Nemrég összefutottam egy ismerősömmel a játszótéren, ahova a gyerekeinket vittük. Ahogy az lenni szokott, megkérdeztük, kivel mi újság, mivel foglalkozik. Mivel a CEU-n vagyok doktori hallgató, gyakran megkapom a kérdést, mi lesz, ha az egyetem Bécsbe költözik, hogyan fogok tudni bejárni, egyáltalán, mi lesz a szakkal. Nagyjából csak annyit tudok erre válaszolni, hogy ha a kormányon múlik, megy az egyetem Bécsbe, arról pedig fogalmunk sincs, velünk, hallgatókkal vagy a tanárokkal mi lesz.
Aztán kiderült, hogy az ismerősöm hasonlóképpen bizonytalan a saját jövőjével kapcsolatban: az államigazgatásban dolgozott, de a tömeges leépítések során őt is elbocsátották. Méghozzá úgy, hogy jövő hónaptól már nincs állása, így még a munkakeresésre se hagytak semennyi időt.
A leépítések hírét nem a főnökeitől, hanem a sajtóból hallotta először, és hiába érdeklődött, a főnökei mindig az felelték: ők is a sajtóból tudnak meg mindent. Jelentek meg hírek arról, hogy az elküldött hivatalnokokat átképzik, de erről a felmondáskor említést se tettek, bár az ismerősöm azt mondta, azon már végképp csak nevetni tudna, ha felajánlják neki, hogy a közgazdász diplomájával álljon be műtőssegédnek.
A saját történeteink nem egyediek, hiszen 14-30 ezer fő közöttire becsülik csak azoknak a számát, akiket a közszférából el fognak bocsátani. A CEU Bécsbe költözése ennyi embert nem fog érinteni, ugyanakkor, ha hozzávesszük a kormány kampányszerű támadásait az egyetemek, kutatóintézetek, a médiacégek ellen, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ezekben az intézményekben sem lehet biztos senki abban, hogy a munkáját megtarthatja. Ráadásul láthatóan a kormánynak nem jelent sem eljárásrendileg, sem erkölcsileg gondot, hogy olyan törvényi környezetet teremtsen, amelyben bármiféle magánintézményt, magáncéget is el tud akár lehetetleníteni.
Ezeket a kérdéseket eddig elsősorban szimbolikus oldalukról közelítette meg a közvélemény, pedig talán jóval sokkolóbb az, ahogyan a kormány teljes létbizonytalanságban tartja a lakosságot.
Ez rég nem csak arról szól, hogy intézményeket feketítenek be, vagy hogy magasabb pozíciókból kirúgják azokat a vezetőket, akikkel nem szimpatizálnak. Itt arról van szó, hogy bárki bármikor elveszítheti egyik napról a másikra a megélhetését.
Gondoljunk csak bele, mi történt a Népszabadság, Magyar Nemzet újságíróival, mi történt korábban is politikai okokból köztisztviselőkkel, és mi történik most már akár politikai ok nélkül is a közalkalmazottakkal: egyik nap arra mennek be, hogy az állásuk megszűnt, esetleg még a számítógépükhöz se férnek hozzá, és szerencsés esetben is egy-két hetük van arra, hogy más munka után nézzenek. Pedig ezek aztán tényleg nem olyan munkahelyek, ahol több hónapnyi tartalékot lehetne összespórolni az ínségesebb időkre, ahogy az sem véletlen, hogy egy átlagos magyar lakos semmiféle megtakarítással nem rendelkezik.
Ez természetesen nem csak a magyar kormány „eszköze”, hiszen rengeteg tanulmány, cikk született arról, hogy a neoliberalizmus mint gazdasági rendszer hogyan teszi könnyen felcserélhetővé a munkaerőt, hogyan válnak egyre bizonytalanabbá a munkahelyek, és hogyan építik le a cégek és az állam közösen a munkaerő lobbierejét.
A rugalmas, munkaerő-közvetítő cégeken keresztüli foglalkoztatás, bizonyos tevékenységek kiszervezése egyik napról a másikra, a teljes mértékben a munkáltatót támogató munkaügyi törvények jó példák erre. Ez nem csak az alulképzett munkaerőre igaz, hanem az értelmiségiekre is: a projektalapú munkák, a megbízási szerződésekkel történő foglalkoztatás, a pár hónapos szerződések sem szólnak másról, mint a biztos egzisztencia leépüléséről.
