A Sorsok Háza-projektet övező sűrű köd és személyeskedő perpatvar ismét csak bizonyítja: a második világháború óta a holokauszt emlékezete az európai politikai kultúrák állapotának egyik legérzékenyebb mércéje. A holokauszttal való foglalkozás alakulása (értelemszerűen) meghatározó szerepet játszik az egyes országok zsidósághoz fűződő viszonyában. Emlékezetének vizsgálata ezen túlmenően a nemzeti önkép és politikai szándékok meglehetősen pontos lenyomatával is szolgál.

Az emlékezési folyamat alakulásának nem kisebb a tétje, mint hogy a gyakorta öntömjénezésre specializálódó európai nemzetek hajlandóak-e szembenézni kirekesztő eszméik és politikai gyakorlataik traumatikus következményeivel, és képesek lesznek-e tanulni fájdalmas felismeréseikből? Bűntetteiket érdemben elemezve és széles körben tárgyalva sikerül-e meghaladniuk agresszív vonásaikat és – nyíltan képviselt vagy csak gyengén leplezett – rasszista kódjaikat?

A háború utáni Európában a holokauszt emlékezete olyan negatív horizontot jelentett, amellyel szemben a kontinens demokratikus megújulására vágyók következetesen meghatározzák magukat.

A kulcspélda e téren kétségkívül Németország. A második világháborút követően még évtizedeken át stigmatizált ország önkritikus emlékezetpolitikai fordulata a jelenlegi magas fokú elismertségének kísérőjelensége, sőt kifejezetten katalizátora volt. A németek irigylésre méltó nemzetközi státuszát többek között a német bűntettek – és ezek között kiemelt módon a holokauszt – emlékezetének intenzív és fájdalmas ápolása, továbbá az antiszemitizmus és a mindenfajta rasszizmus elleni határozott fellépés alapozta meg.

A német társadalom széles körei belátták – nem egyedül, sőt korántsem elsőként, de másoknál talán következetesebben – hogy a tagadás, az elhallgatás és a relativizálás az emberek által okozott katasztrófákhoz vezető mentalitás továbbvitelével, tehát e katasztrófák megismétlődésével fenyeget. A nácizmus pusztítása után felnövekedett német generációk felismerték tehát, hogy létfontosságú érdekük a háborús és emberiesség elleni bűnök elemzése és megismertetése.

A német helyzetet tévedés lenne idealizálnunk és egyfajta modellként kezelnünk. Kialakulásának egyedi előtörténetét (tehát magát a nácizmust) és sajátos körülményeit eleve a legkevésbé sem kívánatos, de nem is lehetséges reprodukálni. Az önkritikus és demokratikus nemzeti emlékezetet eközben – különösen a jobboldali populista Alternative für Deutschland elmúlt évekbeli felfutása óta – Németországban is heves jobboldali támadások érik. A német gyarmati bűnök érdemi feldolgozása ráadásul eleve csak a közelmúltban kezdődött meg, pedig tudhatóan a német rasszizmus és népirtások kulcsfejezeteiről van szó.

Ugyanígy tévedés lenne azonban bagatellizálnunk, hogy

Németországban megkésve bár, de jelentős fordulatra került sor, amelynek szellemében a további demokratizálási igényeket – a nem-zsidó kelet-európaiakkal szembeni tömeges erőszak vagy a gyarmati népirtások emlékezetét – is lehetséges integrálni.

*

A történelemképet demokratizáló fordulat leglényegesebb eleme eközben nem az áldozatokról való megemlékezés volt – ez a demokratikus emlékezésnek kétségkívül szükséges, ugyanakkor meglehetősen konvencionális formája.

A német fordulat kulcsmomentuma az elkövetők történeteivel való mélyenszántó foglalkozás volt.

Az emberi empátia univerzális képesség: minden egyes ember rendelkezik vele. Emiatt óriási kihívást jelent annak megértése, hogy a szocializáció mely fázisain keresztül válnak emberek képessé akár tömeggyilkosságok elkövetésére is, hogy az emberi empátiát miként lehet módszeresen elsorvasztani? Miként válik dominánssá egyes miliőkben a pervertált (ún. partikularista) moralitás, amelynek paranoid víziója szerint a másik csoport minden egyes tagja fenyegetést jelent, míg a saját csoportom tagjai által elkövetett bármily kolosszális bűntettek is mindössze a legitim prevenció esetei és ily módon nem is számítanak bűnnek?

