Október 15-én lép hatályba az Alaptörvény 7. módosítása, mely egyebek mellett azt is tartalmazza, hogy Magyarországon „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.”  Hogyan és mit is sikerült a törvényalkotóknak összehozniuk ahhoz, hogy a jövőben több jogsértés körüli jogvita és ne kevesebb hajléktalan legyen az országban?

Hogyan került a csizma az asztalra?

Az áprilisi országgyűlési választásokat, majd a kormányalakítást követően a kormány rögvest, már május 29-én benyújtotta immár 7. alaptörvény-módosítási javaslatát az Országgyűléshez. Ebben még szó sincs a fedél nélküli emberekről, de mondjuk a később előkerült keresztény kultúráról sem.

Két hét múlva, 2018. június 12-én délelőtt a Fidesz sajtótájékoztatóján Bajkai István ^[1] – hangsúlyozottan egyéni kérésként, indítványként – egyes szám első személyben arra kérte a kormányt, hogy „ne legyen megengedett a közterületen való életvitelszerű tartózkodás”. Azért megkockáztatható az a feltételezés, hogy a Fidesz sajtótájékoztatóján hosszan elmondott bejelentést legalább a parlamenti frakció vezetőjével előtte egyeztetnie kellett, vagyis Kocsis Mátéval – aki józsefvárosi ex-polgármesterként amúgy sem először került kapcsolatba a hajléktalankérdéssel, s utódlásáért éppen ezekben a napokban folyt a helyi kampány.

Mire az MTI gyorshíre percek alatt szétszaladt a honi sajtóban, arról, hogy „a Fidesz azt kéri…”, addigra Bajkai már bent ült az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságában, ahol aznap 13 órától többek között éppen az Alaptörvény módosítás-tervezetét is tárgyalták – nem egészen fél óra hosszat. A bizottsági ülésen a Bajkai-javaslat szóba sem került, a képviselő sem jelezte „egyéni óhaját”, a kormány jelen lévő képviselőjének megnyilatkozásából sem olvasható ki, hogy tudott-e egyáltalán a pár perccel korábban közhírré kürtölt javaslatról. A Bajkai-javaslat rögtön nagy visszhangot váltott ki, a Mérce már másnap terjedelmes cikkben taglalta annak értelmetlenségét.

Nyilván aludni kellett a kiváló gondolatra egyet, hogy aztán másnapra megszülessen a faék egyszerűségű megoldás, a gyütt-ment önkormányzatok vonatkozó rendeletalkotási jogosítványa helyett (melyet még a 2013-as módosításkor biggyesztettek az Alaptörvénybe – miután az Alkotmánybíróság alkotmányellenessége miatt megsemmisítette a szabálysértési törvény 2012-ben született vonatkozó előírását) szerepeljen inkább az az Alaptörvényben, hogy „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.” Pont.

A következő napon (június 14-én) tárgyalta az Országgyűlés Törvényalkotási Bizottsága az Alaptörvény-módosítás tervezetét, melyen az ellenzéki képviselők – mondhatni – levegő után kapkodtak e gyorsított és minden normát megszegő eljárás láttán. A képviselők itt találkoztak először e fantáziadús Alaptörvény-módosítással. Az MSZP, a DK, a Párbeszéd, a Jobbik képviselői hiába érveltek kitartóan és azt lehet mondani, igen tájékozottan az új tiltó rendelkezés ellenében, a kormánypárti képviselőknek nem okozott gondot e javaslat megszavazása sem. Ahogy ez a néhány nap múlva megtartott rendkívüli parlamenti ülésen is megismétlődött.

A pesti ember mondhatná, na sag schon, sok blődség van már abban az Alaptörvényben úgyis (ha már Alkotmányunk úgysincsen), az messze van, úgysem történik semmi. Hisz’ benne van az is az Alaptörvény ugyanezen cikkelyében 2013 óta, hogy „Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.„

De a sarkalatos önkormányzati törvényben is szerepel 2011 óta, hogy „A helyi közügyek, valamint a helyben biztosítható közfeladatok körében ellátandó helyi önkormányzati feladatok különösen… a területén hajléktalanná vált személyek ellátásának és rehabilitációjának, valamint a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása.” És hallott már valaki arról, hogy a kormány, vagy az önkormányzatok serény rendelet-alkotással és tettekkel siettek volna e fontos kötelmeknek eleget tenni? Mert az életvitelszerű tartózkodást tiltó rendelkezéssel éppen ez történik.

