„A sárga mellényesek olyannyira párhuzamos világban
élnek, hogy akár autonómokká is válhatnak.”
(BFM TV, 2018. december)
Hallották? Már megint megtörtént. Bárhol elkezdődhet. És bármi. Tulajdonképpen bárkik csinálhatják. Egyszer csak robban: ki tudja, miért, ki tudja, hol, ki tudja, meddig tart, ki tudja, mi lesz a vége. Senki sem érti hogyan, de egyszer csak égnek az autók, „az átlagos emberek” kimennek az utcára, elfoglalják a kereszteződéseket, nekiesnek a rendőröknek, vagy csak egyszerűen kinyitják végre a szájukat. Elég egy gesztus, egy áremelés, a megvetés, a provokáció legkisebb jele, hogy a felszínre törjön a kínzó kérdés: ki akar korán kelni, dolgozni menni, a hónap végén a pénzét számolgatni, kínlódni, gályázni tovább ezért az életért? Néha egy csepp benzin is elég, hogy lángba boruljon a vidék.
Jobban szeretjük persze, ha a proletárok lázadnak, a társadalomból kizártak, a külvárosok népe, a szegények, de hát az is érdekes ám, és sokat mond korunkról, ha a középosztálynak mint olyannak, lesz elege a létező világok legjobbikából: azok lázadnak, akik pedig magának a rendszernek az önlegitimációs ideológiája alapján a legkevésbé lennének predesztinálva ilyesmire. A jóravaló emberek. A rend hívei. A normálisak. A dolgozók. A társadalom fenntartói.
Igen persze: a lecsúszásban levő középosztály, többnyire. De talán ez nem is olyan érdekes most. Lényegesebb, hogy a munkatársadalom homo oeconomicusa veszíti el a szemünk előtt létének értelmét: a családi succes story az egyre emelkedő generációkról, a komfort, a kemény munka a siker és a társadalmi felemelkedés érdekében, a három szoba-négy kerék, a családi vakációk, a gyerekek segítése, hogy ők is ugyanezt, vagy jobb életet éljenek, a fogyasztás apró örömei, a megvehető tárgyak és örömök, melyeket a társadalom kínált a dolgozó osztályok számára…
Eh merde, a középosztály tagjai, az utolsók, akik még játszották ezt a játékot, veszik most szemügyre a szomorú valóságot: mindez már a múlt része. Innen a fájdalom és a megalázottság érzése, amely a sárga mellényesek szemében ül, és hangjából hallatszik. Azok, akik csupán normális életet akartak élni, kezdenek ráeszmélni, hogy amivel gond van, az a normalitás maga.
Még keresik a szavakat, hogy akár maguknak is pontosan kifejezzék, mi történik velük, mi az, amit a mindennapokban éreznek, mi az, mi kezd határozottabb kontúrokat ölteni a középosztály számára is: keresik a jövőt, de még a jelen szavaival, melyek azonban már a múlthoz tartoznak.
Innen, hogy elsősorban a jelennel, a világ mostani folyásával kívánnak leszámolni. Az a helyzet, hogy egyre több embernek kezd leesni, hogy nem azok az igazán gyávák, akik menekülnek világunk süllyedő hajójáról, hanem azok, akik képesek lennének inkább vele elsüllyedni, akik úgy gondolják, hogy „meg fogjuk találni a válaszokat a nagy problémákra”, addig csak folytassuk tovább ezt az idióta, destruktív, lealacsonyító életet, amelyben részünk lehet. A középosztály talán a pénztárcáján keresztül érzi a legjobban a világot – de az nem jelenti azt, hogy nem lát túl annak perspektíváján.
„On en a ras le cul” („a tökünk tele van az egésszel”) – hallani mindenfelé.
Például ezzel az elkúrt urbanizmussal, ahol már nem lehet autó nélkül létezni se (leszámítva a nagyvárosok belvárosi lakóit: „Sétáló Budapest”, ahogy a magyar ellenzék abszolút nulla pontja, Puzsér Róbert mondja), a benzin meg drága, de amúgy is mindannyian megfulladunk lassan.
Vagy ezzel az elkúrt bolygóval. Hiszen ugyan meglehetősen paradox módon, de végül is először politizálódtak igazából ökológiai kérdések egy tömegmozgalom keretében: felmerült a probléma, hogy noha mindenki tudja, hogy a gazdagok hiába esznek biót, hiába gyűjtik kollektívan a szemetet, hiába vesznek még elektromos autót is – egyszerűen az életmódjukkal, a végtelen fogyasztásukkal összehasonlíthatatlanul jobban szennyezik a bolygót, mint a szegények. Akkor viszont miért az utóbbiaknak kellene megfizetni (az egyébként nem is létező, de ezt most hagyjuk) „ökológiai átmenet” árát? És innen tulajdonképpen már csak egy lépés egy másik kérdés feltétele maguknak: vajon egészen biztos, hogy azoktól várhatjuk, hogy kivezetnek minket az ökológiai katasztrófából, akik ezt okozták (a nagyvállalatok és az állami vezetők)? Vagy még inkább: talán még az is lehet, hogy maga a világunk a katasztrófa…
Azaz az elkúrt életük miatt még bűnösöknek is kell érezniük magukat. Ez a mai középosztály legnagyobb tragédiája: a normális, mindennapi élet, a rendes emberek ünnepelt céljai, a kertvárosi ház, az autó, az egész középosztályi létezési modell – nem csak passé, hanem még ujjal is mutogatnak rá, mint az elmaradott, környezetszennyező élet megtestesítőjére. Nem csak végigkínlódtad az életedet – hanem még rosszul is tetted, hogy engedelmeskedtél. Nem csoda, ha idegesek.
