A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete a tüntetéseken olyan tömeggel vállalt szolidaritást és vonult együtt, amely a jelenlegi törvényhozási-államigazgatási gyakorlatok ellenzésén túl konkrét javaslatokat követelt és követel ma is. Ezek a hírektől nem elzárt emberek előtt már ismertek: a rabszolgatörvény visszavonása, rendőri túlórák csökkentése, független bíróságok, független közmédia, csatlakozás az Európai Ügyészséghez.

Jobb lenne azonban rabszolgatörvényekről beszélnünk, mert a munka törvénykönyvének elhíresült módosítása mellett a köztársasági elnök aláírását adta egy másik munkavállalókat sújtó törvény, a kormányzati igazgatásról szóló törvényhez is. Ez utóbbi az államigazgatásban dolgozók munkaterheit növeli. Másrészt több ágazatban már régen rendszeresítették a munkaterhek ellenszolgáltatás nélküli növelését, lásd pedagógusok „rugalmas” (22-26 kötelező óra) munkaideje, és a ki nem fizetett eseti helyettesítések. Annak a szakszervezetnek, amely valóban normális munka- és életkörülményekért küzd, kutyakötelessége kiállni ezek ellen. De hogy lehet mindezt konkrét cselekvésekre lefordítani?

A PDSZ eddig azzal is elől járt, hogy kezdeményezte a szakszervezetek összefogását: megalakult az Országos Sztrájkelőkészítő és Demonstrációszervező Bizottság. A múlt pénteki tüntetésen Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke, pedig minden megjelenő előtt egyértelművé tette: „nem lehet más a program, csak az, hogy álljon le az ország”^[1].

A kormányzat reakciója az minderre, hogy ezek az akciók csupán céltalanul kormányellenesek, és már nem egy bizonyos munkajogi cél érdekében zajlanak. Holott a túlóratörvény visszavonása az első perctől az asztalon van, még akkor is, amikor a kormány nem hajlandó a párbeszédre. A munka törvénykönyvének mostani módosításával felszakadtak az eddigi sebek is, mert azt lehet látni, hogy a hatalom még inkább a munkavállalók kizsákmányolhatóságára törekszik, akár az egészségük árán is.

Nem tűrhetjük tovább a másik rabszolgatörvény, a nemzeti köznevelési törvény következményeként diákok, pedagógusok számára megnövekedett túlterhelést sem. Továbbá „ne felejtsük el az egyetemeinket – már ami még megmaradt itthon! Az egyetemi oktatók megalázó fizetésért, sokan ingyen, sokszor megfelelő eszközök, munkafeltételek nélkül tanítják a röghöz kötött vagy eladósodó diákokat – már aki bejut az egyre szűkülő kapunyíláson át a felsőoktatásba”, ahogy az az Oktatói Hálózat közleményében is olvasható.

A továbbiakban ugyanakkor szervezettséget kell adni a tiltakozásoknak. Ami azért is fontos, mert „ha a mostani tiltakozások abbamaradnak, akkor a rendszer brutális módon megszilárdul, és a magyar igazság, a magyar jólét, a magyar demokrácia ügye sokáig elveszhet”. Jámbor András tételmondatát ugyanakkor úgy egészíthetnénk ki, hogy az álmodozás az, ha csak önmagukban a szakszervezetekre várunk. A szakszervezetekkel együttdolgozva viszont létrehozható a hiányolt hálózat, amely egyéb cselekvőkkel ezt a szervezettséget megadhatja.

A szakszervezetek elsősorban nem intézmények. A szakszervezet mozgalom, az érdekvédő aktivizmus egy formája. A szakszervezet egy közösség. És azért hoz létre intézményeket, azaz szervezeti egységeket és szolgáltató pontokat, jogsegélyszolgálatot, hogy segítse az érdekvédő közösségi aktivizmust. Tagdíját pedig azért szedi, hogy ezeket fenntarthassa.

Jámbornak és a hasonlóan gondolkodóknak igaza van, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom szervezettsége nem elég ahhoz (és nem is kell, hogy elég legyen), hogy a civil messianizmus helyett egyfajta szakszervezeti messianizmust várhassanak tőle a tiltakozók. De azt el lehet várni tőle, hogy összefogjon, kart karba öltve azokkal az egyéb partikuláris csoportokkal, akik ugyan más érdekeket igyekeznek kifejezésre juttatni, ám hasonló értékek mentén. Ahogy azt a Büszkeség és bányászélet című 2014-es filmben az egyik szereplő, a bányászszakszervezet egyik képviselője megfogalmazza az egyik aktivista szereplő kérdésére („Azt nem értem, hogy, aki harcol a melegek jogaiért, másokért miért nem? Vagy a munkásokért igen, de a nőkért nem?”):

„Van egy bányászzászlónk lent a központban […] Az egy szimbólum […]: két kéz. A munkásmozgalmat jelképezi. Az egységet. Támogatsz engem, én meg téged. Akárki is vagy, akárhonnan jöttél. Vállat vállhoz vetve; kéz a kézben.”

A szakszervezeti mozgalomnak ugyanakkor valóban mozgalmiasodnia kell, és tudástőkére van szüksége, hogy ezt a bizonyos segítő kezet oda tudja nyújtani. Laurent Olivier^[2] francia politológus fogalmai a mozgalmiasodás (mouvementalisation) és a désinstitutionnalisation, mely utóbbit valahogy úgy adhatjuk vissza, hogy kicsit visszavenni az intézményesedésből. Ez utóbbi persze együtt jár bizonyos előnyökkel és jogosítványokkal. Azonban, ha csak az intézményesedettség van, akkor az „intézmény” elidegenedik a tagságtól; azaz, ha elidegenedik a közösség mindennapi szenvedéseitől, akkor mit is ér?

