„Elfogadhatatlan”. „Kizsigerelné”. „Túlhajszolás”. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének 2018. november 25-én megtartott Kongresszusa ezekkel a szavakkal utasította el határozatában^[1] az egyenlőtlen munkaidő-beosztásban foglalkoztatottakat sújtó, régi-új módosító javaslatot. A határozat mellett a szakszervezet a jelen írással is szolidaritást vállal, és tiltakozásra hív mindenkit, hiszen a módosítás azon kívül, hogy nem tudja beteljesíteni az indoklásban meghatározott céljait, még kifejezetten káros is a dolgozók egészségére.

Az olyan magától értődőnek tűnő szóösszetétel, mint „munkavédelem” vagy „munkavédelmi oktatás” –minden, csak nem magától értetődő. Az 1870-es, ’80-as években e szóösszetételek helyén a „rendőrségi ügy”, illetve az „izgatás” állt, lévén a Tisza-kormány a munkakörülmények miatti tiltakozásokról nem mint politikai ügyről beszélt, hanem a rendvédelem nyelvén. Azonban a későbbi, már az századforduló körül elfogadott pozitívabb törvények ellenére is azt mondhatjuk, hogy „a munkaidő, a munkafeltételek, […] kérdéseinek megválaszolása a munkásság szervezeteire hárult”^[2].

Dolgozói érdekvédelmi szervezetként ma ugyanezeket a kérdéseket tehetjük fel a törvényjavaslat szövegével kapcsolatban. Milyen problémát definiál törvényjavaslatában a döntéshozó? Hogyan helyezi ezt el egy politikai programban? Hogyan jelennek meg a lehetséges alternatív megoldások? Megjelennek-e egyáltalán? Milyen hatásokra számít az adott politikai dokumentum?

Az általános indoklásban a következő problémameghatározás szerepel: „a kollektív megállapodások szerepe a hazai munkaerőpiac alakításában továbbra is viszonylag korlátozott maradt”. Később teszi hozzá a célt: igazodni a nemzetközi gazdasági környezetben munkát szervező hazai vállalkozások igényeihez. A problémára a lehetséges opciók közül a rugalmas szabályozást választja. Teszi ezt elsősorban a kereslethez igazodó termelés elősegítésének érdekében.

A politikai program, melybe illeszkedik a módosítás, a munka törvénykönyvének értelmezési kerete, azaz a piacgazdaság viszonyainak megfelelő, új munkajogi rendszer kialakítása. A szöveg várt hatásként azt jelöli meg, hogy mindezzel támogatja a munkaidő-szervezés megfelelő kialakítását. A „megfelelő” szó jelentését, és egyben a politikai szereplők mozgásterét (itt: munkavállalók [szervezetei], munkáltatók) pedig a következőként fogalmazza meg: „12 hónap átlagában a heti munkaidő a rendkívüli munkavégzést is beleszámítva nem haladhatja meg a 48 órát”. Majd a szöveg ezen a ponton két cél említésével zárul: (i) munkavállalók védelme, (ii) minimálbér és a garantált bérminimum kifizetésének biztosítása.

A hasonló szövegek elemzésével kapcsolatban John Codd^[3]. úgy fogalmaz: „[a politikai dokumentumok] egyértelmű alkalmat adnak rá, hogy a nyelvet egy politikai cél szolgálatába állítsuk, olyan konkrét jelentéseket és jeleket alkotva, hogy elfedjék a társadalmi konfliktusokat, és elősegítsék az elköteleződést az egyetemes közérdek mellett”. Másképpen megfogalmazva, „a közpolitika formálása során előadott történetek csak afféle mesék […] arról, hogy az érintett mit képzel el a dolgokról, hogyan keres mentséget magának, s miként hárítja másokra a tennivalókat és a felelősséget” (p. 588.)^[4].

Ez az olvasat főleg ott válik igazán érdekessé, amikor a „munkavállalók védelme” részre próbálunk rákérdezni. Vagy éppen arra, amire a szöveg egy segédszövegében hivatkozik (3. Záró rendelkezések), azaz, hogy meg kíván felelni az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelvének. Ez ugyanis kimondja, miszerint „a munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása olyan cél, amely nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak”. Ebből a pozícióból újraolvasva a szöveget, azt láthatjuk, hogy súlyosabb a helyzet annál, mint, amit Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke megfogalmazott arról, hogy a tervezet szembemegy mindazokkal a kutatásokkal, melyek egyértelmű kapcsolatot mutattak ki a dolgozók leterheltsége/kihasználtsága, valamint a foglalkozás-egészségügyi megbetegedések száma között.

