1938. november 1-én, Bécsben ültek össze az akkor már a „Berlin-Róma tengely” által összekötött fasiszta Olaszország, náci Németország, Szlovákia és Horthy Magyarországának képviselői, ahol is, Csehszlovákia közös német-magyar megszállását előkészítendő megegyeztek: a magyarlakta felvidéki területek visszatérnek az anyaországhoz.
A hírek megalapozták Horthy Miklós kormányzó „országgyarapító” legendáját, és euforikus hangulatot teremtettek a trianoni Magyarországon, és elnyomták a lassan egész Közép-Európát bűvkörébe hajtó Hitlerrel kapcsolatos aggodalmakat is.
A visszatérő Fülek, Érsekújvár, Kassa ujjongó népének képei, a felkoszorúzott utcák, boldog katonák, és boldog parasztgyerekek filmhíradós képe mögött azonban feszült órák, kétséges és veszélyes katonai helyzet is állt az ősszel, és a bécsi döntés előtti hónapok már előrevetítették azt a feszültséget a magyar-csehszlovák határon, amely később, 1939-1940 során végül hatalmába keríti a magyar politikát is.
Az első bécsi döntés pillanata ugyanis az, amikor a magyar politikai- és hadvezetés a húszéves trianoni irredenta propaganda hatására a magyar lakosság jelentős részéhez hasonlóan végleg elvesztette valóságérzékét.
A Felvidék katonai erővel történő magyar visszaszerzése ugyanis a valóban fennálló katonai viszonyokat figyelembe véve teljes képtelenség lett volna. A trianoni békeszerződésben a maradék Magyarország ugyanis vállalta, hoyg haderejét 35,000 főben maximálja, haditechnikában pedig a korszerű, nagy létszámú és a legújabb fegyverekkel, francia Renault harckocsikkal, a legújabb Dornier repülőgépekkel rendelkező csehszlovák hadsereg elvileg nyomasztó fölényben volt.
Igaz azonban, hogy a csehszlovák hadsereg harci morálját eddigre felemésztette a sok, együtt besorozott nemzetiség széthúzása. A magyar származású katonákat például Prága semmi esetre sem kívánta elindítani a határon felsorakozó magyar honvédség ellen, hiszen pontosan tudta, egy puskalövést sem fognak leadni.
Ezenkívül 1938 szeptemberében, a müncheni egyezmény értelmében – amely már kis híján kirobbantotta az európai háborút – a britek, franciák, olaszok és németek kiegyeztek arról, hogy a német többségű, nyugat-csehországi Szudéta-vidéket konfliktus nélkül adják át Hitlernek.
Ennek a döntésnek a folyománya volt a magyar területek (a Csallóköz, Komárom, Királyhelmec, Kassa és Rozsnyó) Budapestnek való átadása is, igaz a megcsonkított cseh-szlovák állam helyett ezt a határozatot Bécsben már egyedül Galeazzo Ciano gróf, Mussolini olasz vezér veje és olasz külügyminiszter, valamint Joachim von Ribbentrop náci külügyminiszter hozták meg, azt magyar részről gróf Teleki Pál, az Imrédy-kormány akkori külügyminisztere, és Kánya Kálmán, a belügyminiszter ellenjegyezték.
Teleki maga csupán két és fél év múltán, akkor már ismét miniszterelnökként, 1941-ben, amikor az elvileg fennálló „örök barátsági szerződés” ellenére a magyarok – immár szinte náci parancsra – Jugoszláviát is megtámadják, a következményeket már a következő búcsúlevelet hagyja, öngyilkossága előtt, Horthy kormányzónak:
Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok.
Az, hogy a Trianonban, 1920-ban elcsatolt, magyar többségű területeink visszaszerzésére csak külső segítséggel képest a Horthy-féle Magyarország, azonban éppen 1938-ban bizonyosodott be végleg. És – noha akkor általános vélekedés volt az, hogy az újabb európai háború valahogyan kikerülhető, hiszen a britek és franciák akkor épp békés megoldást kerestek – az 1939-es év eseményei ezt a reményt végül eloszlatják.
Magyarország, és Horthy Miklós ezért 1938-ban faustinak is nevezhető alkut kötött a nácikkal és Hitlerrel. Az alku pedig az ugyancsak csehszlovákiai Kárpátalja visszacsatolásával, és az 1940-es, Észak-Erdélyt is Magyarországnak juttató második bécsi döntéssel tetőződött be.
És hiába tűnt úgy egészen 1941 áprilisáig, hogy az ország végül kimaradhat a Lengyelország német megszállását követő világháborúból, ezt a reményt hamarosan megcáfolta Berlin kérése, hogy a magyarok – lojalitásukat bizonyítandó – vegyenek részt Jugoszlávia megszállásában.
Az viszont, ha lehet még tragikusabb eleme történelmünknek, hogy 1941 júniusában még formális német kérelem sem kellett ahhoz, hogy Magyarország akkori miniszterelnöke, Bárdossy László magyar katonák kiküldését ígérje Hitlernek a Szovjetunió elleni háborújához.
A következmények ismertek. És tragikusak.
