Nemrég megjelent cikkében Diószegi-Horváth Nóra az ellenállás felelősségéről értekezik. És tesz is néhány nagyon fontos megállapítást.

Például azt, hogy rendszerszintű változást nem lehet stratégiai gondolkodás nélkül elérni.

A stratégia kialakításához viszont először meg kell érteni azt a helyzetet, amiben vagyunk. Aki úgy beszél ma ellenzékről, hogy abba pártokat és civil kezdeményezéseket is beleért, a rendszer egyik lényegi elemét nem ismeri fel: a pártpolitikai küzdőtér felépítése miatt a pártok számára lehetetlen hatékony ellenzéki tevékenység kifejtése. Emiatt az „ellenzéki pártokat” és az ellenzéket szigorúan különböző entitásokként kell kezelni. Úgy van megalkotva a motivációs struktúra, hogy a pártoknak kisebb gondja is nagyobb legyen a valós problémák hatékony kezelésénél.

Nem mintha az önkormányzat szintje felett lennének akár középtávon nyerhető ügyek. A szakpolitikai ügyeket a közpolitika struktúrája miatt nem lehet megnyerni: amikor egy egyetem bezárásának ideiglenes megakadályozásához százezer embernek kell hetekig tüntetnie, akkor nem véletlenül gondolják sokan azt, hogy nem érdemes kimenni az utcára (mindjárt rátérek arra, hogy ez miért nem igaz). A közpolitika megváltoztatása – a rendszerváltás – pedig egy nagyon nehezen elmagyarázható, összetett kérdés, ezért naivitás azt várni, hogy holnap egy kétszázezres tüntetést össze lehet rá hozni, vagy hogy egy ilyen önmagában megoldaná.

 

A stratégia: közösségépítés és jövőkép

De nem siránkozni jöttünk ide, lássuk hát, hogy ebben a helyzetben mit lehet csinálni, vagyis mi az a stratégia, ami itt állítólag hiányzik: közösségeket kell építeni, és konszenzust elérni a rendszerváltás utáni közpolitikai berendezkedésről. Ha megvannak az erős közösségek ÉS a konszenzus, utána a rendszerváltás kivitelezése technikai részletkérdés. És mindkét kérdésben elindult a munka. Aki azt mondja, hogy április 8-án megállt az élet, az valami másik mozit néz (sajnos Magyarországon egyre megszokottabb, hogy mindenki más mozit néz).

A közpolitikai berendezkedés egyik kulcselemét, a választási rendszert még a Közös Ország Mozgalom (KOM) dobta be sikeresen a köztudatba egy éve. A kezdeményezés maga pedig pontosan azon bukott meg, hogy a KOM vezetése civil kezdeményezésként a pártokkal próbált meg kooperálni. A pártok előbb kiherélték a progresszív elemeket a törvényjavaslatból (az arányosság kivételével, mert az nagyon rá volt tűzve a zászlóra), majd amikor az érdekeik mást diktáltak, elkezdték bojkottálni a KOM stratégiáját. Az alkotmányról való vitákat ugyan az Alkotmányos Ellenállás sokáig sikeresen szabotálta, de Shepherd ismét – immáron kb. hatodszor – nekiszalad a kérdésnek, mint ahogyan a Főnix mozgalom is. Lehet, hogy ezek a konkrét kezdeményezések el fognak halni, de a munka folyik, és előbb-utóbb ki fog alakulni az a keret, amiben végig is lehet vinni (október 23-án késő délután érdemes lehet az Agóra felé  sétálni).

A közösségek felépítése egy keményebb dió. Nem csak azért, mert a hatalom aktívan akadályozza ezt, hanem azért is, mert hazánkban nagyon kevés tapasztalat van arról is, hogy hogyan kell közösségeket építeni, és arról is, hogy hogyan kell közösségekben működni. Soros György nem a CEU miatt lett mumus, hanem azért, mert pont ezeket a képességeket próbálják az alapítványai megtanítani. Ez ugyanis az egyetlen dolog, ami veszélyes a jelenlegi rendszerre.

És a harmadik fontos dolog: kimondani, hogy Fletóék is korrupt gazemberek voltak, nem őket akarjuk vissza. Ezzel az átlag Fidesz-szavazót két perc alatt lehet a saját oldalunkra állítani. Mértem.

 

Tüntikézünk, petíciózgatunk?