Ma pedig egyetlen szervezett dolgozói közösség (szakszervezet) sem képviselheti elégségesen saját érdekeit, ha nem fog össze a többi, hasonló érdekekért küzdő csoporttal és aktív egyénekkel.

Ahhoz, hogy a szakszervezeti mozgalom felnőjön a szerephez, a mozgalmiasodás mellett tudástőkére is szüksége van. Példának okáért a Közélet Iskolája, a Helyzet Műhely, az Új Egyenlőség, az aHang és hasonló közösségek felé való közeledés egy módja lehet annak, hogy a „civilszervezetesedett” szakszervezeti mozgalom mozgalomként minél hatékonyabban tudjon valóban vállat vállhoz vetve, kéz a kézben állni. Ha ezt most nem teszi, akkor valóban nem szuverén, nem független, és az államtól való pénzügyi függőség ellehetetleníti a megmaradt szakszervezeti jogok érvényesítését.

A PDSZ együtt vonult azzal a tömeggel, melyet anarchistának bélyegeztek a kormánypárti véleményvezérek. A szakszervezet korántsem anarchista szervezet, a jog talaján áll. Ugyanakkor minden állampolgári engedetlenséget a szakszervezet jogszerű tiltakozó eszközökkel, eseményekkel tud megsegíteni. A félpályás útlezárásokon, demonstrációkon, adott esetben a munkavállalók munkajogi lehetőségeként adott eszközök összehangolásán túl: ott a SZTRÁJK.

Bár nemcsak szakszervezet, bármely munkavállaló is szervezhet sztrájkot adott munkáltatóval szemben, csakhogy itt az a cél, hogy egy jogszabályt vonjanak vissza. Ezúttal tehát nem a munkáltató a másik fél, hanem a kormány – vele kell tárgyalni. A jogszerű sztrájk feltétele az ún. elégséges szolgáltatásról szóló megállapodás. Sok területen ez nincs még meg, ezért nem tud egyszerre indulni az általános sztrájk.

Viszont éppen ebből következik, hogy a munkabeszüntetés időben elhúzódó lehet. Ezért a sztrájk akkor tud igazán hatásos lenni, ha kiegészül az állampolgári engedetlenség különféle eszközeivel, és az egyéb szereplőkkel együtt szervezzük az utcai akciókat. Így nagy eséllyel egyre többen csatlakozhatnak akár az egyes sztrájkokhoz, akár külső támogatóként, akár pedig az utcai akciókhoz.

A PDSZ ezért azt mondja, hogy a minél kiterjedtebb – ideális esetben általános – sztrájk a megoldás.

Ennek megszervezésére, a sztrájkok összehangolására jött létre az OSZD, az Országos Sztrájkelőkészítő és Demonstrációszervező Bizottság 15 szakszervezettel, köztük három konföderációval.

Amennyiben a kormányzat továbbra sem tárgyal, nem vesz tudomást a nép elégedetlenségéről, csupán idegen érdekek kifejezőiként tünteti fel őket, addig az elégedetlenség növekedni fog az erőszakmentes ellenállás keretein belül. Ha pedig nem változik semmi, az a dolgozónak fog fájni. Nem csak a szolidáris tanároknak vagy a közoktatásban dolgozóknak, hanem a jelenlegi és jövőbeli szakszervezeti tagoknak. Antonio Machado, spanyol költő „két Spanyolországról” beszél egy versében^[3]. A történész Charles Esdaile ezt a képet úgy bontja ki, hogy a vers azt ragadja meg, ahogy a klerikális, abszolutista és reakciós Spanyolország áll szemben a szekuláris, alkotmánypárti és progresszív Spanyolországgal^[4]. Nálunk nyilván nincsenek olyan állapotok, mint ebben a polgárháborús versben, ugyanakkor ennek a mintájára mi is beszélhetünk „két Magyarországról”.

A föladat így valahol az (is) lehetne, hogy a „tüntetések és az 5 pont Magyarországa” a szakszervezetekkel együttműködve ráébressze a másik Magyarországot, hogy itt nem feltétlen értékkülönbség van köztünk, mint a spanyol példában. Ha az információhiány és a propaganda meg is próbálja elfedni, de közösek a társadalmi problémáink. Ezt felismerve, megszervezve magunkat képesek lehetünk arra, hogy tegyünk a jobb élet- és munkakörülményekért.

Ezért hívhatunk arra mindenkit, hogy segítsen szervezni az ellenállást. Aki a közoktatásban dolgozik, bármilyen munkakörben, csatlakozzon a közösségünkhöz. Aki pedig szövetséges önkéntesként akár tudással, akár eszközzel, akár tettekkel segítené a PDSZ-t és az Országos Sztrájkelőkészítő és Demonstrációszervező Bizottságot, töltse ki ezt a kérdőívet! A jövőben így a szakszervezet intézményei és a szakszervezet mozgalmi jellege egyaránt tudják segíteni a hálózat működését. Január 5-én pedig találkozzunk mindannyian az Országos tüntetés a rabszolgatörvény ellen eseményein!