Fontos vizsgálandó tételmondatnak tartom a jelenlegi magyar politikai rezsim és társadalmi polarizáltság megértéséhez, hogy ki hogyan, miért és milyen módon viszonyul a rendszerhez. Ennek az egyik oldala, hogy különböző csoportok gazdaságilag milyen módokon részesülnek az újraelosztási folyamatokból, a másik oldala pedig, hogy diszkurzívan és a kulturális tőke mentén hogyan pozicionálják magukat a rendszerben vagy annak ellenében.

Valóban arról lenne szó, hogy akinek van tudása, pénze vagy hatalma, annak nincs „bátorsága”, hogy szembeszálljon a Fidesszel, mert fél a következményektől? Akinek pedig van „bátorsága”, annak nincs tudása, pénze és hatalma, hogy sikereket érjen el? Egyáltalán a bátorság-e az ami központi kérdés a hatékony és jelentőségteljes ellenállásoz?

Milyen ellenállást fejthet ki az a társadalmi elit ma Magyarországon, amelynek alapvetően az adózási rendszer kedvező, a családi adókedvezmények és állami támogatások szintén relevánsak, tehát akik az újraelosztást tekintve nyertesei vagy legalábbis nem vesztesei a jelenlegi rendszernek, de diszkurzív szempontból nem értenek egyet például a CEU kiszorításával vagy a hajléktalanság kriminalizálásával? Akik a „progresszív Európa” diszkurzus mellett vannak, miközben a gondozó és takarító feladatokat ugyanúgy kiszervezik lokálisan alulfizetett munkaként, mint az történik globálisan?

Milyen a NER társadalmában a kulturális tőke és a gazdasági tőke viszonya?

Szelényi Iván a „Kapitalizmus kapitalisták nélküli megteremtése” című munkájában azt állítja, hogy „a posztkommunizmusban a kulturális tőke vált a hatalom és a kiváltságok fő forrásává, a gazdasági tőke ehhez viszonyítva csak másodlagos, kiegészítő szerepet játszik. A posztkommunizmus osztályszerkezete ilyen értelemben a modern kapitalizmus osztályszerkezetének mintegy a tükörképe”.

Amit érdemes lehet megfontolni, hogy a NER autoriter kapitalizmusában a gazdasági tőke mint a kiváltság elsődleges forrása hogyan jelenik meg magánrepülőstől, luxusjachtostól és médiabirodalmastól, míg az ellenzék a „keleti” oligarchikus rendszerrel szemben a „be kell illeszkedni Európába” diszkurzust a kulturális tőkén keresztül igyekszik elsődlegesen értelmezni.

Melegh Attila 2015-ös tanulmányában a kulturális tőkével kapcsolatban azt állítja párhuzamba Szelényi idézett mondatával, hogy a „modernizációs hierarchiák helyére lépő civilizatorikus „Európa- és Nyugat-diskurzus (ami nem helyi találmány volt, hanem a koloniális hierarchikus kapitalizmus egyik legfontosabb tudati szerkezete) felértékelte a kulturális és szimbolikus társadalmi térben való mozgást és az abban való jártasságot”.

A kelet versus nyugat diskurzus mindkét domináns érvelése, a liberális „felzárkózás” logikája és a nacionalista „mi mindig is Európa voltunk” narratíva azonban a munkás és alacsonyabb alkalmazotti rétegeket és csoportokat magukra hagyták a rendszerváltást és a 2008-as gazdasági világválságot követően is. Mind a gazdasági tőke, mind a kulturális térben való elkülönült mozgás az állam és tőke viszonyában egy elitista pozíciót hozott létre, ellehetetlenítette az elnyomott diskurzusokat és azt, hogy az értelmiség egy részének, ahogy Gramsci fogalmaz, a proletariátus „szerves részévé kell válniuk és ekként kell érezniük”.

Államkapitalizmus

Friedrich Pollock, a frankfurti iskola gondolkodója Államkapitalizmus: lehetőségek és korlátok című esszéjében (1941) a nemzeti szocializmus politikai gazdaságtanát elemzi, kimondottan annak kapitalista szervezési logikáját vizsgálja a tervezhetőség viszonyában. Tézise szerint a versenyelvűség továbbra is a szervezési logika része maradt a rendszernek, de az olyan módon alakult át, hogy azt bürokratikus hatóságok, technokraták tervezik.

Értelemszerűen a kegyelt pozícióba való kerüléshez különböző hatalmi helyezkedések szükségesek, az egyik fontos vizsgálat pedig, hogy a munka és a tőke viszonyában milyen konszenzusok alakulnak ki, és vajon az államkapitalizmus gazdasági szervezését elvégző bürokraták hogyan, és  ha igen, milyen módokon szerveződnek osztályba, és hogyan alakul az értelmiség és a hatalom viszonya ezeknek a folyamatoknak az eredményeként.

