„Magyarországon ma politikai indulat, melyből a demokratikus kormányzással komolyan szembeforduló politikai erők kinőhetnek, három van: a zsidóellenesség, a kommunistaellenesség és az az indulat, mely a parasztság, főleg a szegényparasztság feltörése ellen fordul”.

Bibó István: Összeesküvés és demokratikus évforduló (1947)

1. A közélet és a közhelyek mocsara

A tudásszociológiában jól ismert tétel szerint a hétköznapi vélekedés nem homogén: inkoherens, csupán részleteiben tiszta, s korántsem ellentmondásoktól mentes. Mindennapi életünkben többnyire nem törekszünk arra, hogy a világ dolgait tudományos igénnyel magyarázzuk meg, hogy rákérdezzünk a jelenség forrására, vagy kritikai szemmel szemléljük azokat. Bizony sokszor beérjük tapasztalati tudással vagy a szocializációnk során megszerzett, tehát készen kapott ismeretekkel. Munkánkból fakadóan egy-egy szakterületen ugyan elmélyültebb tudással rendelkezhetünk, de a világ jelenségeinek mélyreható megértése nem képezheti az emberi élet lényegét. A mindennapi életünk ebből fakadóan rutinokból áll, melynek lényege az, hogy a cselekvés gyorsan, szinte automatikusan menjen végbe; nem hiába mondja Leibniz nyomán Pierre Bourdieu, hogy életünk háromnegyedében automataként viselkedünk.

Gustave Flaubert csodálatos kis gyűjteménye, a Dictionnaire des idées reçues című befejezetlen munkája az életvezetési tanácsadók bornírt közhelyeit parodizáló mondandójával (pl. a lábizzadás az egészség biztos jele) a közhelyek börtönéből óhajtja kibontani a gondolkodást. Meg akarja óvni attól, hogy a rutin mimézise megfossza az egyént sajátosságaitól, attól, hogy feloldódjon a tét nélküli kijelentések langymeleg mocsarában.

A hazai közélet hemzseg a megalapozatlan, túlzó általánosításoktól, melyek ugyancsak kedvelik a bináris oppozíciókat. Utóbbi természetéből fakadóan jelentősen leegyszerűsíti a dolgokat, s ennyiben nemhogy nem segíti, de kifejezetten akadályozza az érdemi, racionális vitát.

Mindemellett egyes kifejezéseknek a kortárs nyilvánosságban olyan erős érzelmi töltetük keletkezett a használat során, hogy sokszor tényleg képtelenség róluk ésszerűen eszmét cserélni. Az egyik ilyen szitokszó a „kommunista”.

Ugyan e sorok írója meg van győződve arról, hogy akik érzelmi kitöréseikhez használják e kifejezést, nem is sejtik, hogy mi mindent jelent kommunistának lenni, de ez az aggály épp arra sarkallhat bennünket, hogy megtegyük azt, amit félünk megtenni.

2. Népi kollégisták: grassroots mozgalmárok vagy janicsárok?

A mindennapi élet közhelyeinek tudásszociológiája azonban nem „csak” ízlés kérdése, a féligazság vagy a közhely sokszor ügydöntő kérdésekben is megnyilvánul. Amikor 2012. évi 62. törvény 10. §-ával az országgyűlés közirattá minősítette – egyebek mellett – a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (Nékosz) levéltári dokumentumait, akkor egy lapos közhelyekre épített döntés született.

A formális indok az volt, hogy a Nékosz tartalmilag a Magyar Dolgozók Pártja „ifjúsági szervezete” volt, ennyiben iratai nem az államtól független magánszervezet által keletkeztetett magániratok, hanem a diktatúra feltárásának fontos kútfői. Utóbbi törekvéssel, melynek nevében a diktatúra pártjainak iratanyagát közirattá minősítették a rendszerváltás után (1995. évi 66. tv.) a múltfeldolgozás szempontjából megítélésem szerint fontos és jó döntés született, csakhogy a Nékoszt egy félmondattal az MDP ifjúsági szervezetévé degradálni nem más, mint felülni egy közhelynek. (Arról nem is beszélve, hogy a Nékosz gyors felszámolása épp a diktatúra kiépülésének köszönhető; ennek következményeként 1949 nyarán a Nékoszt beolvasztották az állami diákotthonok rendszerébe, így a mozgalom értelmét vesztette.) Az utóbbi években Papp István könyvein és tanulmányain kívül kevesen foglalkoztak ezzel az összetett történettel, melynek zavarba ejtő voltát az adja, hogy

a népi kollégiumok és a Nékosz maga rámutat az 1945 „előtti” és „utáni” világ folytonosságára, s ezzel megbontja a közélet által kedvelt kognitív sémát.