Miután – a hazai és nemzetközi tiltakozások ellenére (lásd például az ENSZ emberi jogi biztosának hatoldalas nyílt levelét) – az Országgyűlés június 20-i rendkívüli ülésén szépen meg is szavazta az Alaptörvény 7. módosítását, s Áder János (a Fidesznek csupán az alapítást követő hetektől tagja) kifogást most sem emelt, június 28-án kihirdették az Alaptörvény legújabb szövegét, melynek itt idézett passzusai most, október 15-én lépnek életbe.

Így bő három és fél hónap állt rendelkezésre, hogy azok az önkormányzatok, amelyek korábban rendeletet alkottak a közterületen tartózkodás tilalmáról, eme obskúrus rendeleteiket visszavonják, s a kormány megalkossa a Szabálysértési törvény ismételt módosítását, illetve kormányrendeletet alkosson a végrehajtásról. Mondjuk a kormány illetékesei valóban nem tétlenkedtek, Semjén Zsolt és Pintér Sándor már június 26-án, a módosított Alaptörvény kihirdetését megelőzően beterjesztették a Szabálysértési törvényre vonatkozó, egyszerű büntető logikájú módosító javaslatukat.

Hamar munka persze ritkán jó, úgyhogy július során némileg át kellett gondolni a végrehajtás egyes részleteit, így július közepére egy, a korábban beterjesztettől teljesen eltérő, meglehetősen szofisztikált eljárásrend kerekedett ki végül, melyet július 20-án a kormánypárti képviselők szépen megszavaztak, s július 30-án kihirdettek. Két hónapra rá a vonatkozó kormányrendelet is megszületett, mely néhány további gyakorlati kérdést próbál tisztázni.

Utcáról börtönbe – hazai modellkísérlet

A nyáron megszült szabálysértési eljárás nagy vonalakban a következő lépéseket jelenti:

• Aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, és rendőri felszólításra a helyszínt elhagyja, vagy a felajánlott segítséget elfogadja, az nem követ el szabálysértést, „csak” figyelmeztetik és nyilvántartásba veszik.
• Ha a figyelmeztetés 90 napon belül háromszor megismétlődik, akkor már mindenképpen meg kell indítani a szabálysértési eljárást.
• Ha az illető nem hagyná el a helyszínt, vagy nem fogadná el a felajánlott segítséget, akkor rögvest szabálysértési eljárást kell indítani.
• A szabálysértési eljárás elindításakor azonnal szabálysértési őrizetbe kell venni az illetőt, a bíróságnak 72 órán belül döntenie kell (dönthet figyelmeztetésről, közérdekű munkavégzésről – mely nem azonos a közmunkával(!) -, illetve dönthet elzárásról).
• Fellebbezés esetén másodfokon 30 napon belül kell döntenie a bíróságnak.
• Ha fél éven belül valakit már kétszer is elítéltek, akkor harmadszorra már csak az elzárásról dönthet a bíróság.

Számos közbenső lépést is szabályoznak az elfogadott jogszabályok, melyek igencsak részletesen foglalkoznak a szükséges nyilvántartások vezetésének a rejtelmeivel, illetve a hajléktalan ember holmijai elszállításának, nyilvántartásba vételének és tárolásának a szabályaival…

Ezekről legyen elég most annyi, hogy a „tetten ért” és „rendőri intézkedés alá vont” fedél nélküli ember megnevezése e szabályokban már: „az elkövető”.

És mi várható ettől?