Miért? Az úgynevezett egészségpszichológia ugyanis azon kívül, hogy meghaladja a betegségfókuszú szemléletet, az egészség fenntartásában és visszaállításában is szerepet vállal. Hogyan tudjuk megőrizni testi betegség esetén is pszichológiai állóképességünket; hogyan tudjuk a megelőzésre tenni a hangsúlyt? Hogyan tudunk a lelki meghatározó tényezőktől kezdve (pl. stresszre adott egyéni válasz), a konkrét élethelyzeteken át (munkahelyi légkör), a társas tényezőkig bezárólag gondolkodni az egészségről? Ez a megközelítés úgy beszél az egyénről, mint, aki „nem terheinek magányos viselője, hanem a szerzett, örökölt és környezete által reá rakott terhekhez alkalmazkodni kívánó problémamegoldó ember”. Ez a meghatározás azonban így folytatódik: „a korlátokat […] igyekszik felismerni és aktívan alakítani […], hogy egészségesebb közeget tudjon embertársaival közösen megteremteni” (p. 26.)^[5].

A kritikai egészségpszichológia mindehhez a hatalmi kérdésekhez való érzékenységet teszi hozzá, mondja Lyons és Chamberlain^[6]. Főként a társadalom peremére szorultak esetében válik ez központi kérdéssé, ahol a beavatkozások között már megjelenik az aktivizmus is, mely a megbetegítő gazdasági környezetek megváltoztatását tűzi ki célul. Azaz a társadalmi korlátokat felismerve, valamilyen formában rendszerszintű változást az egészségesebb környezet megteremtéséhez.

Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy bár a törvényjavaslat a munkások védelméről beszél, és hivatkozik a munkások egészségének fejlesztésére vonatkozó szövegekre, azonban a szöveg működése ezzel merőben ellentétes. Elfedi az olyan társadalmi konfliktusokat, mint a munkaerőhiány vagy a bérek helyzete; mégpedig úgy, hogy mindeközben az egyetemes közjóra hivatkozik, ami itt a munkások védelme. Mentálhigiéniai, kritikai egészségpszichológiai szempontból tehát nem csak súlyosbítja a gazdasági helyzet okozta testi-lelki terheket, hanem egy olyan elbeszélést is megalkot, ami még csak nem is hárítja el a felelősséget, hanem egyenesen elkendőzi, hogy egyáltalán van probléma.

Viszont, ha abból indulunk ki, hogy más politikák számára mások a tények és a problémafelvetések is, és például nem a dolgozók helyzete az egyik legégetőbb kérdés, hanem például a demográfiai probléma vagy a családok helyzete, akkor azt látjuk, hogy ebben a valóságértelmezésben sem ígérhet eredményeket a módosító javaslat. Ebben az értelemben súlyosabb a probléma annál, mint amit Kordás elnök úr felvázolt.

Nagy elemszámú vizsgálatuk után a Golden és Wiens-Turs kutatópáros^[7] pont arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak csökkenteni kellene a rendkívüli munkavégzések számát a munkások védelmében, hanem azért is lenne fontos mindez, hogy a szülői kötelezettségeiknek is jobban eleget tudjanak tenni.

