Az elmúlt napokban a kormány kultúrharca jegyében a fiatal történészgeneráció egyik legnagyobb tudású tagját, Csunderlik Pétert támadták be. Ennek a harcnak az a lényege, hogy mentális nyomást helyezzenek a Fidesz-KDNP világán túli alkotókra, emberekre, éreztessék velük, hogy ellenségnek vannak tekintve. És éreztessék azokkal is, akik esetleg még valami lehetőséget juttatnának nekik, hogy nem szabad.

A Mandineren, a Pesti Srácokon és a 888-on megjelent cikkekben azt vetik Csunderlik szemébe, hogy Hajdú Tiborral írt közös könyvükben a „Kérdések és válaszok 1918 és 1919 kapcsán” szövegében mentegetik Szamuely Tibort, a brutális vörös terror egyik végrehajtóját.

Békés Márton, Csunderlik kortársa és történész kollégája például úgy támadja a szerzőt a Mandineren, hogy a könyvben szereplő, Szamuelyre vonatkozó vörös terroros részt „parafrazálja”, a jelzőt nyilasra cserélve és átírva a neveket.

„Kun páter a ’nyilasterror’ jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Marschalkó Lajos, aki szerint, míg Hain Péter számára a terror szükséges rossz volt, Endre László számára szükséges jó, addig Kun páter számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a hungarizmus megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart ’vérben fürdeni’, mint ahogy Lévai Jenő háború után megjelent könyvében szerepel.”

Békés szerint ezt relativizálás, és megengedhetetlen a nyilas rémuralom kapcsán épp úgy, mint a vörös terror kapcsán. Abban egyetértek Békéssel és feltehetően Csunderlik is egyetért, hogy nem szabad relativizálni egyik korszak bűneit sem. Csak a felvetéssel a probléma az, hogy még Békés átköltése se relativizálja Kun páter tetteit. Hiszen ahogy Csunderlik se menti fel Szamuelyt, úgy Békés se ebben a szövegben Kun pátert, csak egyszerűen felteszi azt a kérdést, amit egy történésznek fel kell tennie: mi okból?

Mi működtette a rendszert, miért tették meg ezek az emberek azt, amit megtettek? Ez a kérdés pedig mindig releváns, ha a történelemre nem csupán egyszerű mesére gondolunk, hanem egy olyan folyamatok összességeként, amelyeknek megértése közelebb visz minket saját korunk megértéséhez.

Békés a fenti szöveggel, akárcsak a többi ifjú orbánista is, azt mondják ki, hogy ez a kérdés nem szükséges, a szükséges csak és kizárólag az ítélkezés, aki pedig az ítélet mellett mást is tenne, az relativizál.

Persze ez abból a nézőpontból természetes is, hogy mit jelent a kultúrharc, hogy pontosan a 90-es évek kultúrharcának továbbélését jelenti, hogy úgy kiabálnak komcsit ma a Békés Mártonok, ahogy Gyurcsány Ferencék vizionáltak barna esőt alig 10 éve.

Ez az a politizálás, ami a 20. század traumáit használja fel újra és újra, hogy elfedje saját galádságait, és elfedje saját gondolattalanságát. Ahogy a politikailag teljesen kiüresedett Gyurcsány Ferenc és az MSZP kapta elő a náci kártyát a 2000-es évek végén, és emelte fel ezzel a Jobbikot, most pontosan úgy komcsiznak Békés Mártonék. Tisztán hatalmi szempontból, bármilyen intellektualitás nélkül, a gondolati pusztaság közepén.

Persze ez természetszerű is, hiszen ez a kultúrharc pont erre való, hogy felfesse az elképzelt ördögöt, hogy bekattintsa a családi vagy közösségi traumákat, hogy felfesse a gonoszt, hogy blokkolja a gondolkodás képességét a saját táborban, és összezárja azt.

Hiszen a kultúrharc legnagyobb fegyvere pont az, hogy nem tesszük fel a nyilvánvaló kérdéseket. Csak az üvöltés, a felháborodás marad (ebben hasonszőrű ez a mentalitás a gondolkodás nélküli antiorbánizmushoz), a gonosz elleni harc, ahelyett, hogy az életünkről beszélnénk, és azokról a politikai problémákról, amik a jelen problémái.

A legszörnyűbb persze az az egészben, hogy ezekre a problémákra van válasz, tud választ adni a bal- és a jobboldal, a szociáldemokrata, a konzervatív, a liberális és a zöld is, még ha nem is értenek egyet. De pont ez az üvöltés, az örök felháborodás generálásának a lényege, hogy ne legyen olyan beszéd, amiből gondolat sarkad, mert az veszélyezteti a mindenkori hatalom érdekét.