Idén november 3-án 10 éve annak, hogy a romák ellen elkövetett támadássorozat merénylői először oltottak ki emberi életet, ezért ezen a napon emlékezünk mindazokra, akik áldozatul estek a végtelenül gonosz, szélsőséges ideológia által vezérelt vérontásoknak.

A 2008 és 2009 közötti időszak sötét és félelemmel teli időszak a romák számára, az elkövetők 9 helyszínen hajtottak végre fegyveres támadásokat, 6 halálos áldozatot, 5 súlyosan sérültet és egy óriási sebet hagytak a hazai roma közösségeken maguk után.

A támadók nem kegyelmeztek senkinek, aljas terveik végrahajtásakor válogatás nélkül törtek rá az éjszaka közepén a saját házaikban békében alvó gyerekekre és idős asszonyokra egyaránt.

A gyilkosok számára egyetlen dolog volt fontos, hogy az áldozatok magyar romák legyenek.

78 emberekre leadott lövés, 11 robbanó molotov koktél. A helyszínre érkező hatóságok eleinte mégis biztosítási csalásra, illetve szabálytalan vezetékek okozta tűzesetre gyanakodtak. Hozzáállásuk nem csak az elkövetők kézre kerülését késleltette, méltóságukban is sértette mind az áldozatokat, mind a magukra hagyott gyászoló hozzátartozókat.

Amint arra sokan felhívtak a figyelmet, a katarzis elmaradt.

A magyar közbeszédet a mai napig jobban tematizálják a kontinens nyugati oldalán történt terrorcselekmények, mint a magyar falvakban történt, szintén aljas indok vezérelte merényletek.

Amíg a Párizsban történt merénylet jelentőségével tisztában vagyunk, addig a magyar honfitársaink, vagyis saját közösségünk ellen elkövetett támadásokat nem tesszük magunkévá.

A magyarok többsége nem csupán együttérez az értelmetlen és kegyetlen nyugat-európai terrorcselekmények ártatlan áldozataival, hanem azonosulni is képes velük. Ez azért lehetséges, mert ezek az események az európai létforma és értékrend elleni támadásokként lettek keretezve, amelyeket mi is magunkénak tekintünk.

Az európai politikai elit jobb és baloldala nagyon helyesen egységesen ad hangot annak, hogy társadalmunkban nincs helye a szélsőséges iszlám eszmének, és a történteket a helyzet súlyához mérten nem egyedi szerencsétlen esetekként, elborult elméjű elkövetők ámokfutásaként kezelik.

Az üzenet egyszerű: a párizsi franciák és a londoni angolok is mi vagyunk. Legyen szó a Charlie Hebdo szerkesztőiről, a metrón munkába igyekvő utasokról, vagy egy koncerten kikapcsolódni vágyó közönségről. Ezek mind mi vagyunk, európaiak. Ezzel szemben Nagycsécs és Tatárszentgyörgy apró házainak roma lakói úgy tűnik, nem „mi vagyunk”. Országhatáron belül történt támadásokról van szó, de nem velünk magyarokkal történt, hanem „velük”.

Az áldozatokat etnikai alapon valasztották az elkövetők, ami a magyar társadalom többségét el is távolítja az eseményektől. Amit fel tudunk ajánlani, az legfeljebb a sajnálat és az együttérzés széles skáláján mozog. (Sajnos a helyzet nem sokat változott azóta: a júniusban ukrán neonácik által meggyilkolt kárpátaljai magyar cigány Pap Dávidot sem gyászolta el a kárpátaljai magyar kisebbségért aggódó hazai közvélemény.)

Ezért van fontos szerepe a mindenkori kormánynak abban, hogy a romák elleni támadásokat ne csupán életellenes bűncselekményeknek tekintse, hanem hitelesen és markánsan képviselje, hogy a romák a magyar nemzet szerves részét képezik, ezért az aljas rasszista merényletek valóban nemzetellenes támadások, amelyekre megfelelő választ szükséges adni, hangsúlyozni kell, hogy a nemzetet nem lehet etnikai hovatartozás alapján megosztani.

Ahhoz, hogy világosabban lássuk, mi vezetett oda, hogy a magyar társadalom nem állt ki teljes mellszélességgel a megtámadott romák mellett, szólnunk kell arról a politikai klímáról is, ami ezt az időszakot jellemezte. A hazai kisebbségek ellen táplált gyűlölet nem az akkori kormány, vagy a Fidesz részéről érkezett, azonban a válság során megerősödő szélsőjobb, és a Jobbik politikai színrelépésétől egyre erősödő romaellenességet lehetett tapasztalni az országban.

Az erősödő és magának politikai teret követelő szélsőjobb a történelem során jól bevált ellenségképekhez nyúlt vissza, így tehát volt részünk intenzív zsidózásban, a cigánybűnözés pedig mint újra felelevenített fogalom lett meghatározó eleme a romákról folytatott társadalmi diskurzusnak. A gazdasági válság okozta mindennapi nehézsegek csalódottságot es indulatot hoztak magukkal, ami termékeny talaja lett azoknak a téves szociálpolitikai (és bűnmegelőzési?) megoldásoknak, amit a magukat nemzeti radikálisoknak nevező politikusok kínáltak fel.

Mégsem lehet megállni a szélsőjobb felelősségének vizsgálatánál. Balog Zoltán idén lemondott miniszter 2013-as közleménye a kormánypárt hozzáállását példázza. Ebben egy lapon említette a romák elleni alaposan kitervelt rasszista támadást a szintén minden jóérzésű ember által elítélt olaszliszkai, hirtelen felindulásból történt, romák által elkövetett bűncselekménnyel.

„Még mielőtt bárki értékesebbnek tekintené az egyik életét a másikénál, a Tatárszentgyörgy, Nagycsécs és Olaszliszka áldozatai ugyanannak a gyűlöletnek lettek az áldozatai.”

Szép és fontos gondolat, hogy egy élet sem értékesebb a másiknál, viszont nem értekelhetjük úgy az eseményeket, mintha egy etnikai jellegű szembenállás döntetlenre végződő ütkozete lett volna.

Ez az elkövetők logikája, amit határozottan vissza kell utasítsunk, hiszen nem romák és többségi magyar emberek állnak egymással szemben, hanem a békés és közös együttélést kívánók, és azok, akik ezt erőszakkal próbálják ellehetetleníteni.

Ez a politikai kommunikáció nem megengedett, hiszen relativizálja a történtek fontosságát. Szerencsére az elmúlt években a minisztérium igyekezett korrektebb közleményt kiadni az évfordulók alkalmával, ami fontos előrelépés, de attól még mérhetetlen távol vagyunk, hogy a támadássorozat áldozatait a magyar közösség saját halottjainak tekintse.

A romák elleni támadássorozat a magyar emlékezet része kell, hogy legyen, hiszen ezeknek az embereknek a halála nem csupán roma származásukból fakad, ártatlanul bűnhődtek magyarságuk miatt is, hiszen a szélsőséges rasszista eszmék követői a magyar nemzethez való vitathatatlan kötődésüket vontak kétségbe.

Csorba Róbert, Csorba Robika, Nagy Tiborné, Nagy József, Kóka Jenő, Balogh Mária.

Sose felejtsünk!