Yamauchi és munkatársai^[8] pedig a japán Túlórával Kapcsolatos Zavarok Kutatóközpont (Research Center for Overwork-Related Disorders) vezetésével arról számoltak be, hogy a japán kormány többek között épp a japán családok nyomására fogadta el megelőző csomagját a rendkívüli munkavégzések visszaszorítására. Hiszen a szív- és érrendszeri betegségeket, valamint a túlzott mentális megterhelést okozó túlórát nevezték meg az egyik legjelentősebb államgazdasági-népegészségügyi kockázatként. Ez azért is fontos, mert a túlórák, valamint a szorongásos és depresszív tünetek között ugyanis dózis-hatás összefüggés mutatható ki.^[9]. Azaz, minél inkább növeljük a túlóráknak való kitettséget, annál inkább nő az ezzel kapcsolatos problémák előfordulásának esélye. Ily módon pedig a családok leterheltsége. Ha pedig Weissmanék eredményei (2006^[10], 2016^[11]) alapján azt is tudjuk, hogy egy depresszív szülő gyermekének 20, 30 év múlva is nagyobb az esélye, hogy depresszív tüneteket mutasson, akkor egy mentálhigiéniai, kritikai egészségpszichológiai perspektívából azt mondhatjuk, hogy egy ilyen szabályozás magyar családok százait képes megbetegíteni, mégpedig generációkon átívelően.

A felszabadítás pszichológiájának egyik kulcsszava a mindennapi tapasztalat felszabadítása. Ennek keretében igyekszik lefejteni azokat a rétegeket, melyek társadalmi jelenségeket természetesként akarnak feltüntetni, vagy pusztán az egyén problémájaként. Martín-Baró szerint^[12] ezek a rárakódott jelentések különben egy hamis közmegegyezéshez igazítják hozzá azt, amit az emberek a saját élményeikről gondolnak. Ha pedig ez megtörténik, akkor elveszik a kezükből az az élményt, mellyel ráébredhetnének helyzetükre, és megfogalmazhatnák érdekeiket.

A törvényjavaslat szövege az általa teremtett elbeszéléssel pont ilyen rétegeket hoz létre. Politikai szöveg, amely ennél fogva egy adott politikai nyelven íródott, és mint ilyen, gondolkodásmódja már az olvasás alatt keretezi, hogy miként gondolkodjunk a túlóráról, és miért ne másképpen. Így, míg a kollektív szerződések fontosságáról beszél, addig maga mesél el egy olyan értelmezési módot, ahol már mindenféle kollektív megegyezés nélkül – lezajlott egy politikai küzdelem. Az a politikai küzdelem, amelyben központilag eldőlt, hogy mind a túlórák után járó pluszpénz kifizetése, mind a szabadidő elszámolása és kiadása ki fog tolódni.

A legriasztóbb ebben a szövegben, hogy egy olyan keretet hoz létre, mely egyik valóságértelmezésben sem állja meg a helyét. Számon lehet kérni mind ellenzéki, mind kormánypárti pozícióból. Sem az emberjogi-társadalmi igazságosság (pl. „a munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása olyan cél, amely nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak”), sem a magyar Alaptörvény diskurzusában („minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez”, „mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez”) nem értelmezhető a problémafelvetésre adott válasza.

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete ezért nevezheti családellenesnek az előterjesztést, és mondhatja nyilatkozatában, hogy „a munkaerőhiányt nem a munkavállalók túlhajszolásával, hanem béremeléssel és kedvezőbb munkafeltételek biztosításával kell enyhíteni”. A diákok, oktatók és értelmiségiek szolidaritásához való csatlakozás mellett ezért hívhatja a szakszervezet arra a politikai – vagy, ha úgy tetszik, politikai és népegészségügyi – lépésre a politikai szereplőket, hogy közös fellépéssel tegyenek a törvényjavaslat elfogadása ellen. Ezen felül pedig azt követelte, hogy a kormány:

– írja alá a CEU magyarországi működését lehetővé tevő szerződést;

– szüntessen be minden felsőoktatási és kutatási cenzúrát;

– biztosítson minőségi, hozzáférhető, független és megfelelően finanszírozott oktatást és kutatási lehetőséget.

A törvény aláírása, mint tudjuk, nem történt meg. A meghirdetett diák-dolgozói szolidaritásnak megfelelően azonban a közös kiállás egy elképzelhető módja lehet a fent elemzett javaslat elleni országos demonstráció december 8-án. Jelen írás értékválasztásából fakadóan erre buzdítok mindenkit. Remélhetően pedig, a dolgozói fél viszonozza majd ezt a gesztust, és segít napirenden tartani az oktatás kérdését, valamint továbbra is kiáll a diákok követelései mellett. A PDSZ november 25-én erről a kiállásról hozott határozatot.

A szerző közoktatásban dolgozó klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus jelölt, a PDSZ aktivistája.