Gondoljon bármit is az ember erről az országról, azt nehéz lenne vitatni, hogy az Amerikai Egyesült Államok politikai történései és trendjei hatalmas befolyással vannak a világ többi országának működésére. Ahogy a 18. században ez a kontinensnyi ország fektette le a demokratikus köztársaság alapjait, úgy sok tekintetben a mai posztmodern, globalizált világban is az USA az, ami valójában diktálja a világpolitikában észlelhető trendeket.

Lehet, hogy bizonyos dolgok nem ott történnek meg először, de az kétségtelen, hogy ott fejtik ki a legnagyobb hatásukat a világ történéseire. Ez alól a szélsőjobboldali populizmus megállíthatatlannak tűnő terjedése sem kivétel: Donald Trump 2016-os elnökké választása volt az egyik első, és legmeghatározóbb mozzanata annak a folyamatnak, ami azóta végig söpört teljes Európán, Ázsia és Dél-Amerika egyes országain.

Hol az amerikai álom?

Trump győzelme megkérdőjelezhetetlen jele volt annak, hogy véget ért a nyugati világot évtizedekig domináló, a liberális demokráciára és a neoliberális gazdaságpolitikára építő konszenzus időszaka. A milliárdos botrányhős (akinek győzelmével igazán komolyan senki sem számolt) szinte minden megmozdulásával alapjaiban kérdőjelezte meg azt, ahogy az amerikai állam működik, ezzel pedig elsősorban azokat sikerült megszólítania, akik ennek a rendszernek a vesztesei közé tartoznak.

És az USA hiába a világ legerősebb országa, emberek milliói élik úgy a mindennapjaikat, hogy ebből ők semmit sem érzékelnek.

A modern kor egyik legkomolyabb problémája, az egyre növekvő vagyoni egyenlőtlenségek ugyanis különösen fájóan éreztetik a hatásukat egy olyan országban, mint amilyen az Egyesült Államok. Az USA az a hely, amelyhez olyan állandó jelzők tartoznak, mint az „amerikai álom” vagy a „lehetőségek hazája”. Ám a nyolcvanas évek óta folyamatosan szűkülnek a lehetőségek azok számára, akik az olyan hagyományos iparágakból élnek, mint a nehézipar, autógyártás, stb.- számukra egyre elérhetetlenebb az a bizonyos amerikai álom.

A sok jobboldali számára is vállalhatatlan Trump sikerében nem is az volt a meglepő, hogy könnyedén hozta azokat az államokat, ahol generációk óta a Republikánus Párt a domináns erő, hanem az, hogy győzelmet aratott Michiganben, Pennsylvaniában vagy éppen Wisconsinban. Ezek a közép-nyugati államok azok, ahol a legtöbb ipari munkás szenvedte meg a globalizációt- és évtizedeken keresztül itt volt az egyik legsikeresebb a Demokrata Párt.

A demokraták jelöltje, Hillary Clinton azért szenvedett ezekben a térségekben vereséget, mert a kampányában elsősorban a globalizáció nyerteseit akarta megszólítani: a San Francisco-i startupok dolgozóit, New York, Los Angeles és Washington gazdag liberálisait és általánosságban azokat, akiknek az élete az elmúlt években jobbra fordult globalizáció hatására. Clinton régóta tagja volt annak az elitnek, aki az országot vezette, pozíciói pedig tovább erősödtek miután Barack Obama- akitől a volt first lady kikapott az előválasztáson- 2008-ban megnyerte az elnökválasztást. Külügyminiszterként befolyásos tagjává vált az Obama-adminisztrációnak, így logikus lépésnek tűnt számára, hogy 2016-ban újból megpályázza az elnökséget, és úgy vélte, hogy a befolyása és a tapasztalata majd sikerre is viszi őt.

Valójában csak egy dolog különböztette meg őt a kétszer is elnökké választott Obamától: képtelen volt megszólítani a választókat.