És itt jön az a dolog, ami annyira felidegesített, hogy billentyűzetet ragadtam. A cikkíró szerint „bármiféle tét vagy elérendő cél nélkül hívunk utcára tömegeket”, és „a petíciózás ugyanis legfeljebb arra jó, hogy megnyugtassuk vele a lelkiismeretünket”.

Az értelmetlen tüntetés iskolapéldájaként a „Mi vagyunk a többség” tüntetéssorozatot említi. Annak az első tüntetésére igenis szükség volt: egyrészt a választások traumája és az elégtétellel való fenyegetés miatt meg kellett mutatni, hogy az ellenzék erős, nem lehet eltaposni.

Másrészt az embereknek is szükségük volt arra, hogy tudják: nincsenek egyedül.

És igen, a többit inkább jobb lett volna nem megtartani, vagy legalábbis nem így. De aki csak a sok embert utcára hívó tüntetéseket látja, az túl sok mainstream médiát fogyaszt, és túl kevés időt tölt a valódi hírforrásokkal.

Egyrészt tele vagyunk olyan „tüntetésekkel”, amik nem a hagyományos „beszéljünk a pódiumról az embereknek és menjenek haza” típusúak, és nem a hatalom megszólítása a céljuk, hanem a közösségek építése. Ott volt például a Parlamenti Piknik, ami több kezdeményezést közelebb hozott egymáshoz (az ellenzék együttműködési készségére még külön kitérek), de ott van minden szerdán az Oktogon operatív bulija, ami azért viszi ki az utcára az aktivista szervezkedést, hogy közösséget építsen, és demokratikus mintákat adjon. Az Eleven Emlékmű is évek óta minden héten tart élőbeszéd demonstrációkat, és a közéleti vita egyik fontos terepévé nőtte ki magát. Azokról a demonstrációkról nem is beszélve, amik új, a résztvevőket bevonó formákkal kísérleteznek: a „Tettek ideje” és a BKK tüntetés jó példák voltak erre, csakúgy, mint az Oktogon Roadshow állomásai, vagy a cikkben is említett „Civilek az Egyenruhásokért” tüntetés.

Persze, lehet fanyalogni, hogy ez kevés – tényleg az – hogy egy-egy ilyen demonstráción kevesen vannak – igen, éppen azok a legbénábbak a promócióban, akik az új formákkal kísérleteznek, ráadásul ezek azok az események, amikről legjobban hallgat a média – de egy-egy ilyen pici megmozdulásnak komoly közösségépítő hatása van: nem csak összetartja az azt szervező közösséget, hanem rendszeresen új tagokkal is bővíti.

A petícióknak ma sajnos olyan módon valóban nincs értelme, hogy az bármilyen hatással is lenne a hatalomra – bár helyi ügyeket lehet egy petíciót is tartalmazó kampánnyal nyerni. De a mozgósító hatásukat nem szabad alábecsülni. Aki ma aláír egy petíciót, az holnap könnyebben lép be egy „nehezebb” tevékenységbe, főleg ha a petíció szervezői visszajelzést adnak neki. Az aHang tevékenysége a legjobb példa arra, hogy hogyan lehet petíciók segítségével aktivizálni az embereket.

A helyzet ugyanis az, hogy nagyon sokan elégedetlenek, de nem tudják, hogy mit tudnának tenni.

Egy petíció aláírása a legjobb módja annak, hogy az ilyen emberek elkezdjenek megismerkedni a lehetőségek végtelen tárházával. És az aláírásgyűjtést is lehet közösségszervező tevékenységként csinálni, erre a Momentum a legjobb példa, ők például semmi mást nem is csinálnak jól.

És azt se felejtsük el, hogy az ellenzéki tevékenység nem csak tüntetésekből és petíciókból áll. Graffityk, élőláncok, szórólapozás, flashmobok, és a közösség építéséhez szükséges rengeteg más feladat. Ezekről nem, vagy nagyon ritkán ír a sajtó (jó, az élőláncokról igen), mégis előremutatnak, vagy alapvetően szükségesek az elért eredmények megtartásához, és gyakran nagyon kreatívak. A közösség építéséhez ugyanis nem feltétlenül azonnal célt érő akció kell. Elég, ha vicces, ha jó részt venni rajta, vagy tökös (mint például A BRFK épületének blokkolása, hogy „Tuaregről már tényleg ne is beszéljünk”).