Pollock szerint az autoriter államkapitalista rendszer nem működhet békés keretek között, állandó készültséget és feszültséget igényel. Szándékoltan érdekelt az életszínvonal alacsonyan tartásában, de mindeközben a munkanélküliségi ráta sem lehet túl magas a munkásság érdekvédelmi csoportokba való szerveződését elkerülendő. Ezt a dinamikát predominánsan idényjellegű munkák tervezésével és a munkásság átmeneti munkák köré való szervezésben éri el, ami kiszámíthatatlan és állandó függési viszonyokon alapul.

A másik

Ez az általános és mindent átható szekuritizáció, állandó készültségi állapot morális pánikot generál,  a jelen állam által szándékoltan fenntartott permanens bizonytalanságát a jövőorientált veszéllyel maszkírozza el. Azt hangsúlyozza, hogy a jövő akár rosszabb lehet, mint a jelen. Az a jelen, ami eleve mesterségesen úgy van szervezve, hogy az államtól, a végrehajtó technokratákon keresztül függjön az egyén a közmunkákon. Ez az ideológiai konstrukció állandó bűnbakképzést igényel, amely a jelen nyomorúságos és kiszolgáltatott gazdasági pozícióját úgy internalizálja, mintha az állam minden tőle telhetőt megtenne, hogy megvédje a kiszolgáltatott csoportokat, de a „munkája” hiábavalóvá válhat bizonyos „veszélyes” csoportok miatt.

A dráma narratívája uralkodó egy ilyen rendszerben. A elképzelt nemzet elképzelt immunitása kerül paranoiaszerű veszélybe a külső és belső „betolakodók” meglétének narratívájában. Az állam büntető és kirekesztő fellépése szó szerint az élet-halál kérdéseként van pozicionálva.

A külső és belső ellenség közötti határ elmosódására jó példa az állami erőszakmonopólium végrehajtójának, a rendészetnek a fellépése.

A menekültek válságakor (ami a nemzetért való aggódásban válik menekültválsággá a határok válságával való keretezésben), és a hajléktalanok elleni rendőri fellépéskor a gumikesztyűvel és maszkkal való megjelenés, vagy éppen a hajléktalan embereket nem beengedni saját tárgyalásukra egy olyan abszolút távolságot kreál az elképzelt politikai közösség és a „veszélyes individuumok” között, amelyben maga az egyén válik határrá az állampolgárság és a dehumanizáltság mentén. Nem a határrezsim vagy a bebörtönzés intézményei az elkülönítés elsődleges logikája, hanem maga az elzárandó és kizárandó egyénhez való érzelmi és pszichés viszonyulás.

Ezt a relációt alkotják meg és erre építenek a különböző médiaplatformok és politikai beszédek. Az érdekes kérdés, ami a jelenlegi politikai és társadalmi viszonyok között felmerül, hogy a tömegkultúra, a globalizált nyilvánosságok, és közösségi média korában hogyan szerveződnek és maradnak fent, nyernek megerősítést ezek a diszkurzusok. A technopozitivista elvárások mellett az internet egy sor antidemokratikus jelenséget is hozott magával, gondoljunk csak a neten való kommunikációra, ahol a névtelenség többnyire a verbális kegyetlenség pajzsaként működik.

Ez a politikai és gazdasági egyenlőtlenségekbe ágyazott és azoktól függő érzelmi és pszichés viszonyulás emberek csoportjait zárja ki abból, hogy a társadalmi párbeszédben teljes értékű partnerekként vehessenek részt.

Privilégiumok

A sajátságos kapitalista termelési viszonyokat végrehajtó technokraták egyúttal körülfalazzák az államot, és egyedüli közvetítővé válnak az állam és a különböző társadalmi csoportok között. Ez a hermetikus elkülönülés és emiatt a valóságra való részleges és torzított reagálás képességének jelensége egyúttal állandó feszültséget és paranoiát generál a gazdasági, politikai és társadalmi elit kiválasztásában. A bizalmi emberek kulcspozíciókba ültetése, és ezért a karizmatikus vezető irányába való mindennemű kritika prezentálásának hiánya egyre inkább leválasztja a vezető réteget a többi társadalmi rétegtől.

Éppen ezért a privilegizált helyzetből fakadó válaszreakciók kétosztatúak. Egyrészt a gazdasági újraelosztásból való részesedés a kapitalizmus átfogó viszonyainak kérdése és megkérdőjelezése helyett látszólagosan a kulturális szférába tolja (és ezzel újratermeli a politikai-gazdasági egyenlőtlenségeket, amelyekbe a tömegkultúra bele van ágyazva) a diszkurzív stratégiákat az elit körében.

Másrészt a rendszer elleni fellépés hiánya nem a „bátorság” meg nem létéből fakad, hanem a viszonylagos rendszerkonformitásból.

Hogy ki mit lát drámaként és veszélyként az maga a privilégium kérdése, a drámai csúcspont elérése annál tovább tart, minél inkább beágyazott valaki szimbolikus tőkétől és társadalmi pozícióktól függően, legyen szó gender-, szexualitás- vagy etnikai alapú elnyomásokról. A tét az, hogy felismerik-e azt a politikai közösség tagja, hogy radikális kormányzati lépésekre radikális válaszok kellenek. Ez pedig alapjaiban forgatná fel az elit világát és megszokott pozicionalitását is.

Kiemelt kép forrása: Pixabay.com