Míg Obama a választási kampányaiban reményt adott a pénzügyi világválság által megviselt amerikaiaknak, addig Clinton úgy kampányolt a liberális, toleráns és nyitott Egyesült Államok üzenetével, hogy nem látta be: a választópolgárok nem ennek a világképnek az elvesztése miatt aggódnak a leginkább. Clinton ahelyett, hogy a védelméről biztosította volna a létbizonytalanság szélén álló amerikaiakat, választási kampányában erőszakosan hirdetett egy olyan világnézetet, amiben a legfontosabb problémát az azonos neműek házasodása, az abortuszhoz való jog és a kisebbségek jogai jelentik. És bár ezek a dolgok valóban súlyos, orvosolásra váró gondok, nem lehet velük olyanokat megnyerni, akik nem szembesülnek ezekkel a mindennapokban.

Obama sikere pont abban rejlett, hogy a sokféle kisebb csoportból álló amerikai társadalom egészéhez tudott szólni egy olyan kampánnyal, ami bőrszíntől, vallástól, nemi identitástól függetlenül minden választópolgárnak kívánt nyújtani valamit.

A demokraták két évvel ezelőtti kudarca után természetesen felerősödtek azok a hangok a pártban, amelyek kritikus véleményt fogalmaztak meg a pártelittel szemben. És szerencséjükre egy vezetőt is találtak maguknak a vermonti szenátor, Bernie Sanders személyében.

A progresszív, újbalos üzeneteket hirdető Sanders kampánya felrázta a Demokrata Párt állóvizét, és bár Sanders elvesztette az elnökjelöltéségért folyó küzdelmet Clintonnal szemben, egy ország ismerte meg az önmagát demokratikus szocialistának definiáló politikust és az üzeneteit. A baloldali populista Sanders kampánya egy dologban mindenképpen hasonlított a szélsőjobboldali populizmust hirdető Trumpéhoz: ahelyett, hogy Clintonhoz hasonlóan az ellenfél folyamatos szidalmazásával és az saját rátermettsége hirdetésével a személyéről szóló szimpátiaszavazássá degradálta volna a választást, újító elképzelésekkel állt elő, ezek pedig reagálásra és véleményformálásra késztették az amerikai közvéleményt.

A 2016-os választási időszak legtöbbet tárgyalt témái közé nem csak Trump tervezett határfala került be- Sanders elképzelései az ingyenes felsőoktatásról, az általános egészségügyről és a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentéséről ugyanúgy a közbeszéd részévé váltak. A szenátor sikere iránymutatásul szolgálhat a világszerte gyengélkedő baloldali pártoknak: erejük visszanyeréséhez Sandershez hasonló hatékonysággal kell tematizálni a közbeszédet, és nem csak folyamatosan reagálni a jobboldal által feldobott témákra.

Elhúzódó belharc a baloldalon

Ám a Sanders vezette progresszívoknak egyelőre nem sikerült átvenniük az irányítást a Demokrata Párt felett. Bár több üzenetük- általános egészségbiztosítás, 15 dolláros minimum órabér- mára már a demokrata fősodor részévé vált, a pártot továbbra is az az elit vezeti, amihez Hillary Clinton is tartozott. A demokrata képviselőházi frakciót továbbra is az a Nancy Pelosi vezeti, akinek a neve a republikánusok folyamatos támadásainak hatására az amerikai választópolgárok számára összefort az átlagemberek problémáit figyelmen kívül hagyó liberális elittel – tegyük hozzá nem is véletlenül.

Pelosit, Chuck Schumert (a demokraták szenátusi vezetője), Clintont és a többi vezető demokratát az köti össze, hogy sokkal fontosabb számukra az elitben betöltött helyük megőrzése, mint azoknak azoknak amerikaiak problémáinak a megoldása, akiknek a szolgálatára esküdtek fel. Kommunikációjukban nem javaslatokat tesznek az ország gondjainak megoldására, hanem megtartani igyekeznek a szavazóbázisukat adó társadalmi csoportokat. Ezek a nagyrészt fehér, vagyonos politikusok nem azért biztosítják folyamatosan a szolidaritásukról a bevándorlókat, etnikai/szexuális kisebbségeket, mert valaha is átérezték volna, milyen érzés a társadalom perifériáján élni, hanem mert egy folyamatosan gyarapodó szavazóbázist látnak bennük. Ezek a politikusok úgy hajlítják a világnézetüket, ahogy a közvélemény éppen változik.