A népi kollégiumok kialakulásának története ugyanis elválaszthatatlan az 1930-as évek elején meginduló népi szociográfiai mozgalomtól, melynek sajátos, a baloldali és a jobboldali lózungoktól megcsömörlött, így azokat meghaladni kívánó harmadikutassága külön fejezet a magyar szellemi élet és értelmiség történetében. A bukott forradalmak (1918, 1919) utáni kivándorlás révén itthon kiürülő értelmiségi mező új arcokat, új feladatokat és legfőképpen új megoldásokat kívánt. Ennek egyik jelszava „Magyarország felfedezése” volt, melynek nevében a fő feladat a magyar társadalom, szűkítve a leginkább nélkülöző parasztság és föld nélküli zsellérség társadalmi problémáinak feltárása volt. A falukutató népi szociográfiai mozgalom ebben az értelemben valóban mozgalom volt, melynek célja a megismerés terápiája és az érdekeiket artikulálni nem tudók képviselete mellett egy sajátosan értelmezett modernizáció volt, melynek fundamentumát a modern társadalomban elengedhetetlen szaktudás megszerzése jelentette.

A két háború között induló falukutató, népi szociográfiai mozgalomból csak 1939 környékén születik meg az igény, hogy a parasztszármazású fiatalokat valahogyan összefogják és platformot teremtsenek a számukra. Hagyományosan a diákjaival együtt végzett terepmunkában és a nyári táborozásokban élen járó Györffy István néprajzkutató nevéhez kapcsoljuk az első kollégium ötletét, ő vetette fel egy nagy parasztkollégium felállításának tervét. Papp István részletesen tárgyalja a keletkezés történetét, s valószínűsíti, hogy Györffy inkább az eltérő hagyományokból táplálkozó, több szálon meginduló kezdeményezések összefogója volt.

Györffy váratlan halála 1939-ben ugyan nagy csapás volt, de mivel a mozgalom már lendületben volt, így ugyanazon év októberében a Parasztfőiskolások Közössége megtartotta alakuló ülését. Ebben a miliőben már jelen van a Bolyai-, utóbb Györffy-kollégium minden fontosabb tagja. Ebből a lendületből született, s szélesedett ki a kollégiumi mozgalom, mégpedig a Györffy István Kollégium 1946. július 10-én, a magyar társadalomhoz intézett felhívása nyomán, mely Demokratikus Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom kiépítését szorgalmazta. Innen datálódik voltaképpen a népi kollégiumi mozgalom, melynek koordinálására alakították meg a Népi Kollégiumok Országos Szövetségét, a Nékoszt.

Nem arról van tehát szó, hogy a hatalom „felülről” intézkedik, s a népi kollégiumokkal orvosolja a már hosszú évtizedek óta tarthatatlan oktatási körülményeket, hanem arról, hogy a népi kollégiumok előzményének tekinthető Bolyai-, majd Györffy-kollégium a népiek belső fejlődési logikájából keletkezett.

A népi kollégium tehát alulról induló kezdeményezés, grassroots mozgalom, melynek pedagógiai előzményei kapcsolódnak a magyar református kollégiumi tradícióhoz is.

Illő hozzátenni, hogy a gyökeresen különböző ideológiák ellenére a kollégiumi mozgalom a háború előtt (Zsindely Ferenc kormányzati tisztviselő felesége, Tüdős Klára révén) és után (Révai József és Rajk László révén) bizonyos kormányzati támogatást kapott.

Ez az anyagi, infrastrukturális segítség mindenképp gyengíti a mozgalom grassroots jellegét, de ha szemügyre vesszük a Nékoszon belül az egyes kollégiumok demokratikus felépítését, önkormányzati működését, akkor ez a befolyás önmagában nem zárja ki az önkormányzati jelleget. Persze a politikai befolyást már a korszakban is szóvá tették, talán a szegedi egyetem tanára, Halasy-Nagy József kijelentése híresült el, miszerint a Nékosz nem más, mint janicsárképző. Ironikus címével e „vádra” reagált Tóth Béla javarészt elfeledett regénye, a Mi, janicsárok 1969-ben.

3. Közvetlen demokrácia és kollektív mentálhigiéné: a Nagy László Népi Kollégium

Az 1970-es években Mérei Ferenc pszichológus, pedagógus, a Nékosz pedagógiai programjának egyik motorja a népi kollégiumok emancipatorikus, a művelődéshez, a tanuláshoz való hozzáférés mellett kiemelt három sajátosságot. Az első az osztályhelyzet tudatosítása volt, annak megértése, hogy az ember társas–társadalmi lény, értékválasztásai, lehetőségei nem végtelen számúak, hanem a társadalmi világ által szabottak, korlátozottak.

