Miért piszok nehéz megoldania az ellenzéki pártoknak azt a különben nevetségesen egyszerűnek tűnő feladványt, amit a Fidesz legyőzése jelent?
Pedig a megoldás tényleg triviális. Ha nem azt gondoljuk, hogy már csak erőszakkal lehet a rezsimet megdönteni, akkor az egyetlen értelmes cél az kell legyen, hogy az ellenzék – egymással kompatibilis része – váljon népszerűbbé a Fidesznél.
Ehhez két dolog kell: a jelenleginél sokkal nagyobb szervezettség és vonzó politikai alternatíva a jelenlegi hatalommal szemben. Ez a két dolog pedig nyilván összefügg: mert szervezettség nélkül nem lehet embereket meggyőzni, üzenet nélkül pedig nincs miről. Minden ma divatos ellenzéki közéleti vitakérdés csak variáció erre a témára.
Az ellenzéki pártok mégse jutottak túl messzire 2010 óta.
Ez nem pech kérdése. Nem is a Fidesz zsenialitása a magyarázata. Nem is csak az, hogy kiépült egy kompetitív autoriter rezsim, amely a politikai versengést eltorzítja. És nem is csak kirobbanó politikai tehetségek hiányoznak. Az is baj, hogy iszonyúan nehéz egyszerre erős politikai üzenetet megfogalmazni és győzelemre esélyes ellenzéket szervezni a gyakorlatban.
Miért?
Tételezzük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy pontosan tudjuk, mi kell Magyarországnak. Ez, sajnos, még édeskevés. El kellene érnie az üzenetünknek több millió választóhoz. Meg kellene őket győznünk róla, hogy tényleg jó, amit mondunk. És utána mozgósítanunk kellene őket a Fidesz elleni küzdelemre. Ez három különböző, egyenként is piszok nehéz feladat.
Namármost, a Fidesz 2018-as eredménye alapján nagyjából 2,9 millió szavazót kell elérnünk, meggyőznünk, mozgósítanunk. Az, pechünkre, 2,9 millió nagyon különböző ember. Az országban szerteszét élnek (vagy külföldön), eltérnek az alapvető szocio-demográfiai mutatóik, a vágyaik, meggyőződéseik, eltér a tájékozottságuk, a jellemük. Van, akit el lehet érni a médián keresztül, van, akit nem. Van, aki az ismerősünk a közösségi médiában, van, aki nem. Van, aki felfigyel egy plakátra, nem dob ki automatikusan szórólapot, eljönne gyűlésre, tüntetésre, hajlandó aláírni kezdeményezéseket és van, aki nem. Van, aki ránk küldi a kutyát, ha becsöngetünk hozzá, van, aki beinvitál egy teára. Van, aki útmutatást vár és van, aki szeretné végre elmondani a tutit valakinek.
Nyilván ennyi emberrel megbirkózni nem egyszerű. Úgyhogy inkább fordítsuk is meg a kérdést és induljunk el a látszólag egyszerűbb feladat felől: onnan, hogy szükségünk van szervezett ellenzéki politikai erőre (pártokra), hogy legyen, aki odamegy, meggyőz, mozgósít.
De vajon tényleg egyszerű ez?
Sajnos, nem eléggé. Ami kívülről szerencsés esetben egy ellenzéki pártnak látszik, az valójában pár száz, maximum pár ezer egyszerű, (sokszor szabadidejében) politizáló ember, akiket minden irányban nehezen átlátható módon további egyszerű – politizáló – választópolgárok vesznek körül.
Hogy ezek valóban pártként viselkedjenek, ahhoz őket is el kell érni, meg kell győzni, mozgósítani.
Ez részben ugyanaz a probléma, kicsiben, mint a 2,9 millió elérni, meggyőzni és mozgósítani vágyott választóval: ezek az emberek is sokfélék, sokféle dolgot akarnak, szerteszét vannak az országban és nehéz megmozdítani őket egy irányban. De másfelől ez már egy külön probléma is, mert egy pártszervezet belső világa nem képezi le a teljes magyar társadalmat, hanem egy sajátos mikrovilág, saját szabályokkal, érzelem fűtötte személyközi viszonyokkal és állandó rivalizálással.
Zavarba ejtően nehéz egy ilyen szervezetet hatékonyan működtetni. Ehhez pénzre, időre, türelemre, sok energiára van szükség. És komoly szaktudásra.
Ezek mind hiányoznak a mai ellenzéki pártokból. Szinte bármilyen kiegészítő ösztönző nélkül kellene embereket nagyságrendekkel nagyobb áldozatokra rávenni, mint a Facebookon megosztani híreket. Talán ezért is keresnek az ellenzéki pártok gyakran rövidebb utat az erdőn (a médián) át a választókhoz. A rossz hír számu(n)kra, hogy pártszervezet nélkül kevesebb választót lehet elérni. Ez van.
Szegény ember vízzel főz alapon kiegészítő ösztönző lehet az egyéni ambíció, egy többé-kevésbé közösen osztott politikai vízió (ama bizonyos vonzó alternatíva), meg az is, ha a pártunk erős érzelmi közösséggé alakul.