E fájdalmas kérdések számos országban vezettek heves és elhúzódó vitákhoz. Az ellenállás mítoszát propagáló republikánus Franciaországban csak komoly késéssel és nehézségek árán kezdődött meg a részben megszállt, részben kollaboráló ország második világháborús szerepének realistább értékelése – az algériai háború kivételes brutalitásának feltárásáról és nyilvános elismeréséről nem is beszélve. A felemás fordulatot pedig részben épp egy amerikai (mondhatni „kívülálló”) történész, Robert Paxton kutatásai készítették elő. A francia állam második világháborús felelősségének elismerésére eközben gyakorlatilag a kilencvenes évek közepéig kellett várni. Ez nem volt független attól sem, hogy Franciaországban 1995-ig a szocialista, de fiatalon még a Vichy-állam alkalmazásában álló François Mitterrand elnökölt (tehát Jacques Chirac volt gyakorlatilag a legelső, az akkori eseményekben személyesen nem érintett francia vezető).

Lengyelországot néhány évvel később, a huszonegyedik század legelején rázta meg a jedwabnei tömegmészárlás régi-új híre: a Szovjetunió elleni náci támadás kezdetekor e kelet-lengyel faluban bizonyíthatóan lengyel keresztények ölték meg lengyel zsidó szomszédjaikat. E történet Jan T. Gross általi elmondása a (magyarul is olvasható) Szomszédok lapjain egyértelműen ellentmondott a lengyel mártírság régóta dédelgetett képének.

Miközben a lengyelek második világháborús tömeges üldöztetéséhez és szenvedéséhez kétség sem férhet, a teljes képhez a lengyel antiszemita erőszak is hozzátartozik, érveltek ekkor a reálisabb nemzeti önkép hívei.

A holokauszt tárgyalásakor az embermentő lengyelek felemelő történetei mellett tehát helyet kell kapnia a közömbösök, az ellenségesek, sőt a lengyel elkövetők figyelmeztető történeteinek is, hangoztatták.

Amint azt a gdanski Második Világháború Múzeuma körüli viták és politikai beavatkozások élesen mutatják, a nacionalista mítoszok hívei mindmáig elutasítják a kiegyensúlyozottabb lengyel történelemkép és realistább önkép kialakításának szándékát. A lengyelek második világháborús szerepeinek megfelelő értékelése továbbra is megosztja a lengyel politikai elitet és társadalmat, ráadásul a huszonegyedik század eleji nyitásra a nacionalista visszarendeződés lépései következtek. E szempontból Magyarország tehát korántsem egyedi eset – bár az ország második világháborús szerepe természetesen a lengyelekénél jóval negatívabban és inkább a románokéhoz, a szlovákokéhoz vagy a horvátokéhoz hasonlóan értékelhető.

*

Az elkövetőkkel kapcsolatos fájdalmas kérdések logikai párja, hogy miként lehet olyan társadalmi és kulturális környezetet kialakítanunk, amelyben az előítéletes és kirekesztő beszédmódok és cselekedetek száma minimálisra csökken, illetve előfordulásuk esetén sor kerül határozott szankcionálásukra. Olyan politikai környezet fenntartásáról van szó, amelyben az állampolgárok saját nemzetükre semmiképpen sem tekintenek ostromlott erődként – olyan erődként, amelynek védelmében akár egyetemes normák megsértése is engedélyezett, sőt kiélezettebb helyzetekben egyenesen elvárható.

A kortárs Magyarország e szempontból meglehetősen ambivalens képet mutat – hasonlóan számos további európai nemzethez, bár jelenleg roppant akut módon. Az antiszemitizmus megnyilvánulásait a hivatalosságok rendszerint elítélik, vele szemben explicite zéró toleranciát hirdetnek. A főellenségnek kikiáltott Soros Györggyel szembeni nemtelen kampány során eközben radikálisan antiszemita víziókat festenek, sőt a jogállamiság alapelveivel is direkte szembemennek.

A holokauszt áldozatairól való megemlékezéseket e hivatalosságok bőkezűen megtámogatják, de az elkövetői oldal önvizsgálatára és önkorrekciójára szemlátomást már nem tartanak igényt. A holokausztról való alapvetően apologetikus indíttatású, a német megszállás perdöntő jellegét túlhangsúlyozó megemlékezés figyelmeztető jel: a múltbeli bűnök felemás elismerése nem párosul változási szándékkal.

A holokauszt rettenetes tapasztalatában, mint negatív horizontban rejlő morális lehetőség ily módon nem bontakozik ki.

Ezen ambivalens megemlékezési mód megfér az idegenellenességgel, illetve a partikuláris moralitással. A hódító szándékú keleti barbár paranoid képe, akivel szemben védekezni kell, sőt akivel szemben az elutasítás és kirekesztés szélsőséges formái is megengedettek, napjainkban is az állami propaganda egyik központi eleme. Ennek fényében nagyon úgy tűnik, hogy a magyar állam jelenlegi képviselői a holokausztra való önkritikus emlékezésből sajnos semmit se tanultak – ráadásul a félelemre és ellenségeskedésre építő állami propagandahadjáratok módszereiből se sokat felejtettek.