Október 15-én újabb szintre lépett a hajléktalanság kriminalizációja Magyarországon. A hajléktalan emberekkel szembeni fokozott törvényi szigor, rendőri kényszer – mint sokan megjegyezték – nem csak embertelen, de értelmetlen is. A hajléktalanság és a vele szorosan összefüggő lakhatási válság kérdése nem büntetőjogi, hanem szociális kérdés, amelynek megoldásához a társadalmi szolidaritás megerősítése, védőháló kiépítése, megfelelő szociális bérlakásrendszer kifejlesztése szükséges. Miért tehát az értelmetlen embertelenség a kormány részéről? Egyszerű szakmaiatlanság, az ingatlanpiacba való beavatkozástól való ódzkodás, ellenségképzés a migránshisztéria elülése után, szimpla gonoszság, vagy mindezek egyszerre? Úgy gondolom, hogy e folyamatokra egy további magyarázat is adható.
Ahogy Kovács Vera megjegyzi, a társadalom „nemkívánatos” tagjainak kriminalizálása nem újkeletű jelenség – a dologház 19. századi intézménye sem szól semmi egyébről. Ugyanakkor a szegényekkel, hajléktalanokkal, a munkaerőpiacra, a tőkés termelés rendjébe be nem illeszthető egyénekkel szembeni állami kényszeralkalmazás a neoliberalizmus korszakában új lendületet kapott – ahogy arra Böcskei Balázs Loïc Wacquant munkásságára hivatkozva utal.
A kilencvenes évektől kezdve a börtön mindinkább a társadalom számkivetettjeinek gyűjtőhelye, az állami erőszakszervezetek világszerte egyre nagyobb mértékben fordulnak a munkaerőpiacról kihullottak, a lakhatásukért fizetni nem tudók, a kilátástalanok, a nyomorban élők ellen.
Miért történik azonban mindez? A neoliberális hegemónia megszilárdulásával a társadalom tagjai közti interakciók elsődleges közegévé mindinkább a piac, a gazdasági tevékenység válik. A társadalmi struktúrákon belül elfoglalt pozícióinkat mindinkább piaci teljesítményünk és gazdasági erőforrásaink határozzák meg. „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” E strukturális pozíciókért persze nem szabad, versengő piacokon, hanem egyre növekvő egyenlőtlenségek közepette, lokális és globális oligarchiák közegében küszködünk. De mi történik pontosan azokkal, akik erőforrások vagy munkaerőpiaci versenyképesség híján e struktúrákban nem hogy kedvezőtlen pozíciókat foglalnak el, de egyáltalán semmiféle pozíciót nem képesek elfoglalni?
Ezeket az egyéneket a jóléti állam szociális intézkedéseken keresztül integrálta volna a társadalomba, azonban a neoliberális hegemónia a jóléti intézmények leépítését tette szükségessé. Az egyetlen mód arra, hogy a társadalom számkivetettjeit valamilyen módon betagozzák a társadalom struktúráiba a közvetlen kényszer. E kényszer eszközei a kapitalista társadalmakban mindig is az állam és annak erőszakszervezetei voltak. Az állami erőszakszervezetek feladata lesz tehát helyet találni a neoliberalizmus struktúráiba nem illeszkedő – és ezért a javak és jogok (neoliberális, piaci) elosztásában nem részesedő – egyéneket, felépíteni azokat a gettókat, a társadalmi kizárás és elzárás olykor pusztán szimbolikus, máskor nagyon is konkrét intézményeit, amelyek falai mögött immár nem jelentenek veszélyt a neoliberalizmus struktúráira.
E számkivetettek ugyanis puszta létükkel felmutatják nem csak a neoliberális társadalom embertelenségét és tökéletlenségét, de egyúttal azt a tényt is, hogy létezhet valami a gazdasági-piaci módon integrált neoliberális társadalmon kívül; és hogy e kívül minden hányattatása, kiszolgáltatottsága, nyomora ellenére is érvényes követeléseket képes támasztani a bent lévőkkel szemben.
Ha pedig efféle érvényes követelések – emberibb életkörülményekre, a társadalom javaiból való méltányos részesedésre, elismerésre és így tovább – csakugyan léteznek, az felveti annak lehetőségét, hogy a társadalom neoliberális, piaci-gazdasági integrációja nem elégséges, és nem alternatíva nélküli.