Például 15 éve valószínűleg egyiküket sem hallottuk volna az LMBTQ-közösség jogainak védelméről beszélni. Bár a globalizáció, a pénzügyi válság vesztesei többségében a demokratákra szavaztak, ez az elit semmit sem tesz azért, hogy megregulázza a krízist kirobbantó pénzügyi szektort- addig legalábbis biztos nem, míg ők is megkapják a kampány-támogatásokat a bankoktól és a vagyonos befektetőktől. Ők azok, akik képesek polgárjogi kérdést csinálni olyan dolgokból, mint az abortusz- és bár igazuk van abban, hogy a nőknek kell döntést hozniuk a testükről – az már nem foglalkoztatja annyira őket, hogy mekkora tragédia lehet nekik a terhességmegszakítás. Számukra ez csak egy újabb eszköz a szavazat-maximalizáláshoz.

A Demokrata Pártban azért is maradt el a sokak által várt progresszív forradalom, mert a párt mainstream szárnya sikeresen hitette azt el a közvéleménnyel, hogy a sandersista, baloldali populistákkal nem lehet választást nyerni a konzervatívabb államokban.

Azzal érveltek, hogy a párt esetleg balra tolódása nehéz helyzetbe hozná az olyan konzervatív államokat képviselő szenátorokat, mint Joe Manchin (Nyugat-Virginia) vagy Heidi Heitkamp (Észak-Dakota). A valóság ezzel szemben az, hogy pont ez a „liberális” pártelit idegenít el sok mérsékeltebb szavazót a demokratáktól és nem Sanders-féle progresszivizmus. Ezek a konzervatív választók lehet, hogy nem értenek egyet demokrata balszárny üzeneteivel, de azt ők is belátják, hogy a progresszívok legalább valóban az ő életüket is befolyásoló témákkal foglalkoznak, szemben a pártelit nézeteit hangoztató politikusokkal.

Ahogy a cikk elején említésre került, az USA még mindig hatalmas befolyással van a világpolitikában végbemenő trendekre. És ahogy két évvel ezelőtt itt kezdte meg sikerhadjáratát a szélsőjobboldali populizmus, úgy itt nyílik először lehetősége arra a választóknak, hogy elutasítsák azt a politikát, ami az idegengyűlölet eszközével teremt hamis nemzeti nagyság-érzetet a társadalom perifériájára szorult, önmagukat vesztesnek és jelentéktelennek érző állampolgároknak-miközben az elitellenesség máza alatt valójában ugyanazt a vagyonos, befolyásos egy százalékot szolgálja.

De meghatározó lesz a baloldal szempontjából is, mivel kiderül, sikerre vihető-e egy olyan progresszív politika, ami a kultúrharc és az árokásás helyett egy átlagembereket segítő és szolgáló politika megvalósításában érdekelt.

Ha elég sok progresszív képviselő kerül be a Kongresszusba, akkor megindulhat az a folyamat, amelynek végén a Demokrata Párt újból képes lesz az egész amerikai társadalom számára releváns víziót megfogalmazni.

De ha nem, akkor 2020-ban várhatóan egy Kamala Harris (Kalifornia és a Szilícium-völgy nagytőkéseinek szenátora) vagy Cory Booker (New Jersey egyik szenátora)- szerű politikus fog megmérkőzni Donald Trumppal. Aki még ha nyer is, képtelen lesz csökkenteni a vagyoni egyenlőtlenségeket, az egyre ijesztőbb méreteket öltő fegyveres erőszakot és azokat a problémákat, amikkel amerikaiak millióinak kell szembenézniük nap mint nap.

Ezzel pedig az Amerikai Egyesült Államok továbbra sem lesz az az ország, ahol mindenkinek azonos lehetősége van „az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a Boldogságra való törekvésre”.

(Kiemelt kép: Bernie Sandersre és Liz Watson baloldali képviselőházi jelöltre váró támogatók az Indiana állambeli Bloomingtonban, 2018. október 20-án. // Fotó: Bernie Sanders, Facebook)