Az egyéni ambíció ára könnyen belátható: ma az ellenzéki pártok leginkább a Pál utcai fiúkhoz hasonlítanak: maroknyi ember, akik majdnem mind tisztek, közlegény alig van és persze állandóak a belharcok is, mert ambíciója mindenkinek elsősorban a saját társaival szemben lehet.
Az is gond, hogy a párt operatív vezetésének folyton a tagokkal kell törődnie, így könnyen belefulladhatnak a szélesebb választói tömegek elérését közvetlenül nem szolgáló napi belső küzdelmekbe. A következmény: lassú, bizonytalan döntéshozatal, a stratégiai tervezés lehetetlensége. Mégis így kell ennek lennie, mert ha a pártvezetés csak magára figyel, könnyen elmaradhatnak mellőle az elkedvetlenedett tagok.
További ár a szektásodás. Ami fontos a politikailag aktív tagoknak, az nem biztos, hogy szélesebb választói csoportoknak is fontos. Ezért, ha a pártok vezetői kifelé kezdenek kommunikálni, rögtön szembe kerülhetnek párttársaik elégedetlenségével, hiszen ők nem a kívülállókért hoztak áldozatokat, hanem a számukra szent ügyért vagy a közösségért.
De ha komolyan vesszük, hogy nem egy ideológiailag tiszta szektát pártot akarunk, hanem milliókat elérő ellenzéki erőt, akkor mégiscsak túl kell lépnünk ezen a szinten: bővülnünk kell több százról több ezres, több tízezres tagságú szervezetté.
Ehhez viszont jelentkezőkre van szükség. Ők pedig vagy jönnek, vagy nem. Ha nem jönnek maguktól, kemény munka új tagokat szerezni. Ha meg mégis jönnek, a „gyüttmentek” egyszerre jelentenek kihívást a régi tagok és a vezetés számára, akik egyaránt félhetnek attól, hogy meddig érezhetik magukénak még a régi közösséget, amiért annyit dolgoztak.
Nagyjából ezekre a dilemmákra mentek rá az ellenzéki pártok az elmúlt években. A Jobbik lelkes aktivistáit a kifelé nyitó néppártosodási stratégia kedvetlenítette el. Az LMP szervezetébe túl sok vétópontot építettek be, nehogy egy szűk klikk kisajátítsa a pártvezetést, ami ismétlődően újabb és újabb pártszakadásokhoz és kölcsönös leszámolásokhoz vezetett. A DK egyszemélyes pártként nem tud tovább növekedni Gyurcsány Ferenc rajongótáborának határain túlra. A Momentum vezetését a sikeres népszavazási kezdeményezés után megrettentették a feléjük özönlő tömegek.
És ez még csak a párton belüli elérés, meggyőzés, mozgósítás!
Amint az ellenzéki politikus kifelé fordul, rögtön szembekerül egy egyre ingerültebb, egyre markánsabb véleményeket megfogalmazó, időnként saját agendát képviselő médiával. És ez kétirányú folyamat: a média megszűri, blokkolja a kifelé szóló üzeneteket és befolyásolja a pártok belső nyilvánosságát is.
Aztán ott vannak a többi ellenzéki pártok, amelyek ellenérdekelt felek. Bármit is mondjon egy ellenzéki párt, számíthat rá, hogy a többi majd ellentmond, kritizál, ráígér, kiforgat. Egyrészt, mert ha nem így lenne, akkor egy pártban lehetnének, másrészt mert mindenki joggal feltételezi, hogy a többi párt nem a Fidesz legyőzésére játszik, hanem a többi ellenzéki párt kinyírására. Így aztán minden ellenzéki megszólalás vagy fagyos csönddel találkozik és érdektelenségbe fullad vagy elveszik a rivális üzenetek kakofóniájában.
Aztán ott vannak az egyéb, politikailag releváns, de a nyilvánosság számára nem feltétlenül látható szereplők, akik nélkül aligha lehet pénzre, helyi támogatottságra számítani, s akikkel mindenféle alkukra kell lépni vagy – s ez még rosszabb – nem lehet alkudozni, mert már nem várnak semmit az ellenzéktől, csak a hatalomtól.
Aztán ott vannak a magamfajta értelmiségikéim, akiknek kitüntetett hozzáférése van a nyilvánossághoz. Mi szabadon elsírhatjuk, mi, hogy van valójában, melyik hülye mit csinál rosszul, ahelyett, hogy azt csinálná jól, amit mi szeretnénk. Az ellenzéki politikusoknak meg ökölbe szorul a keze, miközben faarccal hallgatnak, mert persze őket senki se kérdezi ilyenkor.
Aztán ott van a közösségi média, amelynek a nyilvánossága ezerféleképpen torzít (a fizetett trolloktól az üzleti alapon befolyásolt algoritmusokon át a visszhangkamrákig és tovább), és amely ugyanakkor elképesztően gyors és intenzív visszajelzésekkel bombázza a politika szereplőit.
2,9 millió szavazó? Bruhaha. A pár tízezres megmaradt ellenzéki nyilvánosságot se olyan könnyű politikailag hatékonyan elérni, meggyőzni, mozgósítani semmilyen közös politikai cél érdekében. S a poén az, hogy még ha sikerülne is, a többi 2,8 milliónak még a közelébe se kerültünk.
