Egy animációs dokumentumfilm készül közösségi finanszírozásból. Az igaz történet egy drogfogyasztó megrázó pokoljárását dolgozza fel az orosz börtönrendszer bugyraiban, de a „drogosok” mi vagyunk: Kosztya és édesanyja Irina drámája pedig mindannyiunké.

2009. június 19-én, este hat órakor, a szentpétervári Botkin kórházban Kosztya Proletárszkij, droghasználó és HIV/AIDS aktivista tuberkulózis következtében elhunyt. Korai halálát az oroszországi karéliai 4-es számú fegyenctelepen töltött három év alatt elszenvedett kínzások és a gyógykezelés megtagadása okozta.

Abban az évben a TASZ munkatársaiként Oroszországban forgattunk éppen az AIDS konferencián, ahol szociális munkások és aktivisták győzködték elkeseredetten a kormány képviselőit arról, hogy Oroszország rossz úton jár. Ha továbbra sem támogatja a HIV/AIDS megelőző programokat, a droghasználó embereket és a rajtuk segíteni próbálókat ellenségnek tekinti, és a kábítószer-problémára továbbra is a bebörtönzés az egyetlen válasz, akkor a következmények katasztrofálisak lesznek.

Ánya Szarang barátunk hívta fel a figyelmünket Kosztya történetére, és úgy döntöttünk Sárosi Péter kollégámmal, hogy átutazunk pár napra Szentpétervárra, és videóinterjúkat készítünk Kosztya ismerőseivel. Nagyon hideg volt, végig esett az eső, külső felvételeket alig tudtunk készíteni, de sok interjút vettünk fel, köztük Kosztya édesanyjával, Irinával is. Halála előtt nem sokkal Ánya rögzített egy interjút a kórházban Kosztyával, és ezt a hanganyagot elküldte nekünk.

Azóta volt dédelgetett álmom, hogy Kosztya történetét rajzfilmben dolgozzuk fel, mert így meg tudjuk eleveníteni őt is, a hanganyag felhasználásával. Oly sok idő után a rajzfilmünk végre megvalósul, immár a Jogriporter Alapítvány független produkciójaként, Rontó Lili grafikusművész segítségével, aki kockáról kockára, kézzel rajzolja meg a történetet. A filmet én vágom és rendezem, a zenéjét pedig ketten szerezzük és játsszuk fel Lilivel. A rajzfilmből 7 perc már készen van, amit megnézhet, aki támogatja a 30 percesre tervezett film befejezésért indított közösségi finanszírozás kampányunkat.

 

Kosztya Szentpéterváron élt, heroinhasználó volt, aki a fecskendő megosztása  miatt HIV vírussal is megfertőződött. Függőségétől folyamatosan próbált szabadulni. Járta az országot, hogy kezelést kapjon, sikertelenül.

Oroszországban, a metadon helyettesítő kezelés, vagyis az a világszerte, így nálunk is hatékonyan alkalmazott módszer, hogy az illegális heroint legális opiáttartalmú gyógyszerre cseréljük, tilos, és még beszélni sem szabad róla. Ányáék honlapját, ahol erről a kezelésről írtak, betiltották a hazájukban, és azóta mi hosztoljuk. A hatóság azzal vádolta őket, hogy drogos propagandát folytatnak, és kábítószerrel kereskednek. Pedig csak leírták, hogy ez a módszer életeket ment.

A metadonkezelés hiányában Kosztyának sem volt lehetősége leállni, az országban elérhető kezelési módszerek pedig elképesztően elavultak és hatástalanok, mind a mai napig. Még mindig szkizofréniára alkalmazott haloperidollal szedálják le napokra azokat, akik egyáltalán meg tudják fizetni a narkológusok kezelésének díját. Újra és újra, mert a kezelés hatástalan.

 

Kosztya HIV/AIDS aktivista is volt. Abban az időben a többnyire droghasználókból alakult FrontAIDS mozgalom a HIV pozitív emberek gyógykezeléséért küzdött.

2004-ben az egymillió HIV-pozitív orosz közül csak pár ezer ember kapott kezelést, a droghasználók pedig „szociális alkalmasság hiánya” miatt eleve ki voltak ebből zárva.

A FrontAIDS tüntetéseket szervezett, vörös koporsókat vittek a hivatalok elé, és a kapukhoz láncolták magukat tiltakozásként. Letartóztatásuk ellenére sikerült ügyüket közbeszéd tárgyává tenni, és a kormány lassan elkezdett gyógyszereket vásárolni.

Kosztya azon szerencsések közé tartozott, aki kapott antiretrovirális kezelést, de ahogy börtönbe került, a kezelés folytatását megtagadták tőle. Hiába mondta el minden orvosnak. akivel találkozott, hogy számára a gyógyszer élet-halál kérdése, nem hagyhatja abba a szedését, mert rezisztenssé válik rá a szervezete, és ha újra szedni fogja, már nem fog működni. Azt válaszolták, hogy azt sem tudják, miről beszél, de biztos azért ilyen okoskodó, mert Szentpétervárról jött. És nem kapott semmit, három éven keresztül.

