Teljes ráfizetés a szegényebb és kisebb önkormányzatoknak a munkahelyek odacsábítására szolgáló adókedvezmények rendszere. Ezt állapítja meg a G7 legőjabb elemzése amely a nagyobb vállalkozások adózásának társasági adó (tao) melletti másik legfontosabb elemét, a települések által beszedett, helyi iparűzési adót (hipa) vizsgálja meg országszerte.

A részletesen illusztrált körképből kiderül, hogy a magas hipa olyan luxus amelyet jóformán csak az odatelepült, termelékeny iparral is jócskán rendelkező dunántúli nagyvárosok engedhetnek meg maguknak, ők tízszer annyi adóbevételt érhetnek el ebből a forrásból, mint egy észak-alföldi kistelepülés, ahol már ahhoz is óriási adókedvezményeket, és sok esetben helyi adómentességet kell kínálniuk, hogy egy vállalkozás éppen azt a falut vagy kisvárost válassza.

A probléma tovább súlyosbodhat akkor, ha a kistelepülése egy hosszabb, bevezető kedvezmény után esetleg adót akarnak szedni a vállalkozásoktól, hiszen ezek ilyen esetekben gond nélkül áttelepülhetnek a szomszédba, vagy olyan helyre ahol továbbra is mentességet, nagy kedvezményeket élvezhetnének. Ezzel pedig véget nem érő adómentességre szoríthatnak rá egy-egy, amúgy finanszírozási gondokkal küszködők önkormányzatot.

Az Eurostat adatai alapján a magyar települések adóban a GDP 2,2 százalékának megfelelő összeget szednek be, ez pedig kicsit több csak, mint az európai átlag (4%) fele. Az iparűzési adó önmagában pedig  1,7 százalékát teszi ki a nemzeti összterméknek. Kimondható tehát, hogy a vállalkozások aluladóztatása általános jelenség Magyarországon.

A vállalatok összes adótartamának körülbelül negyedét teszi ki az ugyancsak helyben felhasználható társasági adó, az iparűzési adó a gyakorlatban a második legnagyobb tétel lenne. Mindennek ellenére a kistelepülések „gazdaságélénkítéssel” magyarázott adókedvezményei mintegy teljes egészében megfosztják az ott lakókat az adóztatásból származó bevételtől.

Van olyan falu (Nógrádsipek), ahol a KSH adatai alapján számolva, az egy főre jutó iparűzési adó-bevétel 3 forint volt a 2016-os adatok szerint, 142 településen pedig ugyan formálisan létezett az adóforma, egy forint sem folyt be belőle.

Az összesítésből kiderült, hogy az önkormányzatok a rendelkezésre álló forrásaik döntő többségét továbbra is a központi költségvetésből kapják. Ugyan 2013 és 1017 között a hipából származó átlagos átlagbevétel az országban növekedett, a törvényben is maximált, 0-1,5 – 2% körül mozgó adókulcs miatt továbbra is elenyésző részét képezik a bevételnek.

Összességében tehát elmondható hogy a magánvállalkozások adóztatásának stratégiája az önkormányzatok nagyobb önállósága céljából egyes, nagy adózó társaságok jelenléte nélkül nem tűnik életképesnek a jelenlegi rendszerben.

Az alapvető különbség itt, mint sok fejlettségi mutatónál, a nagyvárosok és a kistelepülések között van: míg a legtöbb nagyváros régiótól függetlenül megengedheti magának a nagyobb mértékű iparűzési adót, addig márt az őket körülvevő kistelepüléseknek is muszáj szinte adómentesen beengedni a cégeket, ha egyáltalán bármiféle új munkahelyet kívánnak ott teremteni.

A cégek adókedvezményei, mint helyi ösztönző eszközök a munkahely-teremtéshez nem egyedülálló jelenségként léteznek Magyarországon. Az Egyesült Államokban ugyancsak rengetek állam – mind demokrata mind pedig republikánus – törvényhozása és kormányzata használja ezt a módszert, az eredmény pedig ugyanúgy teljes kudarc, mint amit a magyar körképben is megfigyelhetünk. John Oliver tavaly a Last Week Tonight nevű infotainment műsorban foglalkozott is az adókedvezmények amerikai, tulajdonképpen értelmetlen, ráfizetéses konstrukcióival. Miközben a törvényhozók váltig állítják, hogy az adócsökkentés a gazdasági fejlődés alapja, a gyakorlatban éppen a közszolgáltatások, közbevételek bevételkiesései révén sok esetben éppen az ellenkező hatást érik el.