Pár évvel ezelőtt a Gólyában rendszeresen szerveztünk „önkolonizáló bulikat”. Ebben az időszakban mindennaposak voltak a Berlinből importált Balkán-bulik, amiken a Shantel-összes mellett néha beraktak Dunkelbuntot is. Azt gondoltuk akkor, hogy a desztillált, német klubokra átírt „balkán” helyett a régió valódi pop zenéjét (chalgat, turbofolkot, manelet, ne adj isten, mulatóst) kell játszanunk. Az volt az ötletünk, hogy kelet-európai pop hallgatásán keresztül magunkra öltjük a „barbár kelet-európai” szerepét, és az értéktelenséget értéknek beállítva felszabadítjuk magunkat.

Azóta a kelet-európai pop és a semmittevő lakótelepi gopnik öltözködése és zenéje része lett a globális party- és hipster/városi kreatív kultúrának. Sidó Zoltán Mércén megjelent cikke azt a folyamatot elemezte, hogyan értékelődnek fel nálunk és Kelet-Európa más országaiban a korábban cikinek és kellemetlennek tekintett kulturális termékek azon keresztül, hogy nyugaton értékessé válnak. A cikk azt kritizálta, ahogy ez divat a fogyasztáson keresztül egzotizálja a kelet-európai alsóbb osztálybeli öltözködést, habitust, és kiszakítja a helyi társadalmi valóságából, a kultúra termelőjét és eredeti fogyasztóját kiemeli a képletből.

A folyamat nemzetközi beágyazottságához ugyanakkor érdemes még hozzávenni az alsóbb osztálybeli ízlések kisajátításának helyi beágyazottságát.

Ugyanúgy, mint a gazdasági folyamatok, a kulturális megjelenítések, kifejezések is a helyi és a globális társadalmi viszonyok összjátékaként jönnek létre. Globális folyamatok hatnak adott társadalmi osztályok helyzetére, így közvetve arra is, hogy az életüket, mindennapi viszonyaikat hogyan fejezik ki kulturális termékeken keresztül. Tehát az emberek életfeltételei és az, hogyan birkóznak meg azokkal a mindennapokban, saját kulturális kifejezéseseket termelnek ki. Helyben is van jelentősége annak, hogy egy adott társadalmi csoport milyen módon és mire használja fel ezeket a jeleket.

Az, hogy adott öltözködési módok és zenék társadalmi valóságukból kiragadva új jelentést nyernek, nem új jelenség. Elég csak a népi kultúrára gondolni, amely nagyon helyi társadalmi viszonyok megjelenítését, kifejezését szolgálta, a párválasztástól a hierarchia megjelenítéséig mindenféle társadalmi szerepet ellátott. Azonban például a korai gyöngyösbokréta mozgalom keretén belül mindez egy felsőbb társadalmi osztály használatába került.

A gyöngyösbokréta esetében a földbirtokos arisztokrácia tűzi zászlójára a „minden ízében magyar” népi táncok, szokások megőrzését, és ezen keresztül építik az új nem-Habsburg nemzeti kultúrát.

Ez a folyamat – hasonlóan a leírt keleti blokk kultuszhoz – (sokszor) szintén figyelmen kívül hagyja a kultúra hordozóját és társadalmi valóságát, és ezek a megjelenítések visszahatnak arra, ahogy a dominált társadalmi csoport a saját kultúráját értékeli.

A helyi szereplők nem csupán a globális térben mozognak, hanem helyi viszonyok, azok kulturális megjelenítései ugyanúgy hatnak rájuk.

Párhuzamosan a helyi középosztályok lecsúszásával, a rendszerváltás ígéreteinek kimerülésével, a liberális hegemónia megbomlásával az elképzelt, idealizált nyugat kultúrkincseinek való megfelelési kényszer egyre kevésbé volt jelen a városi, középosztálybeli fiatalok kulturális fogyasztási szokásaiban. Nálunk ez együtt jár a lakótelepi proli öltözködésének kisajátításával, a kilencvenes és korai kétezres évek roma popjának élvezetével.

Itt ez új jelenség, de Romániában a manele románságát tagadó viták, vagy Szerbiában a turbofolk eredendően nacionalista, fasiszta természetét taglaló elemzések liberális oldalról már évek óta meghatározók a közbeszédben.