A börtönkörülmények pedig rettenetesek voltak. Folyamatosan érkeztek a HIV-pozitív rabok, akiket itt, az északi sarkkör mellett, az Onda folyó közelében fekvő, 4-es számú börtönben zsúfoltak össze. Az ő barakkját „Turbó-HIV körletnek” csúfolták, ide zárták azokat, akiknek a HIV-fertőzésük mellett tuberkulózisuk is volt. De nem regisztrálták őket HIV-pozitívként, mert akkor szóba került volna a kezelés, vagy más gyógyszerek, esetleg megfelelő táplálás.

Csak TBC orvosok voltak ott, tőlük pedig mindenki ugyanazt a tablettát kapta, függetlenül a diagnózisától. Lehetett hepatitiszes, mindegy volt. Csak adták továbbra is a májgyulladásos embernek a gyulladást növelő tablettát, míg bele nem halt. Vagy a halála előtt kitolták a börtönkapu elé egy hordágyon az édesanyjának. Ha odakint hal meg, nem rontja a börtön statisztikáját.

Mikor Kosztya az AIDS-betegség miatt belázasodott, és nem ment le a láz, átszállították egy kórházba, ahol bezárták egy magánzárkába (SIZO – Shtrafnoy Izolyator) a pincébe, és ott tárolták két-három hétig, majd kezelés nélkül visszaszállították. Sokan haltak meg a kezelés hiányában vagy félrekezelés következményeként.

A gyógykezelés megtagadásán túl a személyzet rendszeresen kínozta is a rabokat. Hogy betörjék az újonnan érkezőket, megmutassák nekik, hogy „ki a főnök”, vagy megbüntessék a régieket, a rabokat bezárták egy kis szobába. Az őrök vagy harminc liternyi ammóniával és meleg vízzel kevert klórt öntöttek szét a lábuk elé a földre. Ez az elegy mérgező klórgázt képez, és ebben kellett állniuk. A gáz marja az arcod, fuldokolsz, és hab tör fel a gyomrodból. A rabok az életükért küzdöttek, az egyik alkalommal úgy menekültek meg, hogy egy faldarabbal törték ki az ajtót.

A rendszeres verésen és a klórgázos „kezelésen” túl más ötleteik is voltak az őröknek. Amikor Kosztya egy szabaduló rabtársának felírta egy papírlapra a szentpétervári HIV-klinika címét, és az őrök ezt a lapot elkobozták, Kosztyát nagyon megbüntették. Azt gondolták, valami titkosírás, egy díler címe lesz. Kosztyát SIZO-ba zárták, gázmaszkot húztak a fejére, a filtert lecsavarták, és a helyére ammóniás üveget erősítettek. Ezt az ammóniát kellett lélegeznie hosszú időn keresztül.

A kegyetlenkedések megtették hatásukat. Kosztya enyhe fokú kezdeti TBC-je súlyosbodott, megröntgenezték, és kijelentették, hogy kezd szétesni a tüdeje. Ügyvédje segítségével elérte, hogy hamarabb szabadon engedjék azon az alapon, hogy előrehaladott AIDS betegségének kezelése csak odakint lehetséges.

Hónapokat töltött ezután a Botkin Kórházban, de nem ment le a láza. Drogfüggősége miatt ráadásul rendszeresen elszökött a kórházból, hogy heroint találjon magának. Barátai megszervezték, hogy elutazhasson Ukrajnába, ahol kaphatna metadonkezelést, kikúrálnák a TBC-jét, és szedhetné újra a HIV-gyógyszereit is, de már késő volt.

2009. június 19-én, este hat órakor, a szentpétervári Botkin kórházban Kosztya Proletárszkij, droghasználó és HIV/AIDS aktivista, tuberkulózis következtében elhunyt.

Kosztya küzdeni akart a metadon helyettesítő kezelés elérhetőségéért Oroszországban, és azt tervezte Ányával, hogy pert indít az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Tragikus és korai halála megakadályozta őt ebben, de pár bátor aktivista folytatja, amit Kosztya elkezdett. Irina Teplinszkaja, Alekszej Kurmanaevszkij és Iván Anoskin az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult amiatt, hogy a metadonkezelés tiltott Oroszországban. Kosztyához hasonlóan ők is éveket töltöttek börtönben, HIV-pozitívok és TBC-sek voltak, de életben maradtak.

Hova vezetett az azóta eltelt időben Oroszország embertelen drogpolitikája?

2016-ban 650 ezer fogvatartott volt az országban, ennek mintegy negyede kábítószerrel kapcsolatos visszaélésért. Oroszországban ma körülbelül másfél millióan élnek HIV-vírussal. 2017-ben óránként 10 ember fertőződött meg HIV-vel, az intravénás droghasználók 48-75%-a HIV-pozitív. Ugyanebben az évben majdnem 32 ezer ember halt meg AIDS-ben, legtöbbjük tuberkulózis miatt.