A társadalom absztrakt fogalma nem valamiféle díszletszerű „háttér”, hanem olyan eleven viszonyrendszer, mely alakítja, formálja az ént. A második elem az együttes élmény. Ebből logikusan következik, hogy nem mindegy, hogy milyen minőségű az ént körülvevő mikrokörnyezet. Az együttes élmény fogalmán nyugvó kiscsoportos munka lényege az, hogy a kollektív munka kreatív öröme elmélyíti az individuumok közötti pozitív egymásrautaltságot, a közösen létrehozott produkció felett érzett öröm pedig megerősíti a közösen elvégzett munka értelmét.

A „kollektív” fogalmától azonban Mérei szerint nem kell félnünk: nem az individuum feloldódásáról van szó a csoportban, hanem arról, hogy az ember önmaga fölé tud nőni: növekszik egyéni teljesítménye, árnyalódik a személyiségképe, fejlődik a társas hatóképessége.

A harmadik elem tehát a szociális penetrancia. Jelenti ez a társas kapcsolatok fejlesztését, továbbá annak tudatosítását, hogy az egyén a demokráciában felelős a körülötte lévő társadalmi világ ügyeiért.

Az elvek szintjén tehát a Nékosz – illetve annak hálózatát alkotó 160 népi kollégium és a mintegy tízezer diák – kicsiben valósítja meg az aktivista demokrácia eszméjét. Távol áll tőlem, hogy romantikus színben tüntessem fel a Nékoszt, de az, hogy az aktivista, közvetlen demokrácia emfatikusan megjelenik pedagógiájában, önmagában komoly fegyvertény. Az már más kérdés, hogy ebből mennyi valósult meg később a kollégiumi életben.

Az egyes népi kollégiumok mindennek megfelelően önkéntes és szabad diáktársulások voltak, a kollégisták maguknak választották vezetőiket, a felsőoktatási intézmények kollégiumai teljes autonómiában éltek, míg közép- és általános iskolai szinten az életkornak megfelelő önkormányzást biztosítottak a szabályok. A Nékosz pedagógiája a társadalom absztrakt fogalmát átülteti a gyakorlatba: a képviseleti és a közvetlen demokrácia formáit egyesítő kiscsoportra. E kiscsoportos önnevelés egységei a szövetkezetek voltak. „A szövetkezet – így Mérei Ferenc – (…) a kollégium legkisebb közvetlen egysége, mely a demokrácia alapvető jogait és kötelességeit gyakorolja, amelyik összefog egy öt-hat-nyolc-tíz, esetleg még több, de nem túl sok tagból álló csoportot, esetleg egy lakószobát vagy egy tanulószobát, három lakószobát, esetleg egy emeletet”.

Mérei teljes joggal abból indul ki, hogy egy olyan országban, ahol a demokráciának nincs hagyománya, a demokratikus gondolkodás és viselkedés nem válhatott a mindennapi élet részévé; azzá tenni tehát pedagógiai feladat. E nevelődési projekt során az ifjú népi kollégistának el kellett sajátítania a demokrácia gyakorlatát: átélni azt, hogy beleszólhat a közügyekbe, a kiscsoportban (szövetkezetben) egymáshoz kell igazodni, meg kell tanulni mások véleményét tisztelni (de adott esetben érvelni vele szemben).

A Nékosz pedagógiájának egyik legfontosabb s legvitatottabb eleme a címben is megidézett kiscsoportos technika, a közhelyek szintjén „kommunista gyónásnak” tekintett kritika–önkritika gyakorlata volt. A közhely annyiban nem alaptalan, amennyiben a kritika–önkritika nem más, mint a verbálissá tett vádak és önvádak, felmentések és önfelmentések üres sorozata. Ám szerintem nem a mai csoportterápiához hasonló technikával volt baj, hanem azzal, hogy egyrészt professzionális lélektani tudás nélkül végezték, másrészt magát a gyakorlatot a népi kollégiumokon kívül is kötelezővé tették, így a kényszer és a dilettáns praxis miatt gyorsan kiürült, sőt gyűlöltté vált. Mérei maga is kitér erre, vagyis, hogy milyen üres formalitássá, sőt politikai rítussá vált ez az elvben jó technika.

„A szövetkezeti munkának vagy kiscsoportos munkának, ahogy ma mondanánk, (…) demokratikus jellegű szabályozásában kiemelkedő jelentősége volt annak, amit a Nékoszban kritika-önkritikának neveztek. Nagyon sokan, akkor is, most is tulajdonképpen azért támadták a Nékoszt, hogy lelkiznek, hogy négy–öt–hat órán át folyik a kritikai, önkritikai lelkizés”.

