1918. október 31-én egy gépkocsin katonák érkeztek Tisza István, akkor már csupán volt miniszterelnök Hermina úti villájához. A grófra vigyázó őröket elküldték – a forradalmi felfordulásban azt hihették, váltás jött helyettük – majd lelőtték a politikust.
Máig nem tudni, ki adta a parancsot, hogy egyáltalán volt-e parancs, hogy vajon elégtételt akartak-e szolgáltatni a három nappal azelőtti lánchídi csata áldozatainak, vagy a hosszú háborús évek, a beígért diadal és jólét helyetti vereség és nélkülözés, a mindezekért felelős régi elit elleni gyűlölet és bosszú hajtotta-e a katonákat.
Akármi volt is az ok, a cselekedetnek mindenképp szimbolikus jellege volt: a nép vérén és verejtékén hízó és pöffeszkedő, alattvalóit saját önző érdekei miatt a nagy háború vágóhídjára küldő régi rendet gyilkolták le azok a katonák 1918 októberének utolsó napján.
Ugyanazon a napon, ugyanabban a városban Károlyi Mihály kormányt alakított. A széthulló Osztrák-Magyar Monarchia egyik felének a romjain, a hatalmát vesztett, de annak maradványaiba még görcsösen kapaszkodó – és korábban hozzá hasonló politikus kinevezésére egész biztosan rávehetetlen – császár és király felkérését elutasítva, az illegitim uralkodó helyett a nép akaratából.
Tisza halálával és Károlyi kormányalakításával szimbolikusan is megszűnt a régi rend és annak hatalma, nem volt többé császár és király, a nép volt, és a nép olyan kormányra szomjazott amelyik nem a hatalmasok érdekét érvényesíti az övékkel szemben, fogaskerekek, termőföld és puskagolyók helyett embereknek tekinti őket, jogokat ad nekik és azon munkálkodik hogy végre az ő életük is jobbá váljon.
A népnek elege volt a háborús uszításból, a nemzeti zászlókba csavart tömeggyilkosságból és hogy mindig csak több lett a verejték, hogy vérrel dagasztottak sarat a papundekli-bakancsok miközben a vekni egyre kisebb lett az asztalon, már ha volt még asztal mert egyelőre nem vitték el géppuskaállványnak és eltüzelni se kellett.
Károlyi, a gróf és kormánya volt a reménysugár ennek a népnek, az ígéret hogy végre olyan kormányuk lehet amilyet ők akarnak, egy olyan kormány amit a háborúban pacifistává vált és egyre balra tolódó arisztokrata vezet, az ellenforradalmisták által vörös grófnak és árulónak nevezett politikus, akit a reakciós utókor történetírása gyenge kezű hibbantnak fest le, és amely történetírás ezáltal idiótának tartja a magyar népet is, akik körében a legnépszerűbb politikus egy idióta volt ezek szerint.
De akkor nem volt még ellenforradalom, forradalom volt, az őszirózsás, mert a népnek elege volt már kizsákmányolóikból, a levitézlett urakból és a katonák nem tudták már a régi rend jelvényeit viselni, őszirózsát tűztek helyükre és nem engedelmeskedtek többé parancsolóiknak, csak azt akarták hogy vége legyen a vérengzésnek és hazajussanak.
És a kormány megalakulásának másnapján, november elsején Linder Béla ki is mondta hogy nem akar több katonát látni, nem azért mert ez a kormány nem akarta megvédeni a hazát, hanem mert már nem is katonák voltak akkor, hanem egyszerű emberek akiknek elegük volt az egész wirtschaftból amin végigrángatták őket.
Az őszirózsás forradalomból kinövő Magyar Népköztársaság nem volt tökéletes rendszer és a külső ellenségekkel valamint a belső problémákkal folytatott harcban végül elbukott, de míg fennállt, az ország népe szabadabb volt mint addig valaha, és a rendszer minden hibájával együtt igazságosabb volt mint korábban bármikor ebben az országban. És bár egy év múlva már fehér-terroristák garázdálkodtak szabadon, és győzött az országot később romba döntő ellenforradalom,