A kormány továbbra sem támogatja a HIV megelőzésben egyedül hatékony ártalomcsökkentő programokat. Ezeket a programokat külföldi szervezetek finanszírozzák. Az érdekérvényesítést támogató szervezetek, mint a Nyílt Társadalom Alapítvány (Soros!) tiltólistán vannak; akik külföldi támogatást fogadnak el, külföldi ügynököknek minősülnek, és nagyon könnyen megbírságolják és bezárják őket.

A metadonkezelés továbbra is tilos, annak ellenére, hogy számos ENSZ-szervezet állapította már meg, hogy ez az emberi jogok megsértése. Emberséges, tudományos bizonyítékon alapuló rehabilitáció továbbra is nagyon ritkán elérhető, helyette megjelentek azok a civil szervezetek, amelyek elsődleges „gyógymódja” a szadizmus és megalázás. Az ilyen „rehabokban” éheztetéssel, korbácsolással, ágyhoz láncolással, 15 perces élve eltemetéssel vagy elektrosokkal próbálják „leszoktatni” a „pácienseket.”

És ami a legszomorúbb, hogy évekkel ezelőtt már pontosan lehetett tudni, hogy ez lesz, ahogy azt is, hogy mit lehetne tenni, hogy megelőzzék százezrek halálát és szenvedését.

Miért fontos ez hazánkra nézve? Az oroszországi drogpolitika ideológiája ugyanaz a „drogmentes világ” és „zéró tolerancia”, amit kormányunk hirdet.

Magyarország időben és bár nem kellő mértékben, de jól reagált az intravénás droghasználattal kapcsolatos kockázatokra. A hazai ártalomcsökkentő szervezetek, a tűcserék és metadon központok a kilencvenes évek elejétől sikeresen léptek kapcsolatba az intravénás használókkal, és meg tudták előzni, hogy HIV-járvány törjön ki a körükben. Sőt, pár évvel ezelőttig, gyakorlatilag nem volt HIV-pozitív droghasználó Magyarországon.

2010 óta ezeket a programokat tudatosan és szisztematikusan ellehetetlenítették, politikai kampányt építettek a két legnagyobb budapesti tűcsere program bezáratására, az ártalomcsökkentés szitokszónak számít, vagy legalábbis kiejthetetlen minisztériumi berkekben.

Természetesen az eredmény is meglátszik. 2011 és 2014 között duplájára nőtt a Hepatitisz C fertőzöttség az intravénás használók körében az országban, 2017-ben már az intravénás használók fele HCV-pozitív. HIV-járvány nincsen, de évről évre jelennek meg új esetek. Már ott tartunk, hogy lassan információnk sincsen, mert nincs, aki elérné ezeket az embereket. A külföldről támogatást elfogadók pedig idegen ügynöknek minősülnek.

Továbbra is évi körülbelül hatezer ember ellen indít az állam büntetőeljárást, többnyire személyes használat miatt, teljesen értelmetlenül meghurcolva nagyrészt nem problémás, alkalmi kannabiszhasználókat. Akiknek pedig ténylegesen problémájuk van, és a legkiszolgáltatottabbak, azok nem kapnak segítséget.

Az irány és az ideológia tehát ugyanaz, a megbélyegzés ugyanaz, a kiszolgáltatott emberek ellen uszítás mint a politikai haszonszerzés eszköze, ugyanaz, csak a mi kormányunk a  „drogosoknál” még jobb célpontot talált a „migránsok” személyében, akik ellen gyűlöletet lehet szítani és koncentrációs táborban (ahol jogtalanul vannak fogva tartva) kínozni lehet őket. Igen, az éheztetés ugyanolyan kínzás és az emberi jogok megsértése.

Akárhány százmilliárdot költenek el arra, hogy az emberek féljenek egymástól és gyűlöljék egymást, a szolidaritás, a szeretet, a megértés nem kiirtható.

Ez a rajzolt dokumentumfilm nagyon fontos a számomra, mert benne van minden, amiért az elmúlt 13 évben drogpolitikai aktivistaként küzdöttünk. A kábítószer-függőséget sokan egyéni problémának tekintik, azt azonban, hogy annak az embernek, aki ilyen problémával küzd, mi lesz a sorsa, életben marad-e, vagy belehal, elkerüli-e a fertőzéseket, vagy egy életen keresztül HIV-vel vagy Hepatitisz C vírussal él, az a politika határozza meg, amely körülveszi.

Végső soron a kérdés nagyon egyszerű: azokat az embereket, akiknek drogproblémájuk van, üldözzük, bántjuk, kínozzuk és megöljük, vagy támogatjuk, felemeljük és segítjük őket.

A mi célunk a filmünkkel az, hogy megértessük: amikor egy állam válasza az előbbi, akkor a mi gyermekeinktől, szüleinktől és szeretteinktől veszik el az élet és boldogulás lehetőségét.

A „drogosok” mi vagyunk, Kosztya és Irina drámája pedig mindannyiunké.