A manele politikai élvezete például a fiatal baloldali aktivisták állásfoglalásának részéve vált. Ebben a konkrét esetben a zene élvezete az elnyomott társadalmi csoport megerősítéseként funkcionál, tehát amit az elképzelt nyugat, a nyugatos és a nacionalista elit egyaránt hibaként vagy hiányként állít be, az itt erővé válik. Viszont sajnos sokszor ez a folyamat új (szimbolikus) osztályszövetségek megkötésének eszköze. Nem a kultúra termelője ismeri fel az adott kulturális termék erejét, hanem a politikailag aktív középosztály használja a saját pozíciója hitelesítésére.

Itthon jellemzőbb a „trash” élvezete. A trash olyan kulturális terméket jelöl, amely a középosztálybeli ízléspreferencia szempontjából igénytelen, mocskos, de valamilyen érzelmi kötelék miatt mégis sajátként lehet rá tekinteni. Itt az élvezet nem a politikán keresztül kerül idézőjelbe, hanem egy cinikus összekacsintáson keresztül. Mind tudjuk, hogy ez ciki és kellemetlen és ezt a pozíciónk alapján nem kéne élveznünk, de élvezzük. Szerencsére ez nem kisebbíti a kulturális tőkénket, mert konszenzus van a távolságról és a zárójelről. (Ezt a Toldinak sikerült a csúcsra járatnia, Ogli G, Kiszel Tünde vagy L.L. Junior meghívásával).

Itt egyszerre dolgozik a nosztalgia, illetve az, hogy nincsen olyan egyértelmű domináns kultúra, aminek az elsajátításán, megismerésén keresztül valaki feljebb kerülhet a társadalmi ranglétrán.

A liberális európai és konzervatív magyarkodó kultúra egyaránt lényegtelen ebben a helyzetben, így a korábban bűnös, lenézett kulturális termékek fogyasztása válik konszenzuálissá.

A „trash” élvezetének egy másik megjelenése, amikor adott kulturális jegyeket letisztít és beépít (esztétizál) a középosztálybeli fogyasztó vagy alkotó. MIKI357 klipjeiben lehet ezt az esztétizálást a legtisztábban megfigyelni. MIKI357 Kis Grófónak készített klipjeibe azokat az elemeket építi vissza, amiket korábban kiemelt a pesti buli kultúra és beépített a mindennapi öltözködésbe.

A megjelenő emberek ismerősek lehetnek, az ízlésesen elhelyezett neon pulcsikkal pedig bármikor összefuthatunk, ha péntek esténket a belvárosban töltjük. Persze az, hogy az új Kis Grófó klipet hogyan értelmezik azok, akik nem ironikusan élvezik, és hogyan épül vissza a hasonló jellegű klipekbe már nyitott kérdés.

Hasonlóan Sidó Zoltánhoz, én is problémásnak tartom azt a folyamatot, ahogy a kelet-európai proli vagy gopnik romantizálása az alsóbb osztálybeli kulturális jegyeket elválasztja a kultúra aktív használójának, termelőjének társadalmi helyzetétől.

Egyrészt mivel ettől függetlenül az Adidas-pulcsis, maszkulin bunkó a dízel Golffal minimum egzotikus, maximum ciki marad. A „trash” zárójelbe teszi ennek a kultúrának az élvezetét, és ironikus összekacsintáson keresztül a középosztály beemeli az alsóbb osztálybeli kultúra termelőjét és helyben viccet csinál belőle.

Másrészt ezt a fajta kulturális fogyasztás azt teszi lehetővé, hogy a kisajátító társadalmi helyzete közeledett a gopnik és a proli helyzetéhez.

Nincsenek egyértelmű magaskulturális normák vagy sztenderdek, amiknek az elsajátításán keresztül valaki kifinomult fogyasztónak tekinthető.

Ez a fajta öngyarmatosítás felszabadító, hiszen abból csinál erőt, amit korábban gyengeségnek, hiánynak vagy hibának könyveltek el. Ám erővé csak a középosztálybeli fogyasztó kezében válik, a szimbolikus különbségtételt ezen a fogyasztáson keresztül csak ő teheti meg, miközben az Adidas-pulcsi, felnyírt haj vagy a börtöntetkó se nem politizálódik, se nem jár együtt valódi szolidaritással, sorsközösséggel.