Ma még senki nem tudja, hogy mindez a szabályozási buzgalom meghozza-e gyakorlati gyümölcsét, nevezetesen, teljesül-e a Fidesz és kormánya azon szándéka, hogy immár az ország teljes területén eltűnjenek a fedél nélkül közterületeken éjszakázó emberek. Hosszan sorolhatnánk mindazon gyakorlati akadályokat, melyek a rendészeti úton történő végrehajtás útjában állnak:

• nincs elég rendőr, nincs elég utcai szociális szolgálat, utcai szociális munkás, nincs elég befogadó férőhely, számos speciális élethelyzetre a befogadó helyek nincsenek felkészülve,
• nincsenek szállító járművek az érintettek és holmijaik elszállítására, nincsenek ilyen raktár-kapacitások, nincs ember a nyilvántartások vezetésére, talán az elzárást szolgáló helyek volumene is korlátos,
• sem az utcai szolgálatok, sem a diszpécser központok, sem az érintett bíróságok és egyéb szervek nem dolgoznak folyamatosan a nap 24 órájában, télen-nyáron, hétvégén… – minderre elegendő ember és pénz sincs természetesen, s ezt a morbid fölsorolást még hosszan folytathatnánk.

Arról a – jelen esetben ide nem illőnek tűnő – kérdésről most nem is beszélve, hogy mindeme szabályozásnak mi is az értelme? Mert azt azért hat elemivel is mindenki megérti, hogy  súlyos egyéni vagy éppen társadalmi problémát, jelenséget ilyen eszközökkel megoldani biztosan nem lehet. Ahhoz egészen más eszközökre, működésre, gondolkodásra lenne szükség.

De magát a felszámolni kívánt élethelyzetet sem lehet úgy leírni jogszabályban, hogy aztán arra jogszerű büntető intézkedések sorát lehessen építeni. Vagyis a sok-sok paragrafus, végrehajtási látszatbuzgalom alapjai tisztázatlanok.

Mert ténylegesen konkrétan kikre is irányul mindeme jogalkotói szándék: azokra, akik életvitelszerűen közterületen tartózkodnak. Ezt az élethelyzetet a szabálysértési törvényben úgy sikerült körülírni, hogy:

„Életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás

• a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül,
• a közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és
• a közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető
• a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi.”

Vagyis azok a politikusok, vagy éppen választóik, akik azt várják ezektől a jogszabályoktól és végrehajtásuktól, hogy most aztán eltűnnek a környezetükből az őket zavaró fedél nélküli emberek, nagyot fognak csalódni. Mert ezek a szabályok nem vonatkoznak

• a magánterületeken, kapualjakban fedél nélkül, vagy éppen romos elhagyatott épületekben élőkre,
• a bizonytalan státuszú, azaz magántulajdonban lévő, de közforgalom számára megnyitott területeken tartózkodókra,
• azokra, akik szándékuk szerint bemennének hajléktalan szállóra, de ott számukra nincs hely,
• azokra, akik a minap még szállón, vagy máshol aludtak, de most éppen kint éjszakáznak,
• azokra, akik csak alkalmilag, mindig egy-egy éjszakára, vagy éppen nappal alszanak meg, ücsörögnek valahol fedél nélkül, a buszon, villamoson, Budapesten valamelyik aluljáróban, a téren a padon, a sétáló utca bolti kirakata előtt, a benzinkútnál, a pláza-parkolónál, a bokrok alatt, valamilyen zugban és hosszan sorolhatnánk.

Nem kétséges, hogy ha ilyen szabályozási körülmények között egyáltalán kísérlet történik az „életvitelszerű közterületen tartózkodás” Alaptörvénybe foglalt tilalmának a végrehajtására, akkor abból elsősorban számtalan jogvita kerekedik majd, hogy egyáltalán valóban „elkövetőről” van-e szó. A cinikusabbja persze azt is mondhatja, hogy hát amíg a bíróság ezt majd eldönti, addig is el lesz zárva az illető. A még cinikusabbja azt is hozzáteheti, hogy legalább addig is fedél alatt (a zárkában) lesz. A legcinikusabbját pedig ez az egész nem is érdekli, foglalkozzanak ezzel mások, oszt’ jó napot!

Címoldali kép: A Város Mindenkié tüntetése a hajléktalanság kriminalizációja ellen, 2016. április 12-én; fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc