Ma van a 16 akciónap utolsó napja. Az ezévi nyitóeseményen Renner Erika, a hírhedt „lúgos orvos ügy” sértettje is beszédet mondott, ezt közöljük most a Mércén is sorozatunk részeként.
Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.
A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.
Amikor felkértek arra, hogy az intézményi árulásról mondjam el a tapasztalataimat, nekem ez egy olyan „aha” érzés volt. Eddig ezt így nem tudtam megnevezni, mit is éreztem akkor, amikor mindezek megtörténtek velem. Nagyon örültem, hogy nevet kapott, mert így sokkal könnyebb átadni, mit is éreznek az áldozatok, amikor egy olyan intézmény árulja el őket, hagyja őket cserben, ahová bizalommal fordulnak. Megpróbálom az én ügyemben ezt az 5 évnyi tapasztalatot 5 percben elmondani.
Én a legmegdöbbentőbb és a legdurvább árulást természetesen a jog és az igazságszolgáltatás területén éltem meg, de emellett még ott volt az egészségügy is, hisz azonnali műtétekre volt szükségem.
A jogi részben így éreztem például az elsőfokú tárgyaláson, amikor a bíró a tárgyalóteremben feltette azt a kérdést, hogy „ez a fajta sérülés a mindennapjaimban okoz-e nekem bármiféle problémát”. Először nem hittem, hogy valóban azt kérdezi, amit én hallok, próbáltam újra és újra értelmezni ezt a kérdést, de nem ment. Aztán segítségkérően ránéztem a bíró két oldalán ülő ülnökökre. Mindkettő nő volt. De ők rezzenéstelenül ültek ott fent a pulpituson a bíró mellett, várták erre a kérdésre a válaszomat.
Ők kisegíthették volna a bíró urat annak megértésében, vajon egy lúggal szétmaratott hüvely milyen hatással tud lenni a mindennapokra. De ők némák maradtak. Igen, úgy éreztem, hogy ők, akkor, ott elárultak engem, és nem csak engem, hanem velem együtt az összes olyan áldozatot, akinek a tárgyalóteremben megalázó és oda nem illő kérdésekre kell válaszolnia.
Azt gondolom, hogy a vádlott ügyvédje az egész eljárás alatt emberileg és morálisan is a legaljasabb, leggátlástalanabb védelmi módot alkalmazta a tárgyalóteremben.
Kezdve attól, hogy a sérüléseimet bagatellizálta, hogy megvádolta a páromat ennek a súlyos bűncselekménynek az elkövetésével, hogy kiforgatta a vallomásaimat, amiket akkor tettem, mikor még kábult állapotomban hallgattak ki. Mikor az átélt fájdalmaimról beszéltem, odavetette: „én azt nem mondtam, hogy ez nem fájt”. Ezt a megalázást a díszteremben végighallgatták, végigasszisztálták a tanács tagjai, a jog alkalmazói. Kitettek engem, a testemet a díszteremben közboncolgatásra, úgy, hogy közben a vádlott ügyvédje bármit megtehetett velem, és ezt nekem mindvégig tűrnöm, hagynom kellett.
Azt éreztem, minden egyes tárgyalásra meztelenül megyek, ahol bármit megtehetnek velem és a testemmel.
Úgy éreztem, ezzel elárultak engem, és nem csak engem, hanem minden ennek kitett, és emberi méltóságától megfosztott áldozatot.
Két évvel a bűncselekmény elkövetése után, annak örök stigmáit viselve a testemen, műtétek előtt és műtétek után, a rendőrség elrendelt egy igazságügyi pszichológiai vizsgálatot. Ez a vizsgálat négy és fél órán át egy szűk és levegőtlen rendőrségi kihallgató szobában zajlott, aminek egy részét végigzokogtam, miközben azt éreztem, hogy a szakértőasszony minden empátia és minden emberi együttérzés nélkül folytatta a vizsgálatomat, még egy pohár vizet sem kért számomra!