A nyomor kriminalizálása több különféle módon járul hozzá a neoliberális hegemónia fenntartásához. Egyrészt erősíti azt a keretezést, amiben a nyomor egyéni jellemgyengeségként, rossz döntések következményeként tűnik fel. A büntetőjog paradigmatikusan az a terület, ahol az állampolgárt saját egyéni cselekedetiért vonják felelősségre. A büntetőjog fő kérdése nem az, hogy a társadalom tagjai miként osszák meg egymást közt a közjó előmozdításának terheit, hanem az, miféle terheket kell az egyénnek viselnie saját tettei következményeként. Amint egy rablógyilkost sem mentesítnek a felelősség alól hányattatott élettörténete és szociális körülményei, úgy egy hajléktalan esetében is – ha őt a büntetőjog tárgyának tekintjük – elsődlegesen azt a kérdést kell feltennünk, hogy felelős-e egyénként helyzetéért és tetteiért és ha igen, miféle terheket róhatunk rá emiatt.
Ennél is lényegesebb azonban, hogy a nyomor, a piaci-gazdasági struktúrákból való kihullás kriminalizálása nem csak a már nyomorban élők, a szegények és a hajléktalanok felé fogalmaz meg üzenetet, hanem a bent lévők felé is. Nem csak azt üzeni, hogy a nincstelenek felé nem tartozunk szolidaritással – hiszen ők saját hibás döntéseik terheit viselik –, hanem azt is, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnénk, mi magunk sem számíthatunk polgártársaink szolidaritására.
A nyomor kriminalizálásának üzenete, hogy a munkaerőpaicról, a gazdasági termelés rendjéből való kihullás ára, hogy az ember az állami erőszakszervezetek szabad prédájává válik.
A nyomor kriminalizálása fenyegetés a társadalom egésze felé: vagy megtesztek mindent, hogy helyet szerezzetek magatoknak a neoliberáils társadalom struktúrái közt, és arra használjátok fel tevékeny életidőtöket, hogy a piacon értékesítsétek munkaerőtöket és részt vegyetek a gazdasági termelés és árucsere folyamatában, következésképp értékes humánerőforrásnak bizonyultok, vagy kiszolgáltatva találjátok magatokat az állami kényszer és erőszak intézményeinek, megbélyegzetten, mindörökre megfosztva a nyomorból való kijutás reményétől.
A nyomor kriminalizálása azt jelenti, hogy a neoliberalizmus piaci-gazdasági rendjébe való be nem illeszkedés ára nem csupán a szegénység, az alacsony életszínvonal, hanem egyúttal alávetettség az állami önkénynek, kényszernek, erőszaknak, megbélyegzésnek, folytonos fenyegetettségnek. Mint ilyen, a nyomor kriminalizálása nem egyéb mint neoliberális terror. Állami terrorról beszélhetünk ugyanis mindig, mikor az állam erőszakszervezeteit nem a közjogok védelmére és a közjavak igazságos elosztását és a méltányos társadalmi kooperációt szolgáló rendszerek zavartalan működésének biztosítására használja fel, hanem a társadalmi konformitás kieszközlésére az állami erőszak fenyegetése által.
Ám míg a 20. századból ismerős totalitárius terror célja a társadalom homogenizálása, a társadalmat alkotó egyének és erőforrásaik alárendelése volt egyetlen parancsuralmi rendnek, addig a neoliberális terror célja a társadalom fragmentálása, széttöredezése. Annak elérése, hogy a társadalmat alkotó egyének erőforrásaikat kizárólag saját céljaik, egyéni érvényesülésük, osztálypozícióik bebiztosítása érdekében használják fel; hogy elesett polgár- és embertársaikat hagyják magukra, a szolidaritás kötelékeit vágják el, hacsak nem kívánnak maguk is a kiszolgáltatottak sorsára jutni. A politikai kérdés, amellyel mindannyian szembesülünk az: engedünk-e a fenyegetésnek, a félelemnek, vagy ellenkezőleg, lesz bátorságunk az emberséghez?
