hogyan jelenik meg a nacionalizmus már a választási kampány során, amelyet végig nacionalista és liberális jelszavak kísértek. A vezetők „egymással versengve riogattak a Horvátországra leselkedő szerb fenyegetéssel”. És habár a pártok túlnyomórészt a szabadpiac, az állam és a nemzet köré szervezték a retorikájukat, a közvélemény-kutatások szerint a munkásságot inkább a válság tapasztalata és a biztos jövőkép hiánya foglalkoztatta.

A nacionalizmus azt követően terjedt el, hogy a választások után a pártaktivisták egyre inkább belefolytak a munkásellenállásba, és az etnikai megkülönböztetés népszerűsítésével igyekeztek a dolgozók célkitűzéseit torzítani.

Ezzel párhuzamosan számos horvát vállalat vezetői pozícióját az új politikai berendezkedéshez kötődő személyek vették át. A Borovo csoport kutatása szerint ez egy olyannyira általános jelenség volt, hogy a sajtóban rendszerint „a cégvezetők lefejezéseként” hivatkoztak rá. Ugyanez a sajtó „bürokráciaellenes forradalomnak” becézte a módszert, amellyel a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ), az első választást 1990-ben megnyerő konzervatív-keresztény párt igyekezett a befolyását a szakszervezetekre is kiterjeszteni. Gyakorlatilag átvették az irányítást vállalatok fölött.

A „lefejezésre” a vukovári Borovo vállalat esetében 1990-ben történt kísérlet, példát szolgáltatva arra, amint egy politikai párt úgy próbálja a munkások sztrájkját manipulálni, hogy annak segítségével szabaduljon meg az adott cég vezetőjétől. A sztrájkot a bejelentett leépítések váltották ki; azonban a sztrájkbizottság és a cég menedzsmentje között lezajlott kezdeti, kudarcos tárgyalásokat követően a sztrájk szervezését olyan dolgozók sajátították ki, akik egyben a HDZ helyi aktivistái is voltak. Ez a sztrájk hitelességébe került, hiszen felmerült vele szemben a politikai motiváció vádja. Elterjedt, hogy „a szerbek dolgozni akarnak, de a horvátok nem”, tovább rontva a helyzeten: a kutatók szerint ilyen, a pártaktivisták által generált törésvonalak korábban nem léteztek.

Hasonló példaként többek közt Karlovac városát említik, ahol a helyi HDZ a Velebit gyár vezetőjét azzal vádolta meg, hogy „a vállalat rossz helyzetéről ő tehet és a többi szerb!”

Félni: először a privatizáció miatt, majd az életünkért

Fontos még egyszer kiemelni, hogy a frissen alakult politikai párt közbeavatkozása alapvető hozzájárulást jelentett a munkások közötti megosztottság kialakításához. A Borovo csoport szerzői szerint azonban ekkor még nem volt teljes az etnikumok szerinti elkülönülés. Példaként egy nyilvános munkástanácsi gyűlést említenek, amelyen a női dolgozók figyelmeztettek a következőre:

„Bedőlünk a trükköknek és a hazugságoknak, hagyjuk, hogy azok, akik a leglustábbak közöttünk, egymás ellen hangoljanak minket, miközben hamarosan éhezni fogunk mindannyian: horvátok, szerbek, muszlimok egyaránt!”

Bár valószínűsíthető, hogy sok munkás hasonlóképp gondolkozott, ez 1991-re már jelentőségét veszti:

„A következő év tavaszán már nem a privatizáció volt az állami tulajdonú vállalatok dolgozóinak a legégetőbb probléma, amely miatt aggódhattak, azt ugyanis felülírta a tulajdon életükért való félelem. Vukovár 1991 májusában fegyveres civilek, a HDZ és szerb szélsőségesek irányítása alatt áll, a Borovo gyár bejárata előtt őrök állnak, akik figyelmeztető lövésekkel tartják távol az embereket. Ezzel egy időben Glina városban mintegy hetven ember, többségükben a horvátországi Szerb Demokrata Párt tagjai, megrohamozzák a Prehrana üzemet, ahol, ezt követően, fegyveres civilek felügyelik a kenyérdagasztást és -sütést.”

A kutatók összegzésül azt állapítják meg, hogy a fegyveres konfliktus nem egyszerűen az osztályharc során vette kezdetét, de megszakította azt. Problémát jelent, hogy a munkásságnak nem sikerült egy nemzetek feletti, vagy nem is nemzetiségi megközelítésű politikai erőt létrehoznia, amit a Borovo csoport kutatói a szakszervezeti autonómiának a hiányával magyaráznak.

Ezt a helyzetet tudták a megújult kommunisták, vagyis az új demokraták kihasználni, és önmagukat a rendszerellenesség kizárólagos alternatívájaként feltüntetni, nyilvános szerepléseiken az osztálykizsákmányolást visszatérő retorikai elemként forgatva. Az így az alternatív rendszerellenesség szerepében tetszelgő nacionalisták teret nyertek egy új társadalmi közösség létrehozásához, máig meghatározva az életünket.