Amiről Mérei beszél, az lényegét tekintve más, mint amit hagyományosan a kritika–önkritika jelenségéről szokás tartani, ezért különbséget kell tennünk. Sokat nyom a latban ugyanis az adott közösség mérete: Mérei a nékoszos szövetkezet méretét 5–10 főben határozza meg; azért ennyiben, mert a kiscsoport tagjai valóban megismerhetik egymást. Ez megkerülhetetlen premisszája annak, hogy a tagok között kialakulhasson a tartalmas kritika–önkritikához nélkülözhetetlen bizalom, ami mondjuk egy 30–40 fős egyetemi szeminárium esetében már jóval kevésbé, ha egyáltalán működőképes lenne. Mérei maga is látta a csoportterápiához hasonlóan működő kritika–önkritikában azt az eszközt, mely az egyént övező csoport mentálhigiénéjét, lelki egészségét, valamint közérzetét javíthatta volna, ám tisztában volt azzal, hogy szakértelem híján ez a népi kollégiumok többségében nem igazán valósult meg. Ahol állítása szerint jól funkcionált, az a Nagy László Népi Kollégium volt, ahol

egy-egy ülés alkalmával feltárták és feldolgozták egy-egy kollégista élettörténetében és közösségi munkájában rejlő rejtett jelentéseket, rámutattak az egyéni és a csoportos szint összefüggésére, melynek következtében a szövetkezet valóban segíteni tudott az integráció egy fokán megrekedt tagnak.

Azzal kezdtem, hogy mindennapi életünket agyonnyomják a közhelyek, a féligazságok és a meg nem gondolt gondolatok. 2012-ben – nemzetközi sikerből kiindulva – az HBO csatorna elkészítette a Terápia című, hazánkban is nagy sikert arató sorozatát, melyben a középosztály felső rétegéhez tartozó páciensek beszéltek problémáikról. Ez utóbbiak annyiban nem osztályspecifikusak, amennyiben érzelmi csalódás, szülői elnyomás, szorongás, kisebbségi komplexus, munkahelyi konfliktusok a társadalom tagjainak túlnyomó többségét érik – persze az már nagyon is osztályspecifikus, hogy ki hogyan reagál erre a lelki valóságra. A Terápia világa azonban módfelett individuális, sőt énközpontú volt, amennyiben a társas-társadalmi kapcsolatok pusztán díszletként jelentek meg a két-három személyre szabott analízis szövegtengerében. A Terápia ennyiben nagyon is mai film, még akkor is, ha a közhelyekből építkező sikerkalauzok egyik legfontosabb tanácsa a network építése.

A sorozat persze a maga módján rámutatott arra, hogy minden terápia célja az, hogy megértsük és megfogalmazzuk önmagunkat önmagunk számára: ez a folyamat maga a „gyógyszer”. A fentebb érintett kritika–önkritika a maga módján szintén az elaborációt célozta, annyi különbséggel, hogy a szubjektumot nem elszigetelt, önmagában való minőségnek, hanem egy eleven kiscsoport részeként, egy közösség viszonyrendszerében képzelte el – alanyai pedig nem a középosztályhoz tartoztak, hanem a nincstelen parasztok és zsellérek gyermekei voltak. Eszem ágában sincs idealizálni mindezt, de a lapos közhelyek mocsarában olykor esélyt adhatnánk a kéznyújtásnyira fekvő múltunk megértésének is. Talán jobban értenénk azt is, hogy mi történik ma körülöttünk: jelenünk minden ízében történeti.

---

Tájékoztató irodalom
A valóság pedagógiája. Közösségi nevelés a népi kollégiumokban, Pataki Ferenc (szerk.), Budapest, Tankönyvkiadó, 1974.
„Amikor a népi kollégiumokról vallanom kell”. Kardos Lászlóval beszélget Tasi József, Budapest, Püski, 2000.
BIBÓ István, Levél Borbándi Gyulához, in Válogatott tanulmányai, 1971–1979, Huszár Tibor (szerk.), Budapest, Magvető, III. kötet, 1986, 295-373.
Gustave FLAUBERT, Dictionnaire des idées reçues, Paris, Boucher, 2002.
LACKÓ Miklós, Népiek tegnap és ma, in Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok, Budapest, MTA TTI, 1996, 165-190.
Megforgatott világmegforgatók. A magyar népi kollégiumi mozgalom ismeretlen dokumentumai, Svéd László (szerk.), Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.
NÉMEDI Dénes, A népi szociográfia, 1930–1938, Budapest, Gondolat, 1985.
PAPP István, Egy legenda nyomában: Rajk László és a népi kollégisták kapcsolata, Betekintő, 2007/ 2. sz.
PAPP István, A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Népi tehetségek gondozása vagy tudatos elitnevelési kísérlet?, Budapest, Napvilág, 2008.
PATAKI Ferenc, A Nékosz-legenda, Budapest, Osiris, 2005.
Politikatörténeti Intézet Levéltára 302–3–34., Interjú Mérei Ferenccel.
Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják. Népi kollégiumok, 1939–1949, Kardos László (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1977.
SZEKÉR Nóra, Titkos társaság. A Magyar Testvéri Közösség története, Budapest, Jaffa, 2017.