Vagy tényleg a tökük tele lehet ezekkel az elkúrt politikai ideákkal is, ahol már tulajdonképpen mindent lehet. Egy LGBT-zászló a royalisták mellett, a forradalmár Pamela Anderson, vidéki mélyfranciák és külvárosi srácok, vagy a mindenütt hallható Marseillaise, amelyről nehéz megállapítani, hogy patrióta himnusz, forradalmi dal vagy még a vébé-győzelem reminiszcenciája. Vagy talán mindegy is.
Mint sokan felfigyeltek már rá: a mozgalom egyszerre akar kevesebb adót és nagyobb szociális államot – főleg azokon a területeken, ahol a mozgalom talán a legerősebb: azaz a nagyvárosok távolabbi körzeteiben (nem a közvetlen külvárosokban). A másik nagy követelés a „vásárlóerő” növelése – érdekes tény, és jól jellemzi korunkat, hogy fel sem merül a bérek kérdése a kormány oldaláról a „vásárlóerő”-növelés érdekében: csak az állami levonásokról, járulékokról, adókról van szó (de a tüntetők oldaláról is csak a minimálbér-emelése került szóba, ami szintén állami hatáskörbe tartozó döntés). A bér a tőkés rendszer független változójává vált: sokat elmond ez a mai politikai garnitúráról, a mai rendszerről – de hát aligha lepődünk meg mindezen.
Bizonyos szempontból a mozgalom csak betetőzője, vagy inkább tudomásul vétele a tőkés rendszer pár évtizedes munkájának: szakszervezetek ciao, pártok agyő, demokrácia au revoir. A sárga mellényesek azzal, hogy egyszerre neoliberálisok (kevesebb adót), keynesiánusok (nagyobb államot) és libertáriusok (közvetlen szerveződést, valódi nép döntéshozatalt), jól jelképezik hanyatló korunk halódó politikai elveinek valóságát.
A körforgalmaknál, az autópálya-kapuknál, a vidéki kereszteződésekben vagy éppen a párizsi sugárutakon tüntető, blokádokat építő, a rendőrökkel farkasszemet néző tömeg, miközben szociológiailag talán többé-kevésbé beazonosítható (nagyjából: az alkalmazotti alsó-középosztály), politikailag a lehető legeltérőbb profillal rendelkezik. De nemcsak a közös eszmék vagy a közös osztálytudat hiányzik (a „fentiek” felé irányuló közös osztálygyűlölethez nincs is szükség közös osztálytudatra), hanem az ilyenkor elmondott közhelyekkel (Facebookon szerveződnek! közösségi médiák!!) szemben, nagyon úgy tűnik, hogy a helyi baráti, szomszédsági, munkahelyi, családi kapcsolatokra alapoznak a különböző helyi megmozdulások. Végeredményben a meglehetős „ideológiai tisztátlanság” inkább jót tett a mozgalomnak: eltűntek ezáltal az előítéletek és a nagy bizonyosságok is – manapság mi sem számít nagyobb felfuvalkodottságnak, mint bizonyosnak lenni az ég egy adta világon bármiben.
Hamisítatlan rendszervégi hangulat van a levegőben: az ehhez korunkban leginkább illő dadaizmussal.
Figyelmet érdemel, hogy viszonylag kis erővel, kevés résztvevővel (pár százezer ember egy 66 milliós országban) valódi politikai krízist lehet okozni egy fejlett államban is. Egyik oldalról kis csoportok, blokádok, útlezárások, melyek megbénítják a forgalmat, és olyan helyekre is elviszik a politikát, ahol nem is hallottak ilyesmiről vagy egy fél évszázada; másik oldalról szinte ösztönszerűen kitörő felkelés a nagy megyei, régiós központokban, illetve a fővárosban (a vidéki városokban is nagyjából ugyanaz történt, mint Párizsban). A legtöbb „sárga mellényesnek” az első tüntetései voltak ezek: a vidéki, himnuszt éneklő, „a rendőrség a barátunk”, „demokráciában élünk, fizetjük az adót, jogunk van tüntetni” embereket valósággal sokkolta a könnygáz, a gumibot, a letartóztatások. A következő szombatra jobban felkészültek.