Ezek lennének azok a tevékenységek, amik

„Ötlettelenek. Fásultak. Sablonosak. Ugyanarra a kaptafára épülnek, semmit sem tanulnak az elmúlt időszak korábbi megmozdulásaiból.”

 

Az együttműködés

A cikk az ellenzéki együttműködésről is igen lesújtó képet fest. És annak, aki a pártokat is beleszámítja az ellenzékbe, valóban lehet egy ilyen képe. Azzal tényleg nem sokat lehet kezdeni, amikor valaki meghirdet egy rendszerváltásig tartó táborozást egy már létező tábor mellé, egy másik, régebben bejelentett tüntetést kiszorítva, majd szó nélkül végignézi, ahogyan mellette a civileket jogellenesen oszlatják, és két nap múlva hazamegy.

Azok viszont, akik az akciókat csinálják, nem csak a karosszékből mondják meg a tutit, igenis összetartanak. Az Occupy Főbejárat és a Közös Ország Mozgalom aktivistái szép számban megjelentek az AVM elhíresült élőláncában. Az Eleven Emlékmű, az Occupy Főbejárat, az Oktogon Közösség és a Szabad Lépés Mozgalom között hagyományosan baráti a viszony, körülbelül mindegyiknek volt már mindegyikkel közös akciója, például a fentebb említett Parlamenti Piknik. A Ligetben pedig tényleg mindenki megfordult már, mint ahogyan egy-két ligetvédő is van minden közösségben a Kutyapárttól (ők a kivétel, nem mentek be a pártpolitikai küzdőtérre) a Kossuth tériekig. A Kossuth téri jogellenes oszlatásoknál az élőláncban ott ültek a Főbejárat aktivistái, és a Ligetvédők is. És nem azért, mert jónak találják Tuareg vezetési stílusát, vagy jó ötletnek a táborozást. Hanem azért, mert ilyen mértékű alapjogsértések mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ilyenkor az ember az esetleg meglévő nézetkülönbségeket is félreteszi.

És itt megint nem lehet nem megemlíteni a sajtó felelősségét: ha mindez a sajtóban (ahol egyáltalán szó volt róla) nem úgy jelent volna meg, mintha tulajdonképpen rendben lenne a dolog, akkor lehet, hogy kevesebb alkalom lenne amiatt sírni, hogy „a demokrácia védelmében tett kísérletek egyre erőtlenebbek és tehetetlenebbek”.

Az együttműködés legszélesebb példái  pedig a Pride és a Lakásmenet voltak: mindkettőhöz számtalan civil szerveződés csatlakozott. Az pedig egy egészen határokon átívelő együttműködés volt, amikor Kati néni kilakoltatását a Főbejárat és az Alkotmányos Ellenállás aktivistái Jobbikos képviselőkkel együtt akadályozták meg. Pedig ha valakik egyebekben nem értenek egyet, ez a három társaság biztosan.

Fontos megemlíteni azokat a kezdeményezéseket is, amik épp az együttműködés segítésére jöttek létre: A Vibration Aid buliszekere kezd a tüntetések megszokott kelléke lenni, komolyan leszorítva azok költségeit, mind anyagiakban, mind szervezésben. Az aHang pedig majd’ minden kampányában különböző szervezetekkel dolgozik együtt, azokat hozza össze. A Közösségi Digitális Eszközök alapítvány a digitális térben segíti az együttműködést, és biztos, hogy sok mindenkit kihagytam.

Lehet persze fanyalogni, hogy nincs még szélesebb együttműködés, de a tapasztalat ma már az – és ez régen valóban nem volt így -, hogy a közös akciókon keresztül kezd kialakulni egy elég erős hálózat, amiben mindenféle habitusú, világnézetű és bevonódási szintű ember meg tudja találni a maga helyét. Igen, a felületes szemlélőnek úgy tűnik, mintha felesleges, sehová nem vezető akciók káosza lenne a mai ellenállás. És tényleg rontunk el dolgokat. De kezd kiemelkedni egy rendszer, amihez eleinte még valóban csak azok tudnak kapcsolódni, akik valamennyit átlátnak belőle, de ez egyre könnyebb lesz, ahogyan sikerül egyre hatékonyabb módszereket elsajátítani. Főleg ha a megmondóemberek nem tesznek úgy, mintha ez az egész nem létezne. És amit most bemutattam, az csak a budapesti belvárosi utcai aktivista szcéna volt, a teljes kép ennél nyilván sokkal nagyobb.