Maga a létbizonytalanság mint alapállapot nem magyarországi sajátosság, az viszont igen, hogy ezt a létbizonytalanságot a Fidesz-KDNP kormány nagyon is kihasználja. Matolcsy terjeszti ugyan az igét az unortodox gazdaságpolitikáról, de az egykulcsos adó, a munkavállalói jogok leépítése magukért beszélnek. Aki a versenyszférába szorul, annak gyakorlatilag elveszett az alkupozíciója. Ráadásul ott sincs teljesen biztonságban, hiszen az elmúlt nyolc évben egyértelművé vált, akár az ellenzéki médiatermékek, akár a takarékszövetkezetek integrációjával, hogy a kormány keze az üzleti szférába is elér.
A közszféra eddig másnak tűnt. Nem véletlen, hogy sokan választották ezt a pályát. Kevesebb fizetésért dolgoztak ugyan, de relatíve biztonságban érezhették magukat. Már csak azért is, mert a kormány eddig végig azt kommunikálta, mennyire támogatja a közalkalmazottak képzését, lakhatáshoz jutását, stb. Az üzenet most megváltozott: hiába dolgozol a közszférában, akkor sem leszel biztonságban.
A létbizonytalanság tudatos fenntartása vagy megteremtése üzenet azoknak is, akiket a kormány politikai ellenségeinek tart, tehát bárkinek, aki nyíltan kritizálja a kormány bármilyen lépését: ha megszólalsz, létbizonytalanságba taszítunk, mert el tudjuk venni a munkahelyed, a megélhetésed, társadalmi státuszod, és nem fogsz tudni hasonló munkahelyet találni. Néhányan tudnak, de nem mindenki, és ezt a kormány pontosan tudja.
Erről szól a CEU ügye is: szimbolikusan csak két, egymásnak feszülő felet látunk, de a valóságban ott van az egyik oldalon többszáz egyetemi alkalmazott, tanár, doktori hallgató, akiknek az egzisztenciája veszélyben van.
Efölött könnyen átsiklunk, mert azt gondoljuk, ezek az emberek úgyis találnak másik munkát, van diplomájuk, beszélnek nyelveket. Csakhogy ez ma már egyáltalán nem biztos, és még ha így is van, akkor is rendkívül káros, ha társadalmi szinten elfogadjuk, hogy a létbizonytalanság rendben van, működőképes, és másnak úgyis rosszabb.
A közalkalmazottaknál nincs szó politikai elköteleződésről, legalábbis tömegesen biztosan nincs. Míg a felsőoktatásban, a kutatóintézeteknél, a médiánál a politikai ellenségek tudatos ellehetetlenítése zajlik, itt másféle kormányérdekről van szó. Eddig volt rá pénz, és politikailag is szükség volt lojális közalkalmazottakra, de egy kiépült autoriter rendszerben már nem feltétlenül van. Nem feltétlenül kellenek ezek az emberek, akkor minek is fizetnék a munkájukat?
Majd elvégzik ugyanazt a munkát kevesen, több túlórával, ugyanannyi pénzért. Meg fogják tenni, mert félni fognak a kirúgástól, és attól, hogy ennyi év közalkalmazotti munka után nem fognak tudni elmenni a versenyszférába. Vagy ha igen, akkor ott még nagyobb bizonytalanságra, még kevesebb jogra számíthatnak. Még hálásabbak lesznek minden kis juttatásért, és még kevésbé mernek majd – még a legártatlanabb formában is – politikailag megnyilvánulni.
A létbizonytalanság az, ami miatt a kormány elnyomó stratégiája működik, ezért fontos lenne, hogy ne csak szimbolikus harcként beszéljünk a kormánypolitikáról. Ne csak harcként a tanszabadság, az egyetemi autonómia, a véleményszabadság ellen.
Nem azért, mert ezek az értékek nem fontosak, hanem azért, mert ezekért csak azok tudnak kiállni, akik nem élnek létbizonytalanságban. Éppen ezért az ellenzék sem szimbolikus harccal fog tudni hatékonyan küzdeni az autoriter politika ellen, hanem azzal, hogy a társadalmi szolidaritásra koncentrál.
Itt nem a szolidaritás elvont eszméjére gondolok, hanem a munkavállalók megszervezésére, akár szolidaritási alapok létrehozására, bármilyen olyan stratégiára, amivel nevén nevezi és központi kérdésként kezeli a létbizonytalanságot, nem pedig a magyarországi lét természetes velejárójaként.