Alighanem Párizs fontos volt, a párizsi események nyújtották a látványosságot, de Párizs sok tekintetben megtévesztő is: a mozgalom lényegesebb része inkább vidéken van, a helyi önszerveződésekben, a helyi blokádokban, a helyi ellenállásban – kevésbé a fővárosban. Végül is három szombaton keresztül ez volt a mozgalom receptje: az utak blokádja és támadás a kormányzati negyedek, épületek ellen (vidéken és Párizsban).
A nép ösztönös politikai zsenije jól vette észre, hogy melyik a rendszer két leggyöngébb láncszeme: a médiák és a rendőrség. A médiák (Franciaországban elsősorban két országos hírtelevízió: a BFM-TV és a CNews) már a kezdetektől nehezen tudtak mit kezdeni a dologgal: problémás volt egyértelműen sztrájkos-blokádos bajkeverőkként beállítani a mozgalmat (ahogy ez a vasutasokkal, a diákokkal, a tanárokkal, az ápolónőkkel stb. szokott történni), hiszen maguk a nézőik a kezdetektől nagy többségükben erősen szimpatizáltak a dologgal, ha nem voltak egyenesen maguk is „sárga mellényesek”.
A tulajdonosaik érdeke a nézőszám növelésében némiképp megértő hangot kényszerített a médiákra, másrészről ugyanezek az érdekek (kiegészülve az újságírók, a „szakértők”, a politológusok – akiktől itt is az isten óvjon mindenkit – ideológiai beállítódásával) a kormány oldalára állították inkább a médiákat. Mindenesetre újra kiderült, hogy tüntetést lehet talán szervezni a közösségi médiákban, a helyi szociális hálókon keresztül, de sikeres „lázadás” nem elképzelhető a tradicionális audiovizuális médiák minimális jóindulata nélkül.
Másrészről a rendőrség: a rohamrendőrök kifárasztása egy folyamatos jelenlétüket követelő tüntetéssorozatban járhat eredményekkel (különösen akkor, ha ezek szociológiai-munkahelyi körülményei igen közel állnak egy átlagos „sárga mellényeshez”), de továbbra sem lehetséges sikeres lázadást véghez vinni a rendfenntartó erők (legalábbis részleges) „átállása” nélkül. Mikor a rendőrség taktikát váltott, azaz a frontális összeütközés helyett ”célzott” őrizetbevételekkel” élt (múlt szombaton a letartóztatottak száma már délelőtt 500-600 volt, miközben még semmi sem történt az utcákon, ami persze felvet pár jogi kérdést); a mozgalomban rejlő lázadási potenciál megmutatta határait.
Néha a dolognak tényleg volt valamiféle „2006-os” bukéja: nálunk, miközben az utcákon állt a bál, valamelyik tenyérbemászó DEMOS-os „politikai elemző” (többnyire még mindig ők újítják meg a magyar intézményes baloldalt: nagy sikerekkel) magyarázta a blairizmust a meglepett közönségnek. Franciaországban egy-egy irritáló, összetéveszthetetlen „Macron-bébi” hívta fel a figyelmet a rendre és a törvényességre. Mindez persze csak olaj volt a tűzre – mint mindig.
(De most a magyar visszhangokról tényleg a kímélet okán inkább szó se essék: a jobboldali blogger szerint „nem kéne négereket ölelgetni”; a liberális újságíró szerint: Putyin keze van a dologban – mi már tényleg nem tudjuk eldönteni ki a nagyobb bohóc ebben a cirkuszban, de talán mindegy is. Mindannyiunk mentális egészsége érdekében: Passons.)
Ha nagyon akarjuk, akkor a mozgalomnak talán három nagy ága van: a politikaiak (valamiféle Cinque Stelle, francia Öt Csillag Mozgalom lehet a dologból); a tárgyalásosak (megállapodni erről-arról a kormánnyal); illetve a kis túlzással felkelés-pártiak (azaz számukra valamiféle arab tavasz lehet a végkifejlet: tömegtüntetés révén elkergetni a hatalmat) – nyilván, ahogy az idő múlik, úgy lesz a harmadik lehetőség a lehető legkevésbé valószínű.
Talán a szélsőjobboldal mindhárom részében jelen van a mozgalomnak, de aligha van ennek komoly jelentősége (ma már a mozgalom ellenségei sem nagyon vádolják őket ezzel); másrészt ma már az is elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy ezúttal is igaz: Macron inkább a probléma része, mint a megoldásé. Végül is személyében éppen olyan jelentéktelen, mint amennyire tipikusan reprezentálja a tőkés rendszer előremenekülésnek katasztrófáját. Macronban a rendszer megtalálta leprimitívebb, legüresebb formáját: a menedzsert.
De talán nem is ez az érdekes igazán.
Hanem inkább az, hogy vannak, akik egyre inkább úgy gondolják, hogy ezt az életet így nem érdemes élni. Hogy ez a világ egyszerűen nem lehetséges tovább.
Vannak, akik ezzel szemben gipsz-szobrokért, kirakatokért, autókért, meg a militarizmus szánalmas emlékművéért, a Diadalívért sírnak.
Néha azért megmutatjuk nekik.
Már csak az a kérdés: kiknek?
És persze: ki az a „mi”?