A szakvéleményében azt fogalmazta meg rólam, hogy örömképességem korlátozott, hajlamos vagyok téves eszmék kialakítására és elképzelhető, hogy az elkövető személyére vonatkozóan elmondásomat befolyásolja a gyanúsítottal szemben érzett csalódásom, haragom.
Ellenben a szakvéleményében sehol sem említette meg a traumatizáltságomat, és a trauma akkori feldolgozottsági fokát. Úgy érzem, ő is elárult engem és nem csak engem, hanem minden traumatizált áldozatot, akit ilyen embertelen módon pszichológiai vizsgálat alá kényszerítenek, akiről ilyen szakmaiatlan pszichológiai vélemények tucatjai születnek és esetlegesen ezekre a bíróság ítéletet alapoz.
Az ügyésznő első dolga volt négy év után, a másodfokú tárgyalás első napján, hogy kérje a személyes vizsgálatomat, hogy megállapítható legyen, a sérüléseim maradandóak-e, vagy esetlegesen heg nélkül meggyógyultak.
Több mint 500 kép és egy tucat igazságügyi orvosszakértői vélemény állt rendelkezésére ennek eldöntésére, ami mind igazolta és leírta a súlyos egészségromlást és a maradandó károsodást, de ő, mint ügyész, mégis inkább még egyszer alávetett volna egy újabb megalázó vizsgálatnak.
Igen, úgy érzem, hogy ő is elárult engem, azzal, hogy megkérdőjelezte a sérüléseimet, és minden olyan áldozatot, akit újabb és újabb értelmetlen és fölösleges vizsgálatoknak vetnek alá.
Az egészségügyben volt, aki megpróbált rábeszélni, nem lenne-e jobb kibékülni az elkövetővel. Volt egy orvos, aki fontosnak tartotta éppen műtétre menet elmondani, hogy a felesége ismeri az elkövetőt, és szerinte az egy nagyon rendes ember.
És valóban, voltak ezeken a rendszereken belül, akik saját emberségüktől vezérelve végezték a dolgukat. Ilyen volt például az az otthoni szakápoló, aki két és fél hónapig naponta járt kötözni a sebeimet, vagy az a sebész-nőgyógyász, aki a hét helyreállító műtétemet végezte el, empátiával és szakértelemmel.
Az az urológus, aki vállalta, hogy megszabadít a két hétig bennem hagyott katétertől, ami már mindenhol engedte a vizeletet, hogy ne kelljen katéterrel élnem. Vagy a jogi képviselőm, aki éjszakákon át dolgozott egy-egy beadványunkon, de volt olyan bíró is, aki egészen progresszíven vezette a megismételt másodfokú eljárást.
És nem kell itt nagy dolgokra gondolni, hanem olyan egyszerű dolgokra például, mint hogy ülhettem, mikor kihallgatott, és nem kellett háttal állnom a vádlottnak, nem kellett folyamatosan hallanom, ahogy mögöttem veszi a levegőt. Ezek az emberek segítettek abban, hogy a sok megalázottság ellenére mégis emberi méltósággal végig tudjam járni ezt az utat, az ügyemet. Köszönöm Nekik.
Bene Krisztián, a budai Irgalmasrendi Kórház egykori főigazgatója, 2013-ban öntötte le lúggal korábbi barátnője nemi szervét, miután a nő szakított vele. A támadó által használt vegyszer maradandó károsodásokat okozott az áldozatnak. A férfit első fokon mindössze négy évre ítélték, majd másodfokon kilenc évet kapott. Ezt az ítéletet azonban a Kúria arra hivatkozva semmisítette meg tavaly júniusban, hogy nem állnak rendelkezésre kellő bizonyítékok a vádlott ellen. Az öt évig folyó per idén júliusban zárult le, a férfit 11 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték életveszélyt okozó